A szombati program egyik legjobban várt vendége a fesztivál idei díszvendége, Colm Tóibín volt, akivel Forgách András beszélgetett A varázsló című, Thomas Mann életét feldolgozó regényéről. Tóibín után Spiró György következett számomra, aki a Repedt kályhámon macska ül című, 1986-os naplójáról beszélgetett Danyi Gábor irodalomtörténésszel.

 A saját életünket hogyan írjuk bele

Colm Tóibínról viszonylag hamar kiderült, hogy nemcsak nagy élettapasztalattal, hanem rendkívül erős közlésvággyal is érkezett a beszélgetésre. Gyors, frappáns válaszai voltak, szinte minden kérdésről eszébe jutott egy újabb történet, és közben végig jelen volt az a fajta humor, amelytől egy nagy formátumú író hirtelen meglepően közelinek tűnhet számunkra.

Forgách András nem is volt könnyű helyzetben. Tóibín válaszaiból újabb és újabb történetek nyíltak, amelyeket ugyan lehetett kérdésekkel irányítani, de úgy érzékeltem, hogy talán kár is lett volna túlságosan szoros keretek közé terelni őket. A moderátor a beszélgetés után maga is megjegyezte, hogy erre az alkalomra azért nem három perc volt felkészülni.

Tóibín A varázsló című regénye Thomas Mann életéből építkezik, de a beszélgetés hamar megmutatta, hogy egy másik ember életrajzát megírni számára korántsem jelenti saját magának a történeten kívül helyezését. Arról beszélt, hogy akkor is saját tapasztalataiból indul ki, amikor ismert művészek életéről ír. Henry Jamesben, Thomas Mannban és saját magában például talált életrajzi párhuzamokat. Mindhárman ötgyermekes család második fiúgyermekei voltak.

Tóibín arról is nyíltan beszélt, hogy íróként szívesen tér vissza azokhoz a területekhez, amelyeket maga is jól ismer.

Még érdekesebb volt hallani, hogyan használja fel saját élettapasztalatait olyan szereplők megértéséhez, akik időben és közegben távol állnak tőle. Thomas Mann életrajza számára elsősorban vázat jelentett: a dokumentált események közé az írónak kell beillesztenie azokat a jeleneteket, párbeszédeket, amelyekről semmilyen életrajz nem tud teljes bizonyossággal beszámolni. Tóibínt ráadásul nem a hibátlan hősök vonzzák. Sokkal érdekesebbnek tartja a zárkózott, titkokkal és ellentmondásokkal teli személyiségeket. Thomas Mannban is részben ezt találta meg.

Talán ezért is volt különösen érdekes, amikor a beszélgetés egy pontján nem Thomas Mannról, hanem magáról Tóibínról kezdett szólni. Arról beszélt, hogy mindazt, amit ma tud, természetesen nem tudhatta huszonegy évesen.   

Forgách András az írói rituálékról is kérdezte Tóibínt. Fontosak-e egyáltalán?

A válaszból természetesen történet lett. A végére azonban egyértelművé vált: igen, fontosak. Az írás körül kialakuló szokások, helyek, mozdulatok és ismétlődések valamilyen módon részei annak a folyamatnak, amelyben a szöveg létrejön.

Tóibín budapesti élményeiből is jutott egy kisebb történet. Elmesélte, hogy az Írók Boltjában meglátta a saját könyvét. Úgy tűnt, még ennyi megjelent kötet és ekkora nemzetközi pálya után sem vált számára érdektelenné az a pillanat, amikor egy könyvesbolt polcán egyszer csak szembetalálkozik a saját nevével. Amikor észrevette a könyvet, tapsolni kezdett, mesélte.

A beszélgetés egyik legkülönlegesebb pillanata mégis az volt, amikor saját maga olvasott fel a művéből. Egy szerzői felolvasásban mindig van valami olyan, amit a néma olvasás során nem lehet reprodukálni. Hirtelen hallhatóvá válik, ő hol tart szünetet, melyik szónak ad nagyobb súlyt, milyen ritmusban hallja saját mondatait. A szöveg rövid időre visszakerült ahhoz az emberhez, akitől eredetileg származott. És véleményem szerint, pontosan ez az, amiért nagyon érdemes ilyen beszélgetéseken találkozni.

A program végén pedig dedikálás következett, hozzá pedig hatalmas sor alakult ki. Az emberek könyvekkel a kezükben vártak. Talán egy ilyen sor is elmond valamit arról, miért működik még mindig a könyvfesztivál „műfaja”. Elolvashatunk egy regényt egyedül, otthon, akár évekkel a megjelenése után is. De azzal az emberrel, aki megírta, nem találkozhatunk akármikor.

Amit akkor fontosnak gondoltunk

A Repedt kályhámon macska ül az 1986-os év naplója. Az időszak önmagában is sűrű volt: a késő Kádár-kor bizonytalansága, Csernobil, az irodalmi és színházi élet konfliktusai, a lengyelországi események, valamint Spiró saját magánéleti és szakmai válságai egyszerre vannak jelen benne. A személyes, az irodalmi és a politikai történések szinte kibogozhatatlanul fonódnak össze.

Pedig a szöveg eredetileg sokkal konkrétabb feladatból indult. Spirót arra kérték, hogy dokumentálja a Csirkefej próbafolyamatát. Ami tehát valamilyen értelemben próbanaplónak indult, végül jóval nagyobb és sokkal személyesebb anyaggá vált. A színházi próbák mellé belépett az élet többi része is, mintha egyszerűen lehetetlen lenne egy adott időszak egyetlen szeletét úgy dokumentálni, hogy közben minden más kívül maradjon.

Danyi Gábor arról kérdezte Spirót, mennyiben tekinthető a napló valamiféle válasznak az akkori válsághelyzetre. „Az ember természetes állapota az, hogy válságban van” – érkezett a válasz.

Az viszont biztosnak tűnt, hogy Spiróból nem lett lelkes naplóíró. „Ha ez az első naplóm, akkor ez az utolsó is” – fogalmazott.

A beszélgetés egyik legérdekesebb gondolata is ehhez kapcsolódott. Természetesen van olyan, ami nem került bele a naplóba. Spiró azonban arra hívta fel a figyelmet, mennyire nehéz utólag számon kérni egy naplón, hogy mit rögzített és mit hagyott ki: „Megfoghatatlan, hogy mit tart az ember akkor, abban a pillanatban fontosnak, és mit nem.”

Egy napló ettől egészen másképp működik, mint az emlékezés. Utólag már ismerjük a következményeket. Tudjuk, mely politikai folyamatok vezettek valahová, mely találkozások váltak fontossá, mely eseményekről derült ki, hogy történelmi jelentőségük van.

Az 1986-os év lengyel vonatkozásai különösen fontos részét jelentik a kötetnek és a beszélgetésnek is. Az Ikszek című regénye miatt Lengyelországban nacionalista sajtóhadjárat indult Spiró ellen, az irodalmi vita politikai üggyé nőtt, a szerzőt pedig évekre kitiltották az országból. Egy irodalmi mű körüli esztétikai vita ezen a ponton már messze nem csupán irodalmi kérdésként működött.

Innen különösen érthetővé vált az a gondolat is, amelyet Spiró az ábrázolásról fogalmazott meg. Miközben mások bizonyos társadalmi vagy politikai jelenségek ellen küzdöttek, ő íróként éppen ezeket találta ábrázolandónak:

„Én ábrázolandónak találtam azt, ami ellen ők küzdöttek. Érdekelt, hogy az emberek mit csinálnak, és azt minél pontosabban ábrázolni akartam.”

Ebben a mondatban az esztétikum és a politikum különbsége is megjelent. Az írónak nem feltétlenül az a dolga, hogy a valóságban meglévő konfliktusokat kijavítsa, vagy szereplőit a megfelelő irányba terelje. Az ábrázolás logikája más – mint kiderült a beszélgetésből –, megfigyelni, mi történik, hogyan viselkednek az emberek, és ebből a lehető legpontosabban létrehozni valamit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az irodalom kívül maradhat a politikán. Spiró története éppen azt mutatja, milyen gyorsan válhat egy regényből politikai ügy akkor is, ha szerzője elsősorban irodalmi problémákban gondolkodik saját elmondása szerint.

Képek forrása: a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Facebook-oldala

A szerző saját fotóival