Mert ennek a filmnek se eleje, se vége, a közepét meg nem érti senki. Vagyis azt feltételezik a Nem vénnek való vidék írójáról, hogy nem tud izgalmas, kerek bűnnarratívát írni. Pedig anno a szikár, pőre thriller-dramaturgiát működtető Nem vénnek való vidék is forgatókönyvként indult. Nagyban megkönnyíti a befogadás élvezetét, ha feltételezzük: McCarthy nem is akart a szó hagyományos értelmében érdekfeszítő, adrenalinnal dúsított bűnfilmet írni. Magyarul: A jogász szándékosan lett "unalmas". És ez az unalom még jelent is valamit.

Elsősorban a Nem vénnek való vidékkel szemben nyeri el értelmét A jogász. Ha úgy tetszik: A jogász Cormac McCarthy válasza a Nem vénnek való vidékre és annak filmváltozatára. McCarthy számos motívummal kiemeli a két mű közötti hasonlóságot: mindkettő a mexikói-amerikai határvidéken játszódik, és egy félresikerült drogüzlet körüli bonyodalmakat tárgyal. Gyűrődésmentesen simul egyik film a másikhoz: a legapróbb motívumoktól kezdve (a szóban forgó összeg 2, ill. 20 millió dollár) dramaturgiai fogásokig (a finálé hirtelen félbeszakadó, elmerengő nagymonológja) A jogász tökéletesen rímel a 2005/2007-es műre. Tulajdonképpen egymás ellentétpárjai: a Nem vénnek való vidék egy körömszaggatóan suspense-dús thriller, A jogász az izgalmakat eltagadó neo-noir. Egyikben a zsáknyi pénzbe véletlenül belebukkanó kisember hajszáját szurkoljuk végig, a másikban a zsáknyi pénzt drogüzlettel kaszálni vágyó nagymenő összeroppanását követjük figyelemmel.

Cselekményvezetésében A jogász sokkal közelebb húzza magát A Sunsed Limitedhez, a McCarthy 2012-es forgatókönyvéből, ill. korábbi kamaradrámájából forgatott filmhez. A Tommy Lee Jones és Samuel Jackson főszereplésével készült művet a két alak végigbeszéli, miközben a nyugati kultúra fontos kérdéseit boncolgatják. A jogászt kisstílű gengszterek dumálják szét, de tarantinós szópárbajok helyett filozófiai kérdésekről merengenek. Ezért is stilizálja Ridley Scott a karaktereket: a pojácának öltöztetett, kvázi önmaga paródiáját adó klubtulajdonos Reinert (Javier Bardem) és a western-ruhába bújt, álmacsó Westray-t (Brad Pitt). Mindkettőjük egy archetipikus figura idézőjelbe szorított verziója. Reiner a drogüzleteket vezérlő gengszter paródiája: bizonytalanságok gyötrik, ő maga sem látja át a szóban forgó drogügyletet, és mint kiderül, ugyanolyan rossz döntéseket hoz, akárcsak a számára teljesen ismeretlen terepre tévedő jogász. De Reiner inkompetenciája egyben szimbolikus is. A gengsztervilág szabadúszóit nyugdíjazta egy újfajta "embertípus": a mexikói drogkartell. A jogászban az arcnélküli, szenvtelen maffia az, ami a Nem vénnek való vidékben Chigurh volt, aki a marhavágásra használt légpisztollyal, elvből (!) tizedelte az emberállományt. A Ridley Scott rendezte filmben viszont már nincs Bell seriffhez fogható figura, akinek tradicionális értékrendszere ellenpontozná a pszichopata gonosz szenvtelen pusztítását. Helyette Westray jelképezi a cowboyok anakronizmusát: a szájjártató közvetítőember nem férfiideál, hanem a nők által kijátszott, a férfiak által elvert bohó, akinek hagyományos öltözete kilóg a metropolisz geometrikus, letisztult közegéből.

Mégis, Reiner és Westray többet tud, mint főhősünk. Az eredeti cím (The Counselor) jelentése, a tanácsadó még általánosabb a jogásznál: a film iróniája, hogy a Jogász az, aki mindenkitől tanácsot kér vagy kap. Leginkább azt vágják hozzá, hogy maradjon ki ebből a játszmából. A minden jelenetben túlhangsúlyozott intelmek okán A jogász McCarthy legközérthetőbb moralitásjátékává érik. A történetív hasonló, mint a Nem vénnek való vidékben: a bűnbe keveredő átlagembert bedarálják, szétporlasztják tettének következményei. A gonosz banalitását és feltartóztathatatlanságát jelképezi a bolo, a történet leglátványosabb gyilkolóeszköze. "Van benne egy ilyen kis villanymotor egy ilyen elég hihetetlen fogaskerekes szerkentyűvel ami fölteker egy acéldrótot. Elemes. A drót valami istentelen fémötvözetből van, majdnem lehetetlen elvágni, és hurokba van csavarva, és odalépsz a csávó mögé és átdobod a csávó fején és megrántod a drót szabad végét és mész tovább. Észre se vesz senki. A rántástól beindul a motor és a hurok elkezd szorulni és szorul egészen nulláig. [...] A drót átvágja a nyaki verőeret és fröcsköl a vér a bámészkodókra és aztán mindenki hazamegy."

A bolohoz csatolt használati utasítás jelzi, hogyan válik mechanikussá az ölés aktusa, hiszen azt az ember helyett közvetve egy szerkezet végzi el. McCarthy-t legtöbb művében a gonosz természetrajza érdekli, Malkina alakjában pedig az elgépiesedő, a tárgyi világgal fúzionáló infernális embert vázolja. "Az a Bentley én vagyok" – hangzik Malkina sokatmondó felkiáltása, ami Reiner sokkoló történetének fényében nyeri el teljes értelmét. A ragadozószerű femme fatale úgy demonstrálja szexualitását és hatalmát Reiner felett, hogy megdugja a férfi Ferrariját. Felmászik a szélvédőre, terpeszbe vágja lábait, és hozzádörgölőzik az ablaküveghez, pár centire a lebénulva figyelő Reinertől. Gépkocsival szexszel, a bűntényt pedig kiterjedt hálózatkoordinátorként irányítja. Malkina a filmben fizikálisan nem bánt senkit, agresszív tett – már ha a Ferrarin elkövetett erőszakot nem vesszük annak – nem fűződik hozzá. Malkina csak telefonál, instruál, kijátszik: olyan, mint egy okos számítógép, ami átlátja, elemzi és irányítja az eseményeket. Érzése is csak annyi van, mint egy kompjúternek: mindent látott, mindent átélt már, valószínűleg ezért önmaga szórakoztatására vág bele a férfi ismeretségi körét likvidáló játékba.

"Talán van egy virtuális börtön a virtuális bűnözőknek" – jegyzi meg cinikusan a gepárdnő, aki saját maga nem követ el kézzelfogható bűnt. McCarthy ezért is választhatott munkássága során először női főgonoszt: a femme fatale manipulációval, machinációkkal dolgozik, kerülőúton éri el célját, és ez tükrözi legjobban gonoszkoncepcióját. "Egy kultúrának a lelke mindig a hős természetében rejlik" – véli a gyémántszakértő, akitől a Jogász jeggyűrűt vásárol szerelmének. Majd hozzáfűzi: a harcost vagy a vallás emberét piedesztálra emelő klasszikus hősképek már nem érvényesek. A ma hőse az antihős. Gyerekfilmektől televíziós sorozatokig, mindenhol ambivalensre árnyalt héroszok bukkannak fel. Vagy ahogy Reiner soviniszta köntösbe csomagolja: a nők erkölcstelenek, ezért nyűgözi le őket a férfiakban a morális dilemma. A jogász McCarthy pesszimista látlelete arról a korról, ami az antihősben látja az érdekességet: a jogász totálisan érdektelen figura, aki teljes tehetetlenségbe hullik, amikor a bűn terepére téved. A legalitás határát átlépő, morálisan ambivalens embereket felzabálják az illegalitásban tartózkodó, morálisan tökéletesen romlott emberek. Mint ragadozó a prédát, gondolkodás nélkül, rutinszerűen eliminálják.

A jogász antagonistája, Malkina gonoszsága viszont nem teljesen azonos a természet vadászösztönével. Kedvenc állatai, a gepárdok számtalan jelenetben tanyáznak a képek peremén. A Cameron Diaz által mesterien életre keltett karakter szereti nézni, ahogy gyilkolnak. "Nagyon megindító látvány számomra ha a zsákmányt elegánsan pusztítják el." Elegáns az is, ahogy Malkina kijátszik mindenkit maga körül. De szokása többet is elárul róla. A nő egyben voyeur is: a gyilkolás vizualitásának élvezője. Malkina lelki társai, a mexikói drogbárók is ebben lelik örömüket: ők snuff-filmeket gyártanak, ami úgy viszonyul a horrorfilmhez, mint erotikus mű a pornóhoz – a snuff-filmben az embereket tényleg megölik a felvétel kedvéért. "[E]gy termék fogyasztója a termék előállításának alapvető tényezője is" – okoskodik Westray a snuff-filmek kapcsán. A jogász ezért építi le a bűnzsáner hatásmechanizmusát, és fosztja meg a bűn élvezetétől befogadóját. A Nem vénnek való vidék széleskörű sikerével – melynek legjobb fokmérője, hogy az ultrakonzervatív Akadémia megszavazta neki a legjobb filmnek járó Oscart, Javier Bardemnek pedig egy lélektelen gyilkológép eljátszásáért a Legjobb Férfi Mellékszereplő díját – halad szembe A jogász. Ezért tuszkolja félreeső, rövidre szabott jelenetekbe a drogüzlet és a pénzlopás jeleneteit McCarthy. Azért bukkan fel még a 100. percben is új szereplő a filmben, akit nem ismerünk, azért hajtják végre arctalan kisemberek a gyilkosságokat, mert a gazság is személytelenné vált. Nem is lehet felfogni a médiából ömlő bűntettek súlyát: sokkolni kell, ha valaki át akar szúrni a közöny falán.

McCarthy talán ezt felismerve írt forgatókönyvet, és nem regényt a történetéből. Mert így sztárszínészek játszhatják el és multiplexek játszhatják le a filmjét. Eljut ugyanahhoz a széles plénumhoz, mint a Ném vénnek való vidék, csak nem kielégíti, hanem megbotránkoztatja ugyanazt a tömeget, amelyik lélegzetvisszafojtva izgult Llewelyn Moss kalandjain. Amelyik hétköznapjain ugyanolyan voyeurként bámulja a gyilkolást, mint Malkina a gepárdok vadászatát vagy a járókelők Westray halálát. A jogász kilöki nézőjét az univerzumából, és kiveti őt a komfortzónájából azáltal, hogy idoljait a legbrutálisabb módokon gyilkolja le. A tömegkultúrában sérthetetlennek számító sztártest lebontásának lehet csak sokkértéke. Ezért tévesztenek célt azok a kritikák, amelyek A jogászon filmszerűtlenségét kérik számon. Hiszen a műfajdekonstrukció – a bűnfilm hatásmechanizmusának szétszerelése – magából a témából fakad. Forgatókönyvként csupán a dialógusokban való elmerülés – amúgy nem lebecsülendő – lehetősége adott pluszban a filmváltozathoz képest. Ridley Scott szinte szóról szóra, az instrukciókat követve vitte vászonra McCarthy forgatókönyvét, csupán egy motívumot hagyott ki belőle. A forgatókönyvben Malkina öt hónapos terhes a történet végén. A finálébeli beszélgetésben külön örömét fejezi ki afelett, hogy Reiner halott. Így legalább nem befolyásolja az apafigura a gyerek személyiségét, annak megformázása teljes mértékben Malkinára marad. Megértjük ugyan, hogy Scott miért hagyta el a gonosz továbbélésének, továbbhagyományozódásának motívumát (horrorfilmek koptatták klisévé), ám ez mégis plasztikusan illeszkedik McCarthy univerzumába. A jogász ugyanis a gonoszság és a gyilkolás szexuális oldalát domborítja ki. Van valami visszavonhatatlan biológiai kényszer abban, ahogy a gepárdok ölnek, és ahogy Malkina ölet. A vadász játéka fonódik össze a női csábítással, az őt megtermékenyítő hímet felfaló nőstény képével. De szexuális töltetű a voyeurködés is, ahogy Reiner megbénult tekintettel nézi a gépkocsin önkielégítő nőt, vagy ahogy Malkina nézi a gepárdok vadászatát.

Halál, voyeurizmus és szexualitás forr tematikai egységbe A jogászban. Ebbe a motívumhálóba simul a maffiaábrázolás is. Malkinához hasonlóan a mexikóiak is kényszerből gyilkolnak: azért fejezi le az embereket a kartell, mert meg kell felelnie saját image-ének. A maffia így elrettentő látványossággá stilizálja a vérontást, hogy fenntartsa saját kérlelhetetlenségének látszatát. Így tesz A jogász is: a dialógosukra felfűzött filmben csak elvétve bukkan fel, de akkor szinte spriccel az erőszak, kihangsúlyozva az ölés véletlenszerűségét és banalitását. A sztrádán meghalnak az arra járó ártatlanok. A nagyvárosban a hulla köré gyűlnek az érdeklődők. Brad Pitt kaparja a nyakát, vergődik, és fröcsköl a vér. Hiába próbálkozik, a voyeuröket nem tudja kizökkenteni passzivitásukból.

"Szeretnénk fátylat borítani arra a sok vérre és rettegésre. Ami ide juttatott bennünket. A gyenge szívünk miatt legszívesebben eltakarnánk a szemünk hogy ne is lássuk mindezt, de épp mert így teszünk a végzetünkké válik. – boncolgatja Malkina, miközben az ebédjére vár. – Maga talán nem ért egyet ezzel. De nincs kegyetlenebb a gyáva embernél, és hogy micsoda mészárlás következik azt valószínűleg elképzelni se tudjuk."

Cormac McCarthy: A jogász – Forgatókönyv. Magvető Kiadó, Budapest, 2013. 184 oldal, 2690 Ft.