bezár
 

art&design

2024. 02. 29.
Kötődünk a falakhoz – Leonora Carrington otthona
Múzeum készül Mexikóvárosban
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Hatvanhárom évig élt a szürrealista alkotó a házban, amely egyszerre volt számára otthon, műterem és menedék. Az épület most múzeummá alakul. Leonora Carringtonra mexikóvárosi házában emlékezünk, ahol a még készülőben lévő kiállításon jártunk.

A korszellem és még maguk a művészek is nehezen adtak teret női alkotóknak, Leonora Carrington mégis az 1930-as évek szürrealista mozgalmának egyik kiemelkedő alakjává vált. Sikeresen harcolt a múzsa és a femme enfant (nőgyermek: fiatal, gyönyörű, zabolátlan, erotikus, lázadó nő) skatulyák ellen, és önálló művészként sikerült elismertetnie magát. Nagyon sok a műfajban alkotott – többek között festett, szobrászkodott, írt, ékszereket készített – és rendszeresen átlépte a műfaji határokat: írásait ő vagy hozzá közeli emberek illusztrálták, többekkel alkotott közösen, fiával például szobrokon dolgozott. Alkotói világa rendkívül sokszínű. Hatott rá az ír folklór világa, a keresztény és a kabbalisztikus mitológia, az ezotéria. Pszichés epizódjainak, traumáinak hatása is felfedezhető munkáiban, meghatározó figurái a különböző mesék szereplői és az egyéb kitalált (vámpírok) vagy a kevert, hibrid lények. Leonora Carrington 2023-ban mutatkozott be a magyar közönségnek A hallókürt című regényével.

Kalandvágyó természet

„…egy nagyon magas, egy átlagos és egy picike nő. Szabadon, semmivel sem törődve vonultak az utcán, hangosan nevettek, beszélgettek. Éltek. Kivételes öröm és élmény volt a közelükben felnőni.emlékezik vissza Paul Weisz-Carrington anyjára, Leonora Carringtonra és barátnőire, Kati Horna fotóművészre és Remedios Varo festőművészre (Az interjút lásd: „Tele van csodákkal”, Magyar Narancs, 2023.04.26.) A három szintes épületet, ahol Leonora élt, ma a mexikói kulturális örökség részeként tartják számon. A La Condesa negyed szomszédságában lévő Roma Norte szövetségi kerületben található, amelyet már a huszadik század közepén is a város kulturális és kulináris életének szíveként tartottak számon. Hatalmas, színes kúriák, amelyekre vastag törzsű pálmafák vetnek árnyékot. Impozáns sugárutak, melyek közepén még egy-egy sétálóutca is elfér. Alagúttá hajló bokrok alatt kőből rakott pihenőpadok. Csempézett utcatáblák, színes, egész házfalas freskók. Maga a ház ma az egyik helyi egyetem, az Universidad Autónoma Metropolitana gondozásában áll. Bent járva szobáról szobára tárul fel a művészcsalád élete.

Leonora imádta ezt a házat. A hallókürtben írja: „A házak valójában testek. Ahogy a májunkhoz, a csontvázunkhoz, a húsunkhoz és a vérkeringénkhöz ragaszkodunk, úgy kötődünk a falakhoz, a tetőkhöz és a berendezési tárgyakhoz. […] Az elszakadás ezektől a jól ismert és szeretett, igen, szeretett dolgoktól „valóban halál és halál”, ahogy a régi versike is mondja”. Mindenkinek kell egy hely, ahol biztonságban érezheti magát, és neki ez nagyon sokáig nem adatott meg. Nem csoda, hogy miután megtalálta, ennyire fontossá vált számára. Ebben nagyon hasonlítottak férjével, a magyar származású Weisz Imrével (későbbi nevén: Emerico Chiki Weisz). Leonora többször is utazott külföldre, de Chiki Mexikóba érkezése után nem hagyta el többé az országot, arra hivatkozva, hogy nincs útlevele. Csak halálát követően találta meg a család az iratot, amelyet gondosan rejtegetett évtizedeken át. A háború mély nyomot hagyott benne, magyar-zsidó családjának ő volt az egyetlen holokauszttúlélője. Ez is csak a szerencsén és a kalandvágyó természetén múlt: az internálások idején ő már Párizsban volt, Capa mellett dolgozott fotós asszisztensként.

A ház környéke

Leonora három évtizeden és öt országon át menekült, mire igazi otthonra lelt. Ír-angol családban született Észak-Angliában 1917-ben. Textilmágnás apjának köszönhetően a család igen tehetős volt. A kislányt az akkori szokásoknak megfelelően katolikus internátusba iratták, de két intézmény is eltanácsolta lázadó hozzáállása és fékezhetetlen jelleme miatt: az egyik iskolából azért rúgták ki, mert szentnek tartotta magát és szorgalmasan gyakorolta a levitációt; a másikban azzal keltett rémületet, hogy mindkét kezével oda-vissza tudott írni (tükörírásban).

Kézügyessége korán megmutatkozott, és anyja támogatásával (apja minden tiltakozása ellenére) festészetet kezdett tanulni. Élete fordulópontja az 1936-os Nemzetközi Szürrealista Kiállítás volt, ahol megismerte az akkor negyvenöt éves, nős Max Ernstet, az akkor már világhírű szürrealista festőt. Egy évre rá már együtt éltek Franciaországban, a húsz éves Leonora itt kezdett alkotni, és ekkor került be a szürrealista művészek körébe. Kapcsolatuk 1940-ig tartott. Akkorra Ernstet politikai okokból kétszer is letartóztatták, egyszer a franciák, mivel német volt, egyszer pedig a Franciaországba bevonuló Gestapo, mivel „degenerált” művészete nem tükrözte a Harmadik Birodalom eszméit.

Leonora Spanyolországba menekült, ahol az események hatására idegösszeomlást kapott. Szülei elmegyógyintézetbe adták, elektrosokk terápiát alkalmaztak rajta és rengeteg gyógyszert kapott. (Ezt az időszakot dolgozza fel a Down Below című írásában.) Akarata ellenére át akarták szállítani egy dél-afrikai szanatóriumba, de útközben, Portugáliában Leonora megszökött és a mexikói nagykövetségre menekült, ahol barátja, Renato Leduc segítségét kérte. A költő és egyben nagykövet feleségül vette Leonorát, aki így diplomatavízummal az Egyesült Államokba utazhatott. 1942-ben Leonora és Renato Mexikóba költözött. Az 1944-es válásuk után ismerkedett meg Leonora Emericoval. Két év múlva házasodtak össze, és ’48-ban már két fiukkal együtt költöztek be ebbe a házba, ahol halálukig éltek.

Az élet velejárója

A szanatóriumi időszakot követően Leonora soha többé nem beszélt apjával, anyjával is csak alkalmanként. Az ő segítségével tudták megvenni ezt a házat. A földszinten az ebédlő és a konyha az eredeti berendezésekkel tárul elénk. Hogy szerettek itthon lenni, nem jelenti, hogy magányosak voltak. A műteremben és az ebédlőben egyaránt nagy társasági élet zajlott. Egy ilyen összejövetel emlékét őrzi a faragás, amelyet a tömörfa ebédlőasztal lapjába vésett egy barátjuk, és ami miatt Chiki olyan dühös lett, hogy majdnem kidobta a házból.

A konyha Leonora birodalma volt, de nem azért, mert hagyományosan ez lenne a nő dolga. Vérbeli feminista volt a huszadik század közepén, akkor, amikor ez még Európában is furcsaságszámba ment, nemhogy Mexikóban. Azért volt övé a konyha, mert imádott kísérletezni, vegyíteni az angol, francia és mexikói ízvilágot. Sem művészetében, sem gasztronómiai értelemben nem félt a meredek dolgoktól: egyszer diplomatákat láttak vendégül, akik valamiért egyáltalán nem voltak kedvére valók, így ételüket hajjal és körömdarabkákkal fűszerezte. A ház földszintjének hátsó felében található szoba volt Chiki sötétkamrája. A tervek szerint vendégkiállítások színhelye lesz, ahol Leonorához köthető alkotók munkái kerülnek bemutatásra. A szoba mellett apró hátsó udvar nyílik, ahol egy lépcsősoron lehetett felmenni a műterembe. Ezt most statikai okokból nem innen, hanem az emeletről lehet megközelíteni.

Az épülethez tartozik egy központi udvar, melyet három oldalról a ház, a negyedikről több méter magas, hófehér tűzfal ölel. Közepén hatalmas, lassan mindent leuraló fa magasodik. Még Leonora ültette a fiúkkal, kivágni eszmei értéke miatt fájdalom, megtartani mérete miatt életveszély. Ilyen és hasonló döntések előtt állnak a projekt tervezői minden egyes nap. Nem csak az udvaron, a házon is nyomot hagyott az idő, és sajnos a Mexikóban igencsak gyakori földrengések sem hagyták érintetlenül (csak idén volt vagy három kisebb rengés a városban). A statikailag meggyengült épület emeletei legfeljebb húsz embert bírnak el egyszerre. A több mint nyolcezer tárgyból álló gyűjtemény nagy része bútor és szobor, melyek súlyával szintén számolni kell. És akkor még a magyar füleknek sem ismeretlen egyetemi bürokrácia és a forráshiánnyal való küzdelem terítékre sem került.

Hallva a problémákat és látva a gyűjtemény gazdagságát, egyre inkább érthető, miért nem áll még készen a múzeum a nyitásra. Ha elkészül, nemcsak mint Leonora Carrington életét és munkásságát bemutató múzeum kerül átadásra, de egyszerre lesz ez egyetemi kutatóközpont, oktatótér, előadások, könyvbemutatók színhelye, találkozások és tudásmegosztás otthona, ahogy volt informális keretek között, a család és a művészbarátaik számára évtizedeken át. Addig, ha a nagyközönség számára nem is, a kutatóknak látogatható a ház és elérhető a forrásanyag.

A beltéri lépcsőház egyenesen az első emeleten található, szobrokkal, könyvekkel teli nappaliba visz. Feltűnik, hogy annak ellenére, hogy Leonora rengeteget festett, alig van a házban képe. Leonora, míg élt, nem volt igazán elismert, leginkább a 2022-es Velencei Biennálén való szereplése nyomán kezdték el felfedezni (Milk of Dream: Carrington mesekönyvének a címét használták az Arsenale központi kiállításának címében). Ennek ellenére képeit mindig jól vitték, ami főként a gyűjtő és mecénás Edward Jamesnek volt köszönhető. Így képei nagyrészt magángyűjteményeket és múzeumokat gazdagítanak. A család tulajdonában maradt képeket Leonora másik fia, Gabriel örökölte. Leonora élete utolsó húsz évében (azaz hetvenéves kora felett) fordult inkább a képzőművészetek felé, amikor a finommozgásokat igénylő festéshez már nem igazán volt kézügyessége. A házban látható munkái nagyrészt ebből az időszakbók származnak. Persze előtte is szobrászkodott, több alkotása is látható városszerte, ugyanis a művészek az adófizetési kötelezettséget műalkotások adományozásával is leróhatták, mely megoldással Leonora előszeretettel élt.

A nappalitól jobbra egy Chiki fotós munkásságának és egy Pablonak szentelt szoba kapott helyet. Balra két szoba található fürdővel, az egyik Chikié, a másik Leonoráé volt. Itt lesz világos, hogy azon túl, hogy festett, szobrászkodott és írt, ékszereket is tervezett; hogy imádta a parfümöket, és hogy rengeteg macskát tartott. Falinaptára élete utolsó hónapját mutatja, aminek a tanúsága szerint halála másnapján el is temették. Ez kint nem meglepő: Mexikóban, ha valaki meghal, a temetés általában másnap, de legkésőbb harmadnap megtörténik. Aki ideér, ideér, aki nem, nem, a búcsúzás és a családi látogatások még hetekig elhúzódnak, de a temetésnek mielőbb meg kell lennie. Persze Mexikóban nagyon máshogy viszonyulnak a halálhoz, mint mi, európaiak. (Ráadásul százhatvanmillióan élnek egy gyakorlatilag állami egészségügyi rendszer nélküli országban, bizonyára a testek napokig való hűtése sem megoldható.)

A Leonora szobájából nyíló teraszon át a műterem felé haladva pillantjuk meg csodálatos iparművészeti tárgyait, a padállatokat (vagy állatpadokat), amik nem csak szobrok, de ülőalkalmatosságok is. Itt a művészet nem a mindennapokból kiragadott, elvont létező, hanem az élet természetes velejárója. A legfelső emeletet hatalmas, utcafrontra néző terasz uralja, mögötte két szoba: régen a fiúk szobái voltak, most irodaként funkcionálnak. Nem csak innen irányítják a múzeum alakításának munkálatait, de itt végzik a hagyaték rendszerezését és digitalizációját is. Itt őrzik a kéziratait, például a Dark Book eredetijét, de munkáinak spanyol, angol és francia kiadásainak sora is megtalálható az anyagok között. Érdekes módon Leonora sokkal inkább tartotta magát írónak, mint bármi másnak, mégis erről híres a legkevésbé. Ahogy ismertsége, lassan talán ez is változni fog.

A szerző fotóival

A Tate Modern rövid anyaga Leonora Carringtonról

Köszönjük a segítséget Dr. Yissel Arce Padrónnak, a Carrington projekt vezetőjének, és Dr. Martín Aarón Alonso Velásqueznek, az egyetem Kulturális Tanszékének tanszékvezetőjének. És természetesen Paul Weisz-Carringtonnak.
nyomtat

Szerzők

-- Bolla Ági --

kulturális újságíró


További írások a rovatból

Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán
Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban
Az antropomorf jelleg mint animációs karaktertipológiai megközelítés
„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban

Más művészeti ágakról

Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés