Az amerikai progresszív metal csapat albumai ugyanis dalokra, dalai pedig témákra esnek szét, mivel a Dream Theater „okossága” gyakran nem jelent mást, mint hogy több lemeznyi témát zsúfolnak egy 8-10 percre elnyújtott dalba. Mindez nem valami zenei puritanizmus szempontjából gond, hanem azért, mert így a témák önálló életet kezdenek élni, és a dalok nem lesznek elég koherensek. Az egyes zenészek megkérdőjelezhetetlen tudása a kelleténél többször fullad öncélúságba, és játékuk nem hoz létre csapategységet. Így a zseniális pillanatokkal együtt is inkább vegyes, mint katartikus az összhatás.

A június 6-i koncert is ilyesféle élményt adott, azzal együtt, hogy azért a mérleg nyelve mindig is a pozitív oldal felé billen, hiszen nyilván nem véletlen kerültem sok ezred magammal ezen az esősnek induló napon a Pecsába. A srácok igen szerethetik a helyszínt, ugyanis negyedszeri eljövetelükkel visszatérő vendégeknek számítanak. A mostani fellépés apropóját a hivatalosan június 4-én megjelenő új lemez (Sytematic Chaos) adta, külön örömömre azonban a koncert a 1999-es Scenes from a Memory első két dalával kezdődött, amely koncept-album a DT pályafutásának abszolút csúcsa. Itt ugyanis – részben az átfogó tematika révén – összeforrt invenció és önmérséklet, valódi progresszivitás és a dal (valamint a hallgatók) iránti alázat. Talán az sem véletlen, hogy a buli végén is ez a lemez került előtérbe, a Home és a The Spirit Carries On megidézésével.

A Homeban benne van minden, amiért a DT valóban progresszív: komplex, de egymásra „odafigyelő” témák, finom hangszeres összjáték, invenciózusan „műfajidegen” betét, himnikus refrén és a mindezt megalapozó sodró erő. A Spirit pedig abban a nehezen belőhető sávban mozog, ahol a metálballada nem fullad tömény giccsbe, hanem egyszerű eszközökkel képes intenzív érzelmeket kelteni a hallgatókban. Volt is éneklés rendesen, középkorú öltönyöstől kacskakezű, részeg szlovákon át hirtelen-kamasz leánykáig. Merthogy nemcsak a zene, hanem a közönség is vegyes volt, ahogy a felnőttkorba lépett együtteseknél ez már triviális: úgy ugorjuk át ilyenkor a generációs szakadékot, mint Szergej Bubka a 6 métert. A koncert zárásaként az As I Am zúzdája következett, amiben a hidegfejű zsurnalisztából végre kiszabadult a tomboló kisördög, megalapozva a másnapi nyaktáji fájdalmakat. Ily módon – bár e legutóbbi dal a 2003-as Train of Thoughtról való – nekem a Scenes from a Memory jelentette a koncert keretét és a legfőbb viszonyítási pontot, amely szempontból a koncert közepe kevésbé volt magával ragadó. Volt klasszikus múltidézés 18+ dalokkal (Take the Time, Surrounded), előkerült néhány gyerkőc-darab a közelmúltból (Endless Sacrifice, I Walk Beside You), és persze néhány újszülött szerzemény, amelyek közül nekem a fülbemászó refrénű Forsaken maradt meg.

Összességében kellemes show-t láthattunk, amelyben a legfőbb showman a dobos, Mike Portnoy volt, aki importgigolós fejével és égbe dobált verőivel vélhetően nem kevés lányszívet dobogtat meg visszatérő jelleggel. Attrakciójának külön ízt adott a magára kapott 4-es számú magyar focimez; milyen kár, hogy a számmisztika csak az aznapi meccsen a magyaroknak rúgott norvég gólokban mutatkozott meg. Az énekes, James „nyálas vagyok és körszakállas” LaBrie is igyekezett kommunikálni a közönséggel, de a pálma egyértelműen az átlátszó szerkón nyomuló ütősé volt. Myung és Petrucci basszus- illetve szólógitáros kollégák rezzenéstelenül nyomták az ipart, amíg a Biohazardba illő külsővel bíró billentyűs forgott össze-vissza, mint megélhetési politikus a húsosfazék körül. Takáts Tamás meg jóváhagyólag bólogatott a közönség szélén; ő már csak tudja, mitől döglik a légy.

„A Dream Theater végül is elég jó, a Dream Theater végül is nem buta, a Dream Theatert végül is lehet szeretni” – valahogy így hangzana most a dogmából személyes véleménnyé szelídült mondat, de ugye bármikor jöhet egy újabb zseniális jelenet az álom színházában, mert: chaos is in motion, the show is going on.