Öreg rocker nem vén róka, bizonygatja számtalan nyugdíjazott rocksztár, aki így élete hajnalán még szeretné megízlelni a sex, drugs & rock ’n’ roll szentháromságából legalább az utolsót. Jöhet a rák (Tony Iommi) vagy a hangszálkopás (Ozzy Osbourne), a Black Sabbath világvége-riffjei sem csorbultak még ki, és a Deep Purple energiaigényes szólóorgiája sem apadt el – a sort pedig pedig mi mással folytathatnánk, mint az örökifjú Uriah Heeppel, amely öregkorára jobban bekeményített, mint valaha?

Oké, Bernie Shaw énekes jó tizessel fiatalabb, mint társai, úgyhogy neki még többé-kevésbé a lemezről megismert helyére kell küldeni a dallamokat élőben is, de a zenekarvezető Mick Box gitáros ugyanúgy a 70 felé somfordál már, mint híresebb gitárhős-pályatársai.
A Heep persze jó érzékkel fiatalított: a dobos poszton még időben történt a váltás: Lee Kerslake látva romló fizikai állapotát, leköszönt a tisztségéről, helyét pedig az a Russell Gilbrook vette át, aki elképesztő lendületet kölcsönzött a bandának. Úgy üt, mintha az élete múlna rajta, vonja maga után az egész bagázst, akik kezében ezért úgy szólalnak meg a több évtizedes rockslágerek, mintha csak ma íródtak volna.

A Heep-bulik ezért nem fulladnak színtiszta nosztalgiába: persze, a Lady in Black közönségénekeltetésekor a publikum minden őszhajú tagja az egyetemista évek fűszagú, hippi-szabad éveire emlékszik, de ha a banda a 2011-es lemezről előkapott Nail On The Head AC/DC-szigorúságú témáit reszeli, vagy épp az Into The Wild seperő, sodró riffjét, akkor meggyőződhetünk róla, hogy a Heepnek még ma is akad mondanivalója.

Sajnos a csapat felállása egy másik poszton is változott. Májusban elhunyt Trevor Bolder basszusgitáros, a zenekar viszont nem állt le, helyére az eddig totálisan ismeretlen Dave Rimmert szerződtették, akit nem sármos kinézetéért, hanem magabiztos, lezser játékáért és aktív színpadi jelenlétéért szerethetünk.

A billentyűk mögött most is Phil Lanzon színezte dörgedelmes Hammond-futamokkal – különösen a Gypsy apokalipszis-szólója vert oda – a klasszikus stílusban fogant hard rockot. Az egyéni teljesítményekre így nem lehetett panasz: Bernie Shaw is gond nélkül tolta ki a felhőkarcoló-magasakat és eregette a denevérreptető sikolyokat, miközben az érzelmes tételekben (ld. July Morning) sem esett túlzásokba.

A tavalyelőtt a Barba Negrában vagy most nyáron, Alsóőrsön megismert repertoárt az AOR-hatású, 90-es évekbeli Shaw-éra felé bővítették, a melódialökettel nyitó Against The Odds vagy az álmodozós Between Two Worlds puhították a bulit, amelyen egyébként metálos éllel hulltak alá a hardrock-riffek.

Az epikusra szólózott Sunrise, valamint a Box aktív varázsló kézmozdulataival kísért Look At Yourself rajzolták ki a koncert csúcspontjait, amik közé a fesztelen Stealin’ és a ritkábban játszott Traveller In Time is belopta magát.

A hangzás is kellően nagyot dörrent, bár az éneket néhol túlságosan lentre keverték, egy-egy verzében Shaw elveszett az ércesen felszólaló gitárok mögött. Ám a nagy svunggal játszó banda elánja és az atombombaként robbantó ritmusszekció energiája kárpótolt mindenért.

A Heep ezzel a koncerttel (is) bizonyította, hogy a rockzenében évtizedek óta zajló útkeresés, illetve az underground divattá fejlődő retro helyett nincs másra szükség, mint elküldeni az öregeket egy kis ráncfelvarrásra: a mai tempó- és hangzásigényekhez fazonigazított, klasszikus hard rocknak ugyanakkora a létjogosultsága, mint bármelyik tegnap kiötlött könnyűzenei zsánernek.

Ez legalább nem fog kifulladni két év múlva, s ezek az őszhajú, de nagy életkedvű öregek még mindig itt vannak, hogy ellessék tőlük a trükköket. A Heep pedig tud egy párat: ma már nem ír történelmet, de nem is játssza senki úgy a 70-es évek billentyűvel dúsított, misztikus hard rockját, mint Mick Box és társulata.

 

Against the Odds

Easy Livin'