bezár
 

építészet

2014. 06. 25.
Egy köldökminta a köldökben
Gondolatok az Erzsébet téri Sziget Eye kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy köldökminta a köldökben Nem is tudom, hogy mikor kezdődött ez az egész. Talán mikor réges-rég felültem egy óriáskerékre Kazincbarcikán. Vagy mikor Budapestre költöztem. Vagy mikor Russell Crowe tavaly twitterelt.
Ha a pörgéseket nézzük, a függőleges tengelyű, azaz vízszintesen forgó verzióból adott a játszótéri körhinta, és annak kiterjesztett, felnagyított verziója, a vurstlis ringlispíl. A vízszintes tengelyű, azaz függőlegesen mozgó hintákból a libikóka és a sima mezei hinta volt a mérvadó a játszón, a vidámparki verzió ebből az óriáskerék. (Meg biztos van az a vidámparkos centrifuga és a hajó, de ezeket sosem próbáltam, így nem is említem őket...) A körbe-körbe pörgéssel és a függőleges körmozgással kapcsolatos problémáimat egyaránt egy vidéki gyártelepen tapasztaltam meg. A játszón az volt a király, aki a libikóka- vagy körhinta-szerű akadályokat fogveszteség nélkül és a saját, éppen hogy csak kitapogatott személyiségének integritását (bár ezeket a szavakat akkoriban nem ismertük) épségben megőrizve, mindenféle megaláztatás nélkül vette. Azaz például nem harapott bele soha a mérleghinta kapaszkodójába a játszós heccek miatt, hogy aztán kitörjön az első két foga.

Engem a gyártelepi játszótéren fejbe csapott egy sima hinta, a taekwondo edzőm feleségének a jégbe hűtött tortalapátja nyomta le a búbot. Egy szintén gyártelepi majálison pedig felültünk a ringlispílre, mindenki azt kiabálta, hogy tovább, tovább, míg aztán bónusz köröket kaptunk, nem hánytam ugyan sugárba a népet menet közben, de mire kiengedtek minket a körforgásból, már nem tudtam lábra állni, beleestem a gyér fűbe, és most már tudom, hogy olyan volt, mintha nagyon részeg lettem volna elalvás előtt, pörgött, pörgött tovább a világ, csak éppen ártatlanul, józanon, és fényes délelőtt. A körbe pörgéssel legközelebb egy gimis osztálykirándulás éjszakáján találkoztam (kevésbé ártatlanul és szigorúan mentálisan): elalvás előtt cián és kék háttér előtt egy rozsdás vasrúdon elefántokat láttam körbe pörögni, orrukkal a láncok végébe, az ülőkék helyébe kapaszkodva. 

Fizikai szempontból, a ringlispíles esetet és a lenyomott búbot gondosan mérlegelve, mindig is inkább a vízszintes tengelyű, azaz a függőleges pörgés tovább kóstolgatására szavaztam. Így kerülhettem Kazincbarcikán egy óriáskerékre. A dolog csodálatos volt, fenn a magasban csodálatos volt, csak éppen lent, mikor ki kellett szállni, megkérdeztem: ja ezt nem kapcsolják be? Nem volt kielégítő a lassú kör.

És így kerülhettem az Erzsébet téri Sziget Eye-ra is, óvatosan, kivárva az alkalmat, mikorra már minden barátom kipróbálta és ódákat zengett róla. Ez is lassan pörög ugyan, de háromszor viszi körbe az embert, egy fotostoppal a harmadik kör tetején. Beültet, felreptet, búcsúztat és kisegít, nagyon profi, nagyon fehér, szinte világít a napsütésben. Fenn a magasban csodálatos, a város lustán nyújtózik odalent a nyári fényben. Ma már nem elégedtem meg a látvánnyal, de a tempót sem kértem számon. Próbáltam magamban a városomra figyelni. A kerékhez fűződő kapcsolat bonyolultabb annál, mint hogy szemmagasságból kacsinthatunk a reklámlány szemébe, vagy hogy bepillantást nyerhetünk a tetőteraszon cigiző önkormányzati alkalmazottak intim életébe. Többet jelent a felülnézetnél. Ha fent jártál, az a földi mindennapjaidra van hatással, a budapesti mindennapjaidra.

Mikor átszeled az Oktogont, a "folyton nyüzsgőt", az egyik irányban a kereket látod, a másik irányban az angyalt, olyan mint London és Berlin egy úton átkelős hétköznapi fejmozdulatba összecsomagolva. Mikor a téren jársz, ami régen távolsági és nemzetközi buszmegálló volt, ahonnan büszkén messzire indultál, vagy kollégistaként éhesen haza mentél, de azóta a megálló is elköltözött, lehámlott már róla vagy épp rárakódott néhány réteg, így vált mára beépített, kizsákmányolt, és idén már kevésbé vadregényes, kevésbé pisiszagú tenyérnyi szabadság illúzióvá... Szóval mikor olykor a téren jársz (és nem fürdesz a vízben!), akkor a kereket nézed, megbotlasz, nem látsz az orrod elé. Mikor néha a vár mögötti lejtős domboldalon ültök a nedves fűben, sörrel, és a szempillaspirálos, klasszikus mozdulatsorral benyomott dugós borral, akkor tudod, hogy ha a keréken ülnél, láthatnád magatokat, ahogy ott ültök, és azon tűnődsz, mit tennél? Integetnél? Elnézően mosolyognál? Felnőtteb vagy-e fent, mint mikor lentről kérdezed, vallatod magad, hogy tényleg minden rendben megy-e?

A keréken valójában semmi extrát nem látsz, amit ne láttál volna korábban a Gellért hegyről, vagy az Alagútról. És ez is elég gyorsan véget ér. De mintha rácsatlakoznál a város, Budapest idegrendszerére, olyan, mintha kapnál valamit a szülinapodra. Utána, ahol vagy, ott az jár a fejedben, hogy látnád-e magad fentről, és mit gondolnál. Hogyan fonódik össze ez az új tekintet azokkal a régiekkel? Russell Crowe 2013 júliusában járt nálunk, akkor a 65 méteres kerék csak a Szigetig maradt a város kigombolt hasán, most októberig marad. A twitterére Crowe a Madách tér felől fotózott, a rajongók találgatták, hogy vajon hol van ez? Brightonban? Nekik is van egy olyan? Írta az egyik twitterelő. Hát nekünk, ellentétben a brightoniakkal (szerintem nekik nincs), van egy olyan. Egy köldökminta a nagy köldökben, az Erzsébet téren. Ki lehet belőle mutatóujjal dörzsölni a koszt (azt, hogy túlságosan is kis területen túlságosan is sok pénzt akarnak keresni? azt, hogy a miénk volna, de mégsem igazán a miénk?).

De nem hiszem, hogy megéri, a köldökünket lehet, hogy így szeretjük, azzal az összes kosszal, középen, ezzel az összes dilemmával, hogy mégis honnan, hogyan, hova? És miért pont így vagyunk itthon? Miért is pont így kellene használnunk a tereinket?

Ez a város, bár éppen a hasa, az V-VI-VII. kerületi közepe kampányol ez ellen, ez a város a miénk. Sokan Budapesten nőttek fel, sokan vidéken, budapestiek lettünk. Itt váltunk felnőtté, millió hely emlékszik erre, olyan titkos helyek, amiket a kerékről sem látni, nem adták ingyen, ez a város sok pontján nagyon fáj nekünk. Sörrel, mostanra már igazából csak egészen ritkán benyomott dugós borral, csavaros szempillákkal tűnődve ezen az egészen, olykor vagyunk kicsit. Gyakran kicsit odébb, vagy éppen sokkal, de sokkal távolabb a tértől, a keréktől, távolabb a várostól, beszélgetünk. Régi barátokkal. Akik kicsit, vagy már sokkal, de sokkal távolabb élnek. (Sokan vannak ilyenek.) Beszélgetünk, vagyunk kicsit. Beleképzeljük Budapestet egy másik városba. És néha fáradtan, de azért makacsul gyakoroljuk az elalvás előtti körforgást is.

A hosszú évek során ezzel a várossal összenőtt, magasba repíthető, szétszórható, de talán eloldozhatatlan, az ormányával a láncok végébe kapaszkodó (sokszor már szigorúan csak mentálisan) budapestiként. Mert vannak olyan dühös szerelmeink (például éppen magába a városba), amik csakis itt léteznek tovább. Mégis kivel oszthatnánk meg ezt az egészet, ha nem egy másik, közeli vagy távoli, bárholi budapestivel?
 
Fotó: Árvai András
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Forgács Nóra Kinga --


További írások a rovatból

építészet

A modernizmus és a múlt illúziója A modernizmus és a múlt illúziója
Építészeti körtúra az ezerarcú Barcelonában
építészet

Fába borult vidék Fába borult vidék
Véget ért a Hello Wood Építész Mustra 2017
építészet

Vallásos és profán csodák tárháza: Gellérthegy Vallásos és profán csodák tárháza: Gellérthegy
Budapesti kultúrtörténeti séták III. Gellérthegy. Fekete Sas Kiadó, 2017, szerkesztette Saly Noémi
építészet

Az nem lehet, hogy nincs hozzá közünk Az nem lehet, hogy nincs hozzá közünk
Tettek ideje – Lakhatási mozgalmak a 20. században

Más művészeti ágakról

irodalom

Az egyszerűség ereje Az egyszerűség ereje
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 5. nap
irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap
Voicingers workshopok Budapesten
irodalom

Saját utat törni Saját utat törni
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 2. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés