Az univerzum tánca / Élő felszín a Jurányi Házban / PRAE.HU

A Jurányi Házban mindösszesen két alkalommal előadott produkció főszereplői három lány (Gerzson-Lipták Orsolya, Makra Viktória, Törzsök Kata) volt, akik egy kifeszített, ruganyos vászon alatt táncoltak. A vászon a padlótól körülbelül fél méter magasságban helyezkedett el, a lányoknak ekkora helyen kellett mozogniuk. A közönség őket nem láthatta, csak a vászonra vetített, általuk gerjesztett domborzati átalakulásokat, mozgásokat.

Az első perctől kezdve a produkció hatása alatt voltam, lenyűgözött, ahogy a felszín egy másodpercre sem áll meg, folyamatosan lélegzik, pulzál, akárcsak az ember. A lányok keze, feje vagy éppen a kezükben tartott bot mindig más és más felületen biztosította a kiemelkedést. A különböző felszínek között nem volt szünet, állandó keletkezésben, átalakulásban voltak: a Hold kráteréből egy sivatagi oázis, különböző nagyságú hegyekből tengeri hullámok, azokból jéghegyek keletkeztek.

Itt nem a természettudományos hűség volt a lényeg (bár Bérczi Szaniszló geológus szakértelme segített a produkció létrehozóinak az égitestek felszínének feltérképezéséhez), hanem a metamorfózis, és az, hogy a lábunk alatt szilárdnak hitt talaj alatt és a fejünk fölötti univerzumban bár szabad szemmel nem láthatjuk, de folyamatos változások vannak.

Valamilyen szinten a folyamatosság (fejlődés) is megfigyelhető volt (a Naptól eljutottunk az emberig), én ezt mégsem tartom az előadás lényeges pillérének, a társulat elsősorban nem ennek bemutatására törekedett (hiszen akkor precízen bemutatta volna a Naprendszer összes bolygóját). Mindez egyébként szoros analógiát mutat az Élőkép Színház korábbi előadásával a Lepkévé válás – Konspirációval. A Társulat a természettudományok és a humán tudományok közti éles határvonal összemosására törekszik. Ugyanis tényleg nem tudom eldönteni, hogy az előadás befogadásával a természettudományok vagy inkább a művészet iránt érdeklődő néző kapott többet: Bérczi Zsófiának és csapatának sikerült eltalálnia és kitágítania azt a mezsgyét, ahol a két diskurzus találkozik. Ennek azért is van jelentősége, mert Magyarországon (is) számtalan módon próbálják a diákokat a természettudományok felé terelni, mert hiány van az irántuk érdeklődőkből. Ha ez tényleg így van, az Élőkép Színház előadásait örömmel ajánlom az iskolák figyelmébe.

Nem szabad megfeledkeznünk a produkcióval szimbiózisban létező és lélegző zenéről sem, melyet ifj. Kurtág Györgynek köszönhetünk. A műsor utáni közönségtalálkozón Bérczi Zsófia elmondta, hogy kettőjük együttműködése is olyan volt, mint maga az előadás: állandó átalakulásról szólt. Kurtágnak voltak hozott alkotásai, de a produkciót megismerve a meglévő műveket átírta, hozzátett azokhoz, kihúzott belőlük.

Éppen a zene és az előre ki nem számítható látvány (a láva fortyogása vagy a produkció végén megszülető és a földből kitüremkedő ember) miatt kicsit olyan érzésem volt, mintha horrorfilmbe csöppentem volna: az univerzum horrorfilmjébe. Várakozással és feszültséggel teli volt a légkör, az ember nem tudhatta, hogy a következő pillanatban, mi fog kitörni, mi keletkezik. Persze, azt azért túlzás állítani, hogy a körmömet rágtam volna az izgalomtól, inkább a kíváncsiság volt meg bennem.

Az előadás három részre osztható: az első az égitestek, a második az űr (makrokozmosz), a harmadik a Föld (mikrokozmosz) felszínének bemutatása. Az elsőt találtam a legerősebbnek és legérdekesebbnek, a jövőre nézve ezt bővíteném ki egyéb képződmények keletkezésének bemutatásával. A második rész a sci-fik világát idézte, a lányok színesen világító gömböket fogtak a kezükbe, talán ufókat jelképezve velük. Ezt a részt egy kicsit hosszúnak találtam, és a pörgő csipkés szoknya egyébként rendkívül látványos jelenetét kivenném, mert az már mesterséges "beavatkozásra" utal (még ha a csipkék természeti minták alapján is lettek kitalálva). A harmadik, "földi" rész viszont úgy jó, ahogy van, a "csattanó" pedig (az ember megjelenése) nagyon hatásosra sikerült, és pontosan ott lett vége a produkciónak ahol kellett, jelezve egy új korszak létrejöttét.

Az előadás hossza (mintegy negyven perc) valószínűleg a lányok fizikai teherbírásának határához is igazodott. Ha belegondolunk, hogy egy körülbelül 6-szor 4,5 méteres, fél méter magas alakzaton belül tudtak csak mozogni, ahol a tájékozódási képesség is alábbhagy, nos, akkor nem kis feladatot vittek véghez.

Érdekes megvizsgálni az előadáson belül elfoglalt pozíciójukat, hiszen többféle színházat teremtettek, és többféle funkciójuk volt: a produkció egyszerre volt vizuális mozgásszínház (ez a "hivatalos" elnevezés) és bábszínház. Ők maguk egyszerre voltak táncosok, színészek, bábok és bábozók. Ott voltak, de mégsem voltak ott. Láttuk őket, de mégsem láttuk őket. Néha valóban "látni" véltem a szereplőket, ha a vászon által kirajzolt kézfejük csontozatára, vagy ha bőrük színének átlátszóságára figyeltem. Ám ez semmit nem vett el az előadás értékéből.

Nagyon remélem, hogy ez az egyedi, magas kvalitású produkciókat bemutató társulat népszerűsége nőni fog, és az Élő felszínt sokan megtapasztalhatják - az iskolások, a természettudományok vagy éppen a művészetek kedvelői.

Élő felszín

Az Élőkép Színház előadása

Előadók:
Gerzson-Lipták Orsolya
Makra Viktória
Törzsök Kata

Zeneszerző: ifj. Kurtág György
Hang: Lengyelfi Miklós
Munkatárs: Tankó Barnabás, Szabon Balázs
Geológiai tanácsadó: Bérczi Szaniszló
Dramaturgiai tanácsadó: Vécsei Anna, Tankó Barnabás

Látványtervező, rendező: Bérczi Zsófia

Bemutató: 2014. február 27.
Jurányi Ház

Képek forrása: http://juranyihaz.hu/elo-felszin/

színház

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról