Ahogyan korábban, úgy az idei Berlinale szekcióira is erősen jellemzőek a szociális érzékenységet tükröző témák: a különböző gondolkodású társadalmak közötti konfrontációk (‘71, Zwischen Welten), a gyerekek életkörülményei, viszonyuk és reakcióik a világra (Jack, Macondo, Boyhood, Kreuzweg) vagy éppen a szexuális öndefiniálás, a másság jelensége és jelentése. A legnagyobb figyelmet természetesen Lars von Trier A nimfomániás című filmje kapta, köszönhetően a hónapok óta zajló reklámhadjáratnak, a kiváló provokatőr rendezőnek (aki cannes-os Persona non grata-pólót viselt a stábfotózáson) és annak, hogy a filmet most mutatták be először Németországban (az első rész hosszabb verzióját, mely így világpremierjét ünnepelhette). Ráadásul az Antikrisztus és a Melankólia depressziója után ezt a filmet mindenki megérdemelte, alkotója és nézője egyaránt: A nimfomániás első részét játékossága, szabadsága és szabadossága ugyanis a 64. Berlinale legszórakoztatóbb filmjévé tette. Mellette azonban számos alkotás beszélt a szexualitásról, különösen queer témákról, hogy különböző aspektusait – néha nem is közvetlen a nemi orientációt érintve – a viszonylag konvencionális dokumentumfilmes technikától (Claudia Richarz, Ulrike Zimmermann: Vulva 3.0) egészen az avantgárdig (Bruce LaBruce: Pierre Lunaire) dolgozza fel.

Kezdjük a hetvenes éveknél, Brooklynban: három férfi bankot rabolni indul, fogalmuk sincs, hogyan kell, életükben nem csináltak még ilyet, megállnak egy mozinál, megnézik A Keresztapa első részét, elmondásuk szerint, hogy inspirációt szerezzenek. Aztán megteszik. Ott állnak a bankban, fegyverekkel a kezükben, egyikük elmenekül, mielőtt a rendőrség megjönne, a másik kettő hét túsz társaságában 14 órán keresztül marad a bankba zárva. Mindaddig, amíg nem tudjuk, mi a rablók motivációja, történetük nem érdekesebb bármelyik bankrablós sztorinál. Hogy Sidney Lumet 1975-ben Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) címmel mégiscsak filmet készített belőle (a sors iróniája, hogy A Keresztapa színészgárdájából ketten, Al Pacino és John Cazale játsszák a főszerepet), leginkább az erőszakos pénzszerzés szokatlan okának, illetve hősének (Sonny Wortzik) tudható be.

Allison Berg és Frank Keraudren The Dog című dokumentumfilmjének a valódi Sonny Wortzik, azaz John Wojtowicz a hőse, aki anno azért szánta rá magát tettére, mert barátja nővé akarta operáltatni magát. A megfilmesítésért kapott összegből Wojtowicz végül kifizette szeretője műtétjét, aki aztán elhagyta őt, hogy nőként új életet kezdhessen. A szerzőpáros 2002-ben kezdte el forgatni portréját, Wojtowicz 2006-ban hunyt el rákban. A film elején a testes hős még nagy energiával vezet minket körbe a hetvenes évek melegmozgalmainak helyszínein, megállva a lakás előtt, ahol először szeretkezett (“which means, I fucked him") Ernest Aronnal, a későbbi Elizabeth Edennel. Wojtowich üdítő humora, mely ellenáll a testét felemésztő ráknak, tartja lendületben a filmet. Számtalan archív jelenet, interjúk színesítik a portrét, például huncut anyjával, akivel élete végéig együtt élt, miután elhagyta feleségét. Miközben láthatóvá válik, hogy mindazok a társadalmi jelenségek, melyek Wojtowiczot körbevették (a homoszexuálisok öntudatra ébredése, a Gay Activists Alliance megalapítása, melyben ő is szerepet vállalt, a bankrablásra adott médiareakció, a szemtanúk rajongása, a bűnöző sztárrá válása) a film szempontjából egy célt szolgálnak, bemutatni egy embert, aki valakivé válni akart, és ez – ama bizonyos 15 percnél hosszabban – nem sikerült neki.

Negyven évvel később járunk, szintén New Yorkban, Ira Sachs filmjében, a Love is Strange-ben. Egy idős meleg pár ébredezik, John Lithgow és Alfred Molina megformálásában. Mosakodnak, felöltöznek. Ez mégsem a kialakult reggeli rutin, házasságukra készülődnek, hogy évtizedek után végre törvényesen is összeköthessék életüket. A dologok azonban rosszul végződnek, a Molina által megformált George-ot, hiába tudott mindenki homoszexualitásáról, elbocsájtják a katolikus iskolából, el kell adniuk lakásukat, külön kell költözniük. A Love is Strange egy teljesen más világban játszódik, mint a magyar Viharsarok, egy olyanban, ahol a homoszexualitás elfogadott, ahol a társadalom elvileg nem veti ki magából meleg tagjait. És mégis. Sachs filmje érzékenyen járja körbe az emberi kapcsolatokat, nemcsak az idős meleg párét, hanem Ben (Lithgow) unokaöccsének családjáét is, különösen a kamasz Charlie kaotikus érzelemvilágát. Amíg a Love is Strange a Panoráma szekcióban kapott helyett, egy nála sokkal eredménytelenebb mű, a Praia do futuro (rendező: Karim Ainouz) a versenyprogramban futott. A német-brazil alkotás szintén egy homoszexuális kapcsolatba enged bepillantást, de nem igazán találja meg célját. Amíg egy Brazíliában kezdődő, végül Berlinben folytatódó szenvedélyes kapcsolatot ábrázol, csupán mindaz hiányzik belőle, ami történetté tehetné (probléma, konfliktus, akármi), amikor ezt a film végül megtalálja, és az elhagyott kistestvér, aki közben kamasszá cseperedett, elindul bátyját keresni a német fővárosban, már nem tud vele mit kezdeni. “A szex titkos hozzávalója a szerelem" – mondja B Joe-nak. Valahol a Praia do futuro is erről mesél.

Amikor valaki olyasvalamit kérdez Wojtowicztól, hogy megérte-e ez az egész, a férfi azt válaszolja, “maga nem tudja, mi a szerelem". A kisebbségi és többségi társadalom közös nevezője e filmek számára a szerelem lesz, egy olyan érzés, melyet jó esetben mindenki képes átérezni, így a másság elfogadtatásának járható útjává válik az alkotók számára. Ezzel a szemléletmóddal szakít Kristian Petersen szkecsfilm-sorozatának legújabb része, a Fucking Different XXY. A hat epizódból álló mű jól érezhetően csak a szexualitásra, és skatulyáinak felbontására koncentrál. Egy olyan állapotot teremt meg, melyben elvesztik értelmüket a hetero-, homo- vagy biszexualitás fogalmai, amelyben a test úgy formálható, ahogy tulajdonosa óhajtja. Legszembetűnőbb példája ennek Kay Garnellen dokumentumepizódoktól eltérő, inkább absztarkcióra törekvő szexetűdje, melyben minden másodlagos nemi jelleg csalókának bizonyul. Ezek a filmek inkább öndefinícióval foglalatoskodnak: hogyan boldogul az ember saját testével, és ami ennél is fontosabb, hogyan és hol élheti ki vágyait. A kirekesztő társadalom csak az izraeli Mor Vital epizódjában van markánsan jelen, melynek arab transzexuális hősnője kénytelen volt elhagyni családját, és Jaffából Tel-Avivba költözni, hogy szabadon, és megvetések nélkül élhesse életét. A Fucking Different izgalmas, bár nem új kezdeményezés (első filmje 2005-ben jelent meg, azóta állandó helye van a Berlinale Panorama szekciójában), ellenben nagy hibája, hogy filmes szempontból nem igazán meggyőző, sem vizuálisan, sem dramaturgiailag nem elég erős.