A Vintage Galéria művészeti politikájának köszönhetően egy új fotó-specifikus képzőművész generáció lelt modern kori mecénásra, hisz nem csak a galéria fehér terébe engedi be a művészi alkotásokat, hanem kiadványok, katalógusok formájában is átláthatóbbá teszi egy-egy művész intencióit. Jelen esetben egy gyönyörű fotóalbum alakjában, amely a két (félbe bontott, ám egységes anyagot bemutató) kiállítást kíséri.
A borító, Gerhes Gábor megfogalmazásában már sejtet valamit a belső tartalomból. Egy monokróm, bézs porfelhőbe itatott helyszíni kép, Szabó Dezső legutóbbi sorozatának egy darabja, talán egy autóba rejtett bomba pusztítását dokumentáló sajtófotó. Talán nem.

Átforgatva, a hátlapon, egy több mint fél száz éve makettfigurákat gyártó cég, a Vollmer, tároló dobozának fedele. Utcai jelenet, apró viaszbábuk sétálgatnak egy tákolt házacska előtt, még valami brokkoliszerű műnövényke is fodrozódik az egyik ablakból, csak a rend kedvéért. Foto – jelzi a festett háttérre finoman rímelő égszín cégér.

Azt hiszem, ezt az albumot félrevezető lenne katalógusként emlegetni, melyek általában kedves, a kiállítás nézőinek kézitáskájába bújtatható ízlésesen tálalt puha kis füzetek, kiállításmegnyitó-beszédek szövegével, főleg a kiállított műveket katalogizáló képekkel, értelmezést segítő publikációkkal. Ez esetben egy fotóalbum formátumú fedelet felnyitva Szabó Dezső fotográfiai munkásságának összes periódusával találkozunk,’98-tól egészen a legutóbb bemutatott képekig.

Szabó Dezső makett-fotográfiákkal tornáztatja a befogadót, egy olyan képzőművészeti praxis hazai úttörőjeként, ami a nemzetközi gyakorlatban a ’70-es években vált egy új kísérleti műfajjá, mára pedig közkedvelt hivatkozási ponttá a fotós-médium szerepét és természetét vizsgáló fotóelméleti diskurzusban. Az analóg képtechnikával befotózott, miniatürizált világok a digitális képalkotás táptalaján épülnek fel, azzal szembehelyezkedve, a figyelemfelkeltés szándékával.

Közhely, hogy a digitalizációval új korszakba lépett a fényképezés, és nyilván ezzel együtt esett a sokszorosan manipulálható képek hitele is, de az már kevésbé ismert tény, hogy a fotográfiai képszerkesztés történetét kezdetektől végigkíséri, a róla szóló polemikus párbeszédeket pedig folytonosan motorizálja a leképezés lehetőségének, a képnek a valósághoz való viszonyát vizsgáló kérdéskör. Itt nem csak az apparátus, és a képkészítő szándék szerinti objektivitásának kétségességére kell gondolnunk, hanem, hogy a fotózás kezdetektől fogva élt a képi manipulálás lehetőségével, akár kényelmi, akár politikai, akár technikai okokból. Ez a közel sem kizárólag művészetfilozófiai eszmefuttatásokat igénylő kérdéskör világra hozta tehát a maga útkeresőit, akik a saját kifejező eszközeikre reflektálva a fotóelméleti vitákat tudatosan képszervező elemükké tették. Felmerül a kérdés, hogy ebbe a forró belső körbe hol lép be a befogadó. Vagy sokkal inkább beszippantódik. Hiszen rájön, hogy egy csöppet sem öncélú, és nem csak szemtornát, hanem figyelmet igénylő játék részesévé vált. A Szabó Dezső fotográfiáit bemutató könyv pedig próbál rávezetni a játékszabályokra, azaz sokkal inkább annak szellemiségére, hiszen ha azt megértjük, mi, befogadók, már csak nyerni tudunk vele. Egy tudatosabb képszemléletet.

Az pedig már csak édes ráadás ahogy az alkotómunka részeként csodálhatjuk meg az akvárium vizébe szórt porból, és forgó lapátos szerkezetből generálódó asztali tornádókat, a leendő kép színkezelésétől függően ezüstös vagy bronz-színű megvilágításban.

Ott is belekóstolhatunk a képi előkészületekbe, ahol befőttesüvegbe tuszkolt makett-autótestek puhulnak. A folyadék, melyben szinte réteslappá áznak, úgy olvasztja szét őket, mintha nagy erejű detonáció áldozatai lettek volna. Piciny roncs-embriók, melyek kizárólag a fényképen kelnek életre és konzerválódnak, hiszen a művész, következetes alkotói elgondolásból a fényképezést követően megsemmisíti látványelemeket, az általa létrehozott mikro-világokat. Azon kívül, hogy ennek nyilván prózai okai is vannak – tárolási lehetőségek –, az alkotó ezzel kizárólagosítja a fotós-szem jelenlétét. Egyszeri és megismételhetetlen jelenlétét.

Az albumot lapozgatva hamar rájövünk, hogy az elsőre riport- vagy természet-fotónak tűnő képek aprólékosan felépített, a fényképezőgép lencséjére inszcenált makett-világok, olyan illuzórikus jelenetek, melyek nem a valóságból kihasított képfelületek, hanem fotó mechanizmusával életre keltett mesterségesen berendezett tájak.

Mégis, valahonnan kiszakították őket, leginkább a televíziós műsoridőből. A black box sorozathoz, mely repülőgép-katasztrófák utáni sivár, megrázó, szétroncsolt elemekkel, és helyszínelést végző alakokkal kelti egy baleseti dokumentáció érzetét, nemcsak werkfotó, hanem tanulmányfotó is társul a kötetben. A munkafotó is elképesztő, hiszen egy asztallapnyi területre rendezett makett-világot látunk: valamilyen állatszőrből kialakított aljnövényzet, műanyag repülőgép szárny-csonkocska, kicsiny előtérben pásztázó emberfigurákkal, két asztali lámpa mely óriás karként lóg be a miniatűr léptékű világ felé, és persze egy fehér kartonkeret, a mű-pampa szőrön, a fényképezőgép síkja elé helyezve, amin keresztül a képi kompozíció szerveződik. Ám a művész által készített tanulmányfotó még ennél is megdöbbentőbb, hiszen tévéképernyős előképe a makettel konstruált jelenetnek. Vibráló, erőszakos képfelület, szivárványszín Spektrum-tv embléma a bal felső sarokban. Nem tudom milyen adásban mehetett, de hasonló indíttatásból ma Légikatasztrófák nyomában címmel fut műsor a magát szintén ismeretterjesztőnek nevező tv adón.

A fotóművész és a tv-csatorna címadása egyaránt beszédes, de amíg a kissé perverz tv-néző halálos meghibásodások, vagy emberi vétségek parádés következményeit nézi végig, és ért meg egy tragikus narratívát, addig Szabó Dezső képfelületein húzódó ál-történetek nem engedik, hogy olvassák őket ellentétben a hagyományos sajtófotókkal, amelyek egy sztori illusztrációjaként avanzsálnak sztárrá. A black box tartalma Szabó Dezsőnél ismeretlen marad.

És itt válik nyilvánvalóvá a képek moralizáló szándéka, ebben a feloldhatatlan ellentétben, hogy látszólag a megismerés, a fogyasztás lehetőségét kínálják, a kép általi tudás felületes lehetőségét, mégsem tudunk belőlük valós történeteket rekonstruálni, és ez által könnyedén továbbsiklani rajtuk. Magukba szippantanak, és egy fotóelméleti játék részeseivé, tovább-gondolóivá tesznek.