Útikalauz privát poklokba / Jászberenyi Sándor: Az ördög egy fekete kutya és más történetek. Kalligram, 2013 / PRAE.HU

Végre. Megérkezett a csomagom Budapestről, benne Jászberényi Sánor novelláskötetével. Kezembe fogtam a sivatagi homok színű könyvecskét, farkasszemet néztem a fehér turbános, ráncos arcú, szakállas arab bácsival és belelapoztam. Érdekelt, miért egy fekete kutya az ördög. Na jó, azt már tudtam. De kíváncsi voltam, hogy egy haditudósító hogyan éli meg, mikor találkozik vele, mikor mások privát poklának (önként) részesévé válik s mindezt szépirodalommal vegyíti.

Pont egy éve került a kezembe az író első kötete, a Budapest-Kairó – Egy haditudósító naplója című riportkönyve az egyiptomi Mubarak-rendszer megbuktatásáig vezető útról és az azt követő eseményekről, tele saját képekkel és tényszerű információkkal, amit – néhány éve Kairóban élve – nagyon élveztem. Nyilván nem azt, amiről a könyv azól, hanem annak hiteles, informatív és vizuális prezentálását.

A szerző szépirodalmi írásával pedig később, az Élet és Irodalomban találkoztam, ami egy afrikai kislány körülmetéléséről szólt (hiányoltam is a kötetben). Úgyhogy a két Jászberényi-élmény után már sejtettem, mire számíthatok első, igen olvasmányosra sikeredett novelláskötetében, "mely a szerzőt a kortárs próza ígéretévé avatja" – ahogy áll a könyv fülszövegében. Nem is csalódtam.

A novelláskötet olvasása előtt annyit azért illik tudni Jászberényi Sándorról, hogy a krisztusi korban járó szerző "2006 óta él – több-kevesebb megszakítással – Egyiptomban, több afrikai és közel-keleti konfliktus, háború haditudósítója. Novellái ennek a színtérnek és emberi sorsoknak hűvösen pontos, ám nem szenvtelen látleletei". Jászberényi stílusát a kritikák egytől egyig a két világháborút megélt, Afrikát bejárt Hemingwayhez hasonlítják, az irodalmi Nobel-díjas író sajátos alkotóvilága és minimalista stílusa nagy hatással volt novelláira – saját bevallása szerint is.

Fotó: Katona Csilla

Jászberényi történetei elsősorban Afrika és a Közel-Kelet olyan különlegesnek hangzó helyeire kalauzolják el az olvasót, mint Csád, Jemen, Gáza vagy Egyiptom, megmutatva az ország kevésbé szívderítő oldalát, a kegyetlen körülményeket és a rideg valóságot, ahol az emberek olyan egyszerű döntések között élnek, mint élet vagy halál; ahol a fekete kutya az úr, a többiek meg kénytelenek szembenézni az "ostoba halállal". A többnyire E/1-es elbeszélés már csak hab a tortán, fokozva azt a bizonyos "szarérzést" az olvasóban, elhitetve, hogy ezek a történetek valósak. Hiába kezdi úgy az író: "A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a véletlen műve." Én minden szavát elhittem, hiszen miért is ne történhetnének meg?!

Habár legtöbbször Európán kívül járunk, a tizenötből négy novella Magyarországon játszódik, ami tudatosítja az olvasóban, hogy a felvetülő morális és etikai problémák és azok hiánya nem csak a harmadik világ "kiváltsága". A sokat dicsért "Profi Gyilkosok" az egyik ilyen novella, amiben a narrátor és öccse édesapjuktól kapott légpuskával madarakra vadásznak. Kiderül, hogy az egész anyjuk miatt történik, aki már hetek óta korházban van és aminek hatására az öreg viselkedése is megváltozik. "Megrészegített minket a hatalom, hogy a ravasz megnyomására valami, ami az előbb még élt és mozgott, holtan esett a földre." (20.o.) Számomra ez a kötet kulcsmondata, ami jelen van szinte minden további novellában.

"A világot egy romlott, önző és pusztulásbavan lévő helynek látom és nem látok semmiféle reményt a happy endre. Az emberiség tényleg úgy viselkedik, mint egy vírus és a humanista lózungok addig tartanak, amíg valakinek nem sérül az érdeke. Elviseled? Nincs más választásod. Azt gondolom, hogy amiről valójában szólnia kellene ezeknek a novelláimnak, az az együttérzés. De nem hazudom pofán az olvasót." (interjú a kultura.hu oldalon) Tényleg nem teszi. Ezért jók a novellái. Meg azért, mert valós tartalmuk mindig a felszín alatt játszódik, a miértekre való választ pedig mindig megtaláljuk a sorok között ,valamivel líraiabb csomagolásbande a magyarázat sosem "szájbarágós". (E tekintetben a két kedvencem a "Valahol a határon" és a "Sivatagban reggel hideg van". Az utóbbi szembesülés az édesapa halálával és az azt követő lehetőségekkel.) A történetek arról szólnak, "hogy ki hogyan próbálja belőni, merre van észak, egy örökké tartó vaksötét éjszakában." (kultura.hu).

Lehet-e a körülmetélésről beszélgetni egy oszladozó hullákkal teli gödör mellett? Lehet-e ölbe tett kézzel nézni, ahogy megköveznek egy földbe temetett nőt vagy fejbe lőnek egy embert a fal mellett? Be lehet-e csajozni a könnygáz füstjében a tüntetőket fotózva? Lehet. Legalábbis Jászberényi cinikus alakjai szemrebbenés nélkül teszik ezt és még sok hasonlót.

Az író rideg hangneme és figuráinak cinikussága egyébként nem feltétlenül szándékos. Sokkal inkább a körülmények velejárója, afféle mentsvár a nehezen emészthető valóság elől. Meg persze az említett megszokás. (Az első, 72.o.) Ez az érzéketlennek tűnő hozzáállás az eseményekhez egyébként ugyanolyan menedék csupán, mint a novellákban fel-fel felbukkanó prostik, (csak tudnám, miért mindig szudániak...), a csinos, könnyűvérű kollegina, akinek hasonlóan szar az élete, vagy néhány pohár havannai rum vagy egy doboz cigaretta. Na meg a nyílt, profánabb kifejezések használata, aminek nyilván megvan a maga szerepe a szövegben, de – konzervatívabb típus lévén – nekem néha szúrta a szememet.

Az eseményeket kétségkívül mindenki másképp dolgozza fel, egy nyugati kulturából érkezett ember speciel így. Bár van, mikor ima helyett a helyi is, ahogy azt az "Ahmed Szálem elhagyja Istent" novellában olvassuk.

Ahhoz képest viszont, hogy a narrátor az ottani környezetben elvileg kívülállónak számít, biztosan mozog a különböző terepeken, remekül szót ért a helyiekkel, akár a saját nyelvükön is, illetve jól ismeri az ottani emberek világlátását és vallásos hitét is. Az utóbbiba betekintést nyerhetünk egy-egy momentum erejéig, annak pozitív és negatív oldalával együtt. Megtudhatjuk például, hogy vannak hívő muszlimok, akik Koránt recitálnak a gyerekekkel esténként, akik legjobb ruhájukat ajándékozzák oda vendégüknek, illetve hogy a jóért meghalni áldás, az öngyilkosság viszont megbocsáthatatlan bűn. Ám vannak szereplők, akik a vallási tanítások ellenére isznak vagy bordélyházba járnak (vagy a kettőt egyszerre), van, aki hivatásos prosti, de a Koránból idézi baj esetén, aki imám, mégis hasist szív a mecset tetején. És arra is választ kap a hozzám hasonló laikus a "Valami a szakmáról" című novellából, hogy miért csinos riporternőket küldenek a sajtósok a milliós tömegbe, a törzsi háborúk közepére, hogy miért teszik ki magukat efféle "férfias" veszélyeknek.

S miközben novelláról novellára találkozunk az elszabadult fekete kutyával, a sors iróniája tudatosul bennünk: itt egy ember, aki végigvezet minket a földi pokol bugyrain, megmutatva mások tragikus életét és azt, hogy azok hogyan lesznek áldozatai az ostoba halálnak, ám az igazság az, hogy sokszor ő is a "sötét oldalon tevékenykedik". A "Valahol a határon" narrátora alsónadrágjába rejtett titkos videókkal lép át a határon Gázából Egyiptomba, megígérve palesztin barátjának, akivel együtt készítették a sok pénzt érő interjúkat, hogy egy hét múlva visszajön érte. Bár segítője szomorú sorsával teljes mértékben tisztában van, nem tehet semmit érte. Ez a munkája.

Az utolsó három novella már igazán személyes hangulatúvá válik, ("A lebegő hordók" zseniális befejezése a kötetnek, összefoglalva egy érzékletes hasonlattal az egész könyvet), kicsit el is feledkezek a fekete kutyáról meg a szemem előtt lepergő filmek túl vizuálisra sikeredett képeiről. Vagy talán az első hidegrázást követően már az olvasó is csak szimplán beleszokik ebbe az egészbe? Mindenesetre a "Die Toten Reiten Schnell" hiába játszódik a Mubarak távozása utáni kairói zűrzavarban, a halottak és a halál már háttérbe szorul, az író kicsit érzelmesebbre veszi a figurát, de csak mértékkel, egy rövid időre:

"Sahra vagyok" – szólt bele a telefonba.
"Igen?"
"Azt akarom kérdezni, hogy nincs-e egy 50-es alapobjektíved?"
"De van."
"Nem adnád kölcsön?"
"De. Hol találkozzunk?"
"A Hilton tetőteraszán."
"Rendben. Hánykor?"
"Kilenckor. És ne késs. Vacsorázni akarok. A melóból megyek, kell néhány éjszakai kép."
"Oké. Még valami?"
"Takarítsd le a gyűrűt az ujjadról."

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról