Hogyan került Shakespeare Gyulára? Koltai Tamás szerint a vár reneszánsz udvara már magában is Shakespeare-darabok bemutatásáért kiált (Gyula: Shakespeare-fesztiválváros = 50 évad a Gyulai Várszínházban, 2013, 156). Ehhez azonban a gyulai várra először mint színházi térre kellett rátalálni a színházcsinálóknak. Az ország első szabadtéri várszínházának (1964) ötletét a Dubrovnikban 1950 óta működő nyári várszínházi fesztivál adta Miszlay Istvánnak, a békéscsabai színház akkori igazgatójának. A Gyulai Várszínház kezdetekben klasszikus, majd kortárs magyarországi és határon túli szerzők történelmi tematikájú darabjait tűzte műsorra, vagyis elsősorban a vár díszletszerűségére épített. A Shakespeare-fesztivál gondolata viszont már egy későbbi időszakhoz, az 1990-es évek fordulatához köthető. Ekkor a szabadtéri színházak programja az összművészeti fesztiválok koncepciója felé mozdult el, és az akkori igazgató, Sík Ferenc, több új műfajt is beengedett az addigi kínálathoz képest: utcaszínházat, vásári komédiát, bábjátékot, pantomimet. Gedeon József ehhez az összművészeti elgondoláshoz kapcsolódva szervezte meg az első gyulai jazzfesztivált, majd – már a Gyulai Várszínház igazgatójaként – megalapította a Shakespeare Fesztivált 2005-ben.

S bár a rendszeres, évi Shakespeare-bemutatók már a kilencvenes évek elején (még Sík Ferenc igazgatása alatt), majd néhány év múlva, 1999-től újra helyet kaptak a Várszínház programjában, a Shakespeare-fesztivál másfajta befogadásra épít, mint egy-egy nyáresti Shakespeare-előadás. A program kéthetes (de legalább pár napos) ottlétre csábít, hiszen egy-egy előadáshoz több program is kapcsolódik: filmek és színházi felvételek, koncertek, kiállítások, gasztronómiai programok, közönségtalálkozók, tematikus szakmai beszélgetések és előadások. A fesztivállátogató, ha nem egy színházi estére marad, osztozik a város lakóival életük terein a nap minden szakában, hiszen a programok nem korlátozódnak sem az este 7-től fél 11-ig tartó tipikus színházi időre, sem az olyan klasszikus színházi helyszínekre, mint a vár, a tószínpad vagy az Erkel Művelődési Központ. Az elmúlt kilenc év előadásai, utcaszínházi megmozdulásai és egyéb rendezvényei belakták Gyula belvárosi részét, az utcákat, a sportcsarnokot, a Ladics Házat, a Mogyoróssy Könyvtárat, a Kohán Képtárat, egyes belvárosi éttermeket és a várfürdőt, kora délutántól késő estig.
 
Ha úgy találjuk, hogy a gyulai Shakespeare Fesztivál szokásait és céljait tekintve hasonlít más művészeti fesztiválokhoz, vagyis alapvetően a "talált hely" felfedezésének öröméről szól, feltehetjük a kérdést, hogy miért éppen William Shakespeare köré szerveződött a vár 2005-ös felújítását követően a Gyulai Várszínház egyik tematikus rendezvénye. Nem aránytalanul nagy-e az a figyelem, amelyet az idén éppen 450. születésnapját ünneplő szerző kap évről-évre, mások rovására? Érdemes-e egyáltalán szerzőközpontú színházi fesztivált rendezni? A legtöbb kritikus és színházcsináló abban látja a fesztivál legfőbb létjogosultságát, hogy bekapcsolta a magyar színházi életet és közönséget a nemzetközi vérkeringésbe. A gyulai Shakespeare Fesztivál alapító tagja az európai Shakespeare-fesztiválokat tömörítő szervezetnek. Tarján Tamás kritikus, dramaturg szerint a fesztivál a szűken vett színházi szempontokon kívül is jelentős szerepet tölt be: "Maga a Shakespeare Fesztivál önmagán túlmutató fontosságú rendezvénye a magyar színházi – és nem is csak a színházi – kultúrának. Egyetlen folyamatosan működő színházi fesztiválunk, amely nemzetközi jellegét a szomszéd országokban tevékenykedő magyar nyelvű társulatok előadásainak meghívásán kívül nem magyar nyelvű (esetleg nem is kontinensünkön keletkezett) jeles produkciók felvonultatásának köszönheti".
 
A fesztivál érdemeinek elismerése mellett számos kritikai észrevételt is kapott: hiányzik az évenkénti tematikus program, legalább Shakespeare kortársait vagy a spanyol aranykor szerzőit be lehetne vonni a shakespeare-i körbe, nem mindig megfelelő a logisztika (így például a helyszín, a szinkrontolmácsolás minősége, a légkondicionálás), és a színházrendezők sem mindig használják ki a vár adottságait – ahogy Cseicsner Otília írja, a várszínházi tér akkor működik a legjobban, ha az maga is szereplővé válik.

A színházi tér kulcsszerepére már a fesztivál 2005-ös nyitóelőadása felhívta a figyelmet. A Shakespeare-koszorú című előadás (írta: Verebes Ernő, rendezte: Vidnyánszky Attila) újra felfedezte az 1964-ben már egyszer megtalált színházi teret. Ezúttal azonban a színpad és a nézőtér nem maradt meg konvencionális zártságában, hanem a dobozszínház illúzióit nem ismerő populáris színjátszás mintájára, melyet számunkra a shakespeare-i színház képvisel, kitágította az ismerős teret, s vele együtt a nézők és a színészek hagyományos szerepeit is. A játék a vár udvarában kezdődött, majd meghódította a várfalakat, a vár előtti területet, majd a tószínpadot, s azóta a számomra legemlékezetesebb előadások mind éltek a kőszínházból való kiszabadulás lehetőségével, akár mert a várszínpadra álmodták meg őket, akár azért, mert alkalmazkodni tudtak (és akartak) az új játszóhelyek körülményeihez. Minden bizonnyal az eddig látottakon kívül is számos lehetőséget tartogat számunkra Gyula és Shakespeare találkozása.