bezár
 

zene

2024. 06. 14.
Az elíziumi mezőkön szökellni
Kritika az Orfeo ed Euridice új felvételéről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„Meg akartam tisztítani az operát (…) minden túlkapástól, mely a legszebb és legpompásabb műfajt a legunalmasabbá és legnevetségesebbé teszi (…) A zenét jogos feladatának betöltésére: a költészet szolgálatára korlátoztam” – Christoph Willibald Gluck így mutatta be a XVIII. század operatörténelmében meghatározó reformprogramját. A fenti „kiáltvány” ugyan az 1769-es Alceste, és nem az 1762-es Orfeo ed Euridice kiadásához hozzáfűzött előszóként jelent meg, a köztudatban azonban az utóbbi „kisopera” foglalja el a korszakalkotó mű helyét.

Az Orfeo kitüntetett státusza ha nem is jogos (saját műfaja, a festa teatrale karakterisztikumait figyelembe véve korántsem olyan formabontó, mint a valóban nagyoperai Alceste), de legalábbis érthető: az Orfeusz-mítosz Monteverdi óta elválaszthatatlanul összefonódott az opera történetével.

prae.hu

Pontatlan, de szép koncepció, hogy a barokk opera 1607-ben egy Orfeóval kezdődött, és másfél évszázad múlva egy újabb Orfeóval zárult le: a teremtő és a megújító. S természetesen megkerülhetetlen jelentőségű maga Orfeusz, az énekhang hatalmát, a művészet affektív erejét megtestesítő dalnok alakja – ki más lehetne az operaművészet szimbóluma?

Nem véletlenül eshetett az ifjú sztárénekes, Jakub Józef Orliński választása sem épp Gluck művére. A szólóalbumokat tekintve Orliński páratlanul termékeny előadó, 2018 óta gyakorlatilag másfél évente jelentet meg albumot. A lengyel kontratenor Adonisz-feje nyilván remekül árusíthatóvá is teszi minden lemezét, a barokk “slágerek” helyett egyre inkább a kevéssé ismert szerzőkre–művekre koncentráló, remekül megszerkesztett albumainak igényessége azonban megkérdőjelezhetetlen. Az operalemezek száma ezek mellett eltörpül: Orliński eddig kizárólag az Erato kiváló Agrippinájában vett részt, Ottone mellékszerepében. Az Orfeo így gyakorlatilag az első nagy operafelvétel, az előadói tehetség megcsillogtatására alkalmas one-man show és a kiemelt presztízsű, komoly szimbolikus jelentőséggel bíró főszerep ideális elegye. (A barokk bravúrozás tökéletes ellenpontja: Gluck programszerűen lecsupaszított, a díszítésekkel való brillírozást megtiltó szólamaiban minden az énekesi kifejezőkészségről szól.)

Orliński az önmaga elé állított célt az elvárható színvonalon, tisztességesen abszolválja – ha nem is felejthetetlen, de élvezetes teljesítményt nyújt, melyet rossz szóval illetni nem lehet. A voce megítélése (mint a kontratenorok esetében sokszor) ízlés kérdése: élő előadáson szerzett pozitív benyomásom ellenére felvételről továbbra is kellemetlen, ahogy a puha, lágy, kissé édeskés hangszínű alt a felső regiszterben elvékonyodik, kiélesedik. A komolyabb kifogás azonban az énekesi interpretáció bizonyos szépséghibáinak szól. Orliński érzékeny, intelligens előadó, kiválóan tud kiemelni, árnyalni: az I. felvonás elején a Basta, basta, o compagni recitativójának mélyen átérzett megszólaltatása, majd az azt követő Chiamo il mio ben così ária „l’idol del mio cor / non mi risponde” zárósorának gyöngéd, sóhajszerű frazeálása rögtön elragadó részletek. Ihletett szólamformálása ugyanakkor helyenként olyan graciőz, esztétizáló jelleget ölt, ami ugyan nagyon kellemes hangzásokat produkál, de sem komoly érzelmi hatással, sem drámai súllyal nem bír.

Hogy a minden Orfeo próbakövének tekinthető Che farò senza Euridice „O Dio, rispondi” frázisát Bernarda Fink vagy Janet Baker milyen kétségbeesett fájdalommal töltik meg, ahhoz képest Orliński gondosan kimunkált, de igen líraira vett szenvedése egyszerűen lagymatag.

Nem segít itt a karmester, Stefan Plewniak laza tempójú, enervált dirigálása sem. (Talán el lehetne gondolkodni azon, hogy egy énekesnek, aki egy szerepet összesen három produkcióban alakított színpadon, valóban rögtön lemezfelvételt kell-e ajándékozni, és ha már igen, érdemesebb lenne-e kicsit acélosabb kezű dirigenst és producert osztani mellé.)

A két miniatűr mellékszerep, Euridice és Amore esetében parádés szereposztással dicsekedhet a lemez: Orfeo hitvesét Elsa Dreisig, isteni segítőjét Fatma Said szólaltatja meg. Dreisig üde, kristálytiszta szopránját mindig öröm hallgatni, az énekesnő pedig kiválóan uralja az összesen negyedórányi anyagot felölelő szólamát, plasztikusan formázva meg az alvilági viszontlátás örömétől az Orfeo ridegsége feletti kétségbeesésen és kirobbanó haragon át ismét halálba sodródó nő rövid, de annál viharosabb útját. Fatma Said korábban már Orliński Anima Aeterna lemezén örvendeztethette meg a hallgatóságot: Amoreként most fajsúlyosabb, sötétebb hangot mutat fel, éneklését azonban így is gyerekes játékosság hatja át, deus ex machina-fellépései karakteresek és kedvesek.

A zenei talapzatot Stefan Plewniak és az Il Giardino d’Amore zenekara és kórusa teremtik meg (Saidhoz hasonlóan nem először lépnek fel Orliński partnereként). A lengyel együttes gazdag színezetű játéka izgalmas hangzásokat produkál: a nyitányban ígéretesen recsegnek-ropognak a rezek, a Gli sguardi trattieni tamburinkísérettel megfűszerezett, az I. felvonást záró tutti szélgéppel felturbózva, viharosan csattan. (Egészen érzékletes ezen a ponton, hogy Gluck műve – a bécsi ősváltozatban – mennyire nem az operai normák szerint működik: ide rendes kilépőária kéne, hősi fogadkozás, 1774-ben a párizsi átiratban Joseph Legros meg is kapta a Lespoir renaît dans mon âme bravúráriáját.) A II. felvonás alvilági nyitóképét domináló harsonák és üstdobok kimért, súlyos, kísérteties felzendülése mintha a Zauberflötére, a próbatételek zenekari nyitányára mutatna előre. Plewniak tendenciózusan lassú tempói azonban nem mindig maradéktalanul megnyerők: az említett Che faròn kívül is a nagy drámai pillanatok (így például az alvilág fúriái és Orfeo kiválóan megformázott összecsapása) fellobbanó lángjai között inkább uralkodik valami léha elegancia, mint a tragédia lehengerlő erejű sodrása. Persze, persze, a vége úgyis happy end, de azért tessék már megszenvedni érte!

nyomtat

Szerzők

-- Gyárfás Orsolya --


További írások a rovatból

Platon Karataev: Napkötöző
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Bemutatták Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című kötetét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés