Végh Ildikó ezúttal Bán Bálinttal, Gellért Dorottyával, Georgita Máté Dezsővel és Kanyó Katával beszélgetett a fiatal színészek elé tornyosuló kihívásokról. Szóba került a fizikai és mentális terhelés és terhelhetőség, a határhúzás kérdése, a nemet mondásra való lehetőség, az, hogy mennyire és miképp tudják képviselni önmagukat, valamint az is téma volt, hogy a védőháló nélküliség érzése felülíródhat-e, amikor segítségért fordulnak szakmai szervezetekhez vagy intézményen belüli szervezeti egységek vezetőihez.

A beszélgetés első felén Bán Bálint, Gellért Dorottya és Georgita Máté vett részt, Kanyó Kata csak később érkezett, ugyanis épp a Rekviem című darabot próbálták (Tarnóczi Jakab írta és rendezte). A beszélgetés a színészek bemutatkozásával indult, amelynek keretében Georgita Máté Dezső elmesélte, hogy bár már évek óta színészként dolgozik, az alkotói oldal úgyszintén közel áll hozzá, rendez is. Gellért Dorottya arról beszélt, hogy zenés színészként végzett, jelenleg az Apertúra csapatának tagja, de mostanában játszott az Örkény Színházban, a Budaörsi Latinovits Színházban, a Radnóti Színházban és dolgozik a Sirokkó Szövetkezettel is. Bán Bálint megosztotta, hogy jelenleg szabadúszóként tevékenykedik, ehhez adódik hozzá a szakszervezeti munkája, amelyet a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SZIDOSZ) kötelékében végez, ahol a szabadúszók elnökeként igyekszik segíteni az érintett színházi alkalmazottakat az érdekeik érvényesítésében.

A „bohóckodó” színészek sztereotípiája

Végh Ildikó első kérdése arra vonatkozott, hogy mit gondolnak arról a sztereotípiáról, miszerint a színészek munkája könnyű, mert ők mindig csak játszanak, „bohóckodnak”. Georgita Máté Dezső azt válaszolta, hogy ha a „bohóckodás” kifejezésről lehántjuk a negatív, pejoratív konnotációkat, el tudja fogadni, hogy ő valóban ezt teszi színészként, hiszen azt csinálhatja, amit szeret, és amit már kiskorában is gyakorolt, csak most már feladat-jelleg is társul hozzá, majd azt is hozzáfűzte, hogy az már más kérdés, hogy van amikor feltölti, van amikor nem. Georgita Máté Dezső gondolataival Gellért Dorottya is azonosulni tudott, számára abban áll a legnagyobb kihívás, hogy az időről időre kimerülő vagy csökkenő játékosságot és energiát hogyan lehet újratölteni.

Azt is megjegyezte, hogy a színészi munka egészen összefonódik a személyes életével, nem tudja különválasztani a színészetet önmagától, valójában a próbákon és az előadásokon kívül is, a nap többi részében ugyancsak a színészi játékra készül.

Bán Bálint mindehhez azt tette hozzá, hogy bár a motiváció és annak hatóereje, fennmaradási ideje sokszor változik, a kulcskérdés az, hogy sikerüljön mindig megtalálni a motivációt, ez is a játékosság része, de tétje is annak.

A színészlét terhei

Végh Ildikó második kérdése arra irányult, hogy mit tekintenek a beszélgetés résztvevői a munkájuk legnehezebb részének, akár mentális, akár fizikai szempontból. Bán Bálint azt emelte ki, hogy a színészet holisztikus megragadása és művelése jelenti a legnagyobb kihívást, egyeseknek a szövegtanulás megy könnyen, másoknak a színpadi mozgás, ritka az, hogy mindkettőben magától értetődő módon otthonosan és könnyeden léteznek a színészek, mindenkinek vannak erősségei és gyenge pontjai, mégis muszáj helytállni. Arról is mesélt, hogy a színpadi jelenlétről alkotott felfogás miképp változott benne az évek során, példaképp említette, hogy volt olyan előadás, ahol látszódtak a felsőtestén lévő tetoválások, a nézők egy része azt jelezte vissza, hogy ezek jelentéstöbbletként jelentek meg az előadásban, miközben ezek a színész magánéletében jelentős szimbólumok. Ez egy olyan eset volt Bán Bálint számára, amikor rádöbbent, hogy a színpadon már nem akarja egészen átadni magát, muszáj megtartania a magánéletét is, nem rendelhet alá mindent a szerepeknek.

Georgita Máté Dezső arról beszélt, hogy függetlenként dolgozva is kellenek a keretek, a legnehezebb számára az új próbafolyamatokban az első egy-két hét, amikor meg kell találnia azokat a kereteket, amelyek a biztonságot adják számára. Gellért Dorottya úgy ítéli meg, hogy a legnagyobb kihívás benne maradni a flowban. Elmesélte, hogy próbálni nagyon szeret, de egy-egy megterhelőbb előadást sokszor nehéz végigvinni, az sem ritka, hogy utólag jön rá, hogy már másképp csinálná.

Gellért Dorottya gondolatához kapcsolódva azt a témát vetette fel Végh Ildikó, hogy melyik szerep olyan a színészek számára, amelyik már napokkal az előadás előtt különös stresszt, szokatlan izgulást vált ki belőlük. Georgita Máté Dezső azt válaszolta, hogy ilyen számára nincsen, nem tartja ezt jó hozzáállásnak, de érzelmileg megterhelő előadások vannak. Gellért Dorottya bevallotta, hogy neki vannak olyan előadásai, amelyek előtt úgy izgul, hogy az már nem egészséges, mégis jóleső érzés, amikor sikerül teljesíteni az adott szerepben a színészi feladatait. Bán Bálint szerint az volna a cél, hogy ne legyen gyomorgörcs, helyette legyen inkább várakozó izgalom, amit a színpadi jelenlét valójában igényel.

A lélek „súlya” a színpadon

A következő téma a színészetben, és különösen a fiatal színészek esetében tapasztalható nehézségi erők köré épült, Végh Ildikó arra kérdezett rá, hogy mik húzzák le súlyként a fiatal színészeket, például azok a kimondott vagy kimondatlan elvárások, melyek szerint a színház az első, a nap huszonnégy órájában rá kell érni, fiatal színházcsinálóként ingyen is el kell vállalni a munkát. Bán Bálint felidézte, hogy édesapja, Bán János mondta már neki korábban, hogy miatta előadás még soha nem maradt el, ugyanakkor Bán Bálint korántsem biztos benne, hogy ez a fajta kötelezettség-jelleg és a teherbírás kényszerré válása pozitív előjelű. Georgita Máté Dezsőnek ez a téma eszébe juttatta azt a mondatot, amelyet az SZFE-n az osztályfőnöke mondott nekik, és amelynek lényege az volt, hogy ne járjanak terápiába, mert a benső, lelki elakadásokat a színpadon kell kidolgozni magukból, s ha terápiába mennek, kérdés, hogy mi marad bennük, mire színpadra lépnek. Gellért Dorottya szerint ez mostanra meghaladott állásponttá vált, rá az ilyesféle mondatok sosem hatottak igazán, azonban azt is elismerte, hogy annak ellenére, hogy nem fogékony az ilyen radikális mondatokra, mégis munkamániás lett.

A generációs különbségekre és a szemléletek közötti differenciákra rácsatlakozva azt vetette fel Végh Ildikó, hogy milyen a fiatal színészeknek idősebb rendezőkkel és alkotótársakkal együtt dolgozni, nehezebb-e ilyenkor a nemet mondás. Georgita Máté Dezső bevallotta, hogy nagyon sokszor kellett igent mondania ahhoz, hogy megtanuljon nemet is mondani. Bán Bálint azt tapasztalta, hogy bár sokszor gyakorolta a nemet mondást, rosszul is járt vele sok esetben. Gellért Dorottya azt felelte, hogy nem érezte sokszor azt, hogy nemet kellene mondania, de ehhez hozzátartozik az is, hogy a színészi lét egy nagyon kiszolgáltatott állapot, alapvetően mások döntenek a színészek idejéről, de pontosan tudja, melyik produkcióra miért mondott igent.

A színészet iránti odaadás és az áldozathozatal

Ezután Végh Ildikó a kiszolgáltatottság kulcsszavát ragadta meg, arról kérdezte a színészeket, hogy volt-e már olyan, amikor nem a színészetből kellett élniük. Gellért Dorottya arról mesélt, hogy tavaly nyáron Airbnb-takarítást vállalt, ekkor azt érezte, hogy a következő évadokban jobb lenne olyasmiket is elvállalnia, amikhez nincsen feltétlenül kedve. Georgita Máté Dezső is csatlakozott Gellért Dorottyához, ő korábban pultozott, mosogatást is vállalt, Wolt-futár is volt, mostanság pedig Tiktok-videókban mondja, hogy „Egyetek Detkit!”. Azt vallja, hogy amíg a munkái 51%-a megfelel annak az eredeti, kissé idealista képnek, amiért színész lett, addig nincsen nagy gond.

Bán Bálint elismerte, hogy az elmúlt években dühös lett, eltávolodott a színháztól, mert európai színtéren egy hasonló pályát bejárt művésznek nem lenne kérdés, hogy anyagi szempontok alapján vállalnia kell-e olyan munkát, ami nem szolgálja a szakmai fejlődését.

Georgita Máté Dezső azt válaszolta erre, hogy őt is sokáig zavarta, probléma volt ez számára, de végül azt a megküzdési stratégiát választotta, hogy kitalált magának alternatív megélhetési módokat. Ám azt is hozzáfűzte, hogy ha csak az anyagi oldalt nézzük, az lesilányítja mindazt, amivel foglalkoznak. Gellért Dorottya is egyetértett vele, kiemelve, hogy anyagi szempontból mindig is különösen nehéz pálya független alkotónak lenni, de ezt el kell fogadni.

A határhúzás nehézségei

Ekkor érkezett meg Kanyó Kata is, akitől Végh Ildikó azt kérdezte, hogy kőszínházi társulati tagként mik a legnagyobb kihívások, hogyan lehet határokat húzni. Kanyó Kata a magánéleti tervezés nehézségeit említette, azt, hogy bár megkapják előre a havi beosztást, sokszor megesik, hogy egy héttel az adott esemény előtt szólnak, hogy mégiscsak volna teendő, így nem lehet családi programokat, utazást tervezni. Azt is hozzátette, hogy az anyaszínház fogalma is sok kötöttséget vetít előre, és bizonyos értelemben a viszonyulási módot is kijelöli, megszabja. A színészek igényei sokszor legalulra sorolódnak az érdekek hierarchiájában. A korábbi témákra visszatekintve, a nemet mondás kapcsán azt jegyezte meg Kanyó Kata, hogy egyelőre többnyire fejben gyakorolja, de amikor megesett, hogy nemet mondott, akkor is arra gondolt, hogy mi lehetett volna, ha igent mond.

A védőhálók megtalálása: a segítségkérés nehézségei

Végh Ildikó ezután a lehetséges védőhálókat fürkészte, Bán Bálinttól azt kérte, hogy meséljen a SZIDOSZ működéséről, Kanyó Katát pedig a Katona József Színház Üzemi Tanácsának szerepéről kérdezte.

Bán Bálint hangsúlyozta, hogy a SZIDOSZ a munkavállalókat képviseli a munkáltatókkal szemben, de olyan módon, hogy megpróbál hidat építeni közéjük.

Szót emelt amellett is, hogy a színházi területen ilyen szinten is szükség van közösségépítésre. Erre reflektált Georgita Máté Dezső, aki a beszélgetés alkalmával ébredt rá, hogy az elmúlt nyolc év mennyire önmagába zárta, nem is gyakran gondolkodott közösségben, sorsközösségben a színházi élet vonatkozásában. Gellért Dorottya ezzel ellentétes megélésekről számolt be, ő az Apertúránál és a Sirokkó Szövetkezetnél jó barátokat talált, számára ők jelentik a védőhálót, azt is megjegyezte, hogy összetartásra valóban nagy szükség van, de az ő generációjában a színészek már nem is hajlandóak egymásra vetélytársakként tekinteni. Ezt Kanyó Kata is megerősítette, ő is gördülékeny és nyílt kommunikációt érzékel a generációjukban. Az Üzemi Tanácshoz fordulás viszont számára még benső feszültséget okoz, úgy véli, sokszor nehéz megítélni, milyen ügyekben érdemes ilyesféle lépéseket tenni. Például egy-egy betegség esetén felmerül benne az is, hogy talán azt mondanák a pályatársak, hogy más is játszott már végig előadást harminckilenc fokos lázzal.

A biztonságérzet lehetőségei

A beszélgetés zárókérdése arra vonatkozott, mire volna szükségük fiatal színészként, hogy biztonságban érezzék magukat, mi az, ami igazán védőhálót jelentene számukra. Abban egyetértettek, hogy a táppénz-rendszer és a nyugdíjjal való számolás jól jönne ezen a pályán is. Bár Georgita Máté Dezső arról beszélt, hogy a feleségével nyitottak nyugdíjszámlát, a táppénztől is el tud tekinteni, kisfia születése óta sokkal fontosabb lett neki, hogy mikor vannak próbái és mikor tud a fiával lenni, most már ragaszkodik a havi próbatáblákhoz és ahhoz is, hogy ne történjenek radikális változások a tervezett próbák esetében. Gellért Dorottya és Bán Bálint a havi, kiszámítható jövedelem szükségességéről beszéltek, Bán Bálint hozzátette még a fizetett és fizetetlen szabadság rendszerének bevezetését is. Valamint arra is felhívta a figyelmet, hogy az üzemi tanácsok és a szakszervezetek feladata, hogy kommunikációs csatornát nyissanak ilyen témákban is. Georgita Máté Dezső erre azt válaszolta, hogy az üzemi tanácsok is csak akkor működnek jól, ha a színészekben, alkotókban nincs dilemma, nem fogalmazódik meg bennük, hogy talán baj, ha odamennek. Végh Ildikó itt kiemelte, hogy a Katonában volt olyan ülés, amelynek keretében az Üzemi Tanács minden részleggel leült, és kibeszélték a problémákat. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a színházi pszichológus fontos védőhálót jelent, a bökkenő csak az, hogy nincs feltétlenül idő ellátogatni hozzá.

Végh Ildikó úgy zárta a beszélgetést, hogy ha majd megváltozik a kultúrpolitika iránya, és már látszódnak egy újfajta megközelítés körvonalai, akkor érdemes volna beszélgetni a feltételekről és az igényekről.

Valóban nagyszerű lenne, ha az újonnan formálódó kormány kultúrpolitikája figyelmet szentelne a fiatal alkotók és művészek igényeinek, legyenek azok financiális, lelki vagy mentális természetűek.

Mindenesetre az ilyen beszélgetések, mint a mostani, ahol lelkes, a szakmájukat és hivatásukat szenvedélyesen szerető színészek nyíltan beszélnek a színjátszás szépségei mellett a viszontagságairól is, arra kapacitálhatják mind az intézményeket, mind a kultúrpolitikai irányvonal alakítóit, hogy attitűdjükbe és döntéseikbe integrálják ezeket a visszafogott, de mégis határozott hangokat.

Fotók: Till Zsuzsi