A legújabb Jack Ryan mozi ugyanis túl konvenciózus ahhoz, hogy igazán izgalmas legyen. Nem elég merész, nem elég fordulatos, és túlságosan ismerős mederben folydogál ahhoz, hogy érdekfeszítő legyen. Hiába helyezték át a jelenbe, és dobálóznak 9/11-gyel, illetve egy újabb gazdasági világválsággal, az új Jack Ryan bevetés nem sokat tesz hozzá az amerikai traumaterápiához.

Ez az első mozi, ami nem egy Tom Clancy regényen alapszik, ez önmagában még nem jelent semmit, hiszen volt már részünk értékelhetetlen Jack Ryan adaptációban (A rettegés Arénája, 2002). Az sem feltétlenül jelent gondot, hogy a film nem köt le minden pillanatában, még ha némileg meg is próbálták a mai kor igényeihez igazítani (értsd: össze-vissza rázzák a kamerát, és nagyokat robbantanak benne), mivel a Harrison Ford-féle mozikat (Férfias játékok, 1992, Végveszélyben, 1994) sem az izgalom, mint inkább az intelligens hozzáállás miatt szerettük. Igazán jó mozi talán csak az 1990-es Vadászat a Vörös Októberre volt, melyben viszont Ryan csak másodhegedűs az orosz dezertőrt alakító Sean Connery mögött.
Az új Jack Ryan filmmel tulajdonképpen az a legnagyobb probléma, hogy nem is Jack Ryan-film. Nem mintha különösebben elmerültem volna Tom Clancy regényeinek világában, de az a korábbi adaptációkból is kitűnik, hogy eszközöljenek bármilyen változtatásokat, egyszerűsítéseket vagy butításokat, sokkal szövevényesebbek és többrétűbbek, mint az aktuális Jack Ryan kaland, ami csak az alapanyag karaktereit vette kölcsön, a regényeket viszont ezúttal kihagyták az alkotói folyamatból. Lényegében ezzel sem lenne gond, senki sem írja elő, hogy a filmes metaformózis ne rugaszkodhatna el az alapjaitól (lásd a Skyfallt, vagy Peter Jackson A hobbit-trilógiáját, ami bátorkodik új szálakkal bővíteni a Középfölde-univerzumot, méghozzá sikerrel), csak hogy ezúttal nem arról van szó, hogy egy valamilyen formában már létező történet, karakter esszenciáját megtartva tágítják ki annak világát, hanem arról, hogy ráhúznak egy tucatforgatókönyvet.

Nem mintha katasztrofálisan rossz lenne az Árnyékügynök szkriptje, csak éppen érződik rajta, hogy ezt a forgatókönyvet nem Ryannek írták, hanem bárki másnak, akivel el lehetne adni. Most őszintén, ha ennek a mozinak nem virítana már a címében is Jack Ryan neve, a kutyát sem érdekelné.
Ami miatt a biztonsági játszmát folytató eredettörténet mégsem vall totális kudarcot, az Kenneth Branagh rendező, aki ezúttal az antagonista szerepét is magára vállalta. A forgatókönyv egyszerűségéről nem tehet, de ezt az egyszerűséget képes megtölteni néhány jellegzetes közjátékkal (találka a moziban, kutyasétáltatás, vacsora az ellenséggel stb.) és egy karakteres főgonosszal, sőt az orosz spekuláns szerepében olyan meggyőző alakítást nyújt, hogy már-már el is felejtjük, mennyire nem tudunk meg semmit annak motivációiról.

Ezen a ponton pedig el is érkeztünk az Árnyékügynök másik nagy problémájához: a felszínes karakterekhez. Ryan megint okos, de nem elég meggyőző, nem vesztegeti az idejét magyarázkodásra, inkább halállal dacoló elszántsággal veti magát a barátnője vagy egy-egy merénylő után – arról, hogy egyébként rokkant, meg is feledkezik, hiszen annyira hajtja az adrenalin. Keira Knightley féltékenykedik, Kevin Costner pedig nagyon bölcs. Jól áll nekik, de ettől még nem válnak hús-vér karakterekké, ellenben ha a tervezett folytatás készítői megfogadják az alapvetően érdektelenséget tükröző kritikai fogadtatást, akkor legközelebb mernek bátrabbak lenni, mert Jack Ryannek csupán erre lenne szüksége ahhoz, hogy ne csak korábbi önmaga halvány árnyéka legyen.