Ezzel a Meggyes- vagy Cseresznyéskertet övező zavarba esettséggel ültem be a Nemzeti Színházba a lengyel Witkacy Színház Meggyeskert előadására. A Nemzeti Színház az idén 13. alkalommal megrendezett MITEM fesztivál (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) keretein belül adott otthont a lengyel előadásnak. A darab címe Meggyeskertre lett fordítva, de az előadás alatt a magyar feliratban végig cseresznyéskertként emlegették a birtokot. Be kellett látnom, hogy a meggyeskert-cseresznyéskert dilemmám nem itt fog megoldódni. Nyikolaj Koljada, nemrégiben elhunyt orosz rendező alkotása még inkább összekuszálta bennem a Meggyeskert szálait azzal a színes és zsúfolt kavalkáddal, amit a színpadra varázsolt. Egy Csehov előadást talán lassúnak és csendesnek képzelünk el, de Koljada szerencsére nem élt ezzel a sztereotípiával. Ő egy állandóan mozgó és hangos világot teremtett meg zenés, táncos, éneklős jelenetekkel. A közönség is kivehette a részét a világteremtésből, hiszen Ranyevszkaja érkezése előtt fel lettünk szólítva arra, hogy mikor a földbirtokosnő megérkezik a színpadra, fogadjuk olyan kitörő örömmel és ujjongással, amilyennel még senki mást nem fogadtunk. Meg is történt. Hosszas dobogástól, tapsolástól és füttyentésektől volt hangos a nézőtér, miközben a Ranyevszkajat játszó színésznő készségesen integetett nekünk. Ezzel a gesztussal egy olyan világ lett megteremtve, aminek a néző is része. A játszók felállítottak egy játékszabályt, melyben nem csak mi láttuk a színészeket, hanem ők is láttak minket. Kölcsönösen reagáltunk egymásra, ezzel is erősen jelezve azt, hogy annak a történetnek, amit a színpadon láttunk, nem a színpad a valódi határa. Azon túl is igaz. És mi ugyanúgy részei voltunk, vagyunk.

Ez a cseresznyéskert valahol a miénk is. És mi sem szeretnénk, ha felszámolnák a kertünket. Akár cseresznye, akár meggy terem benne.

A színpadot homokzsákok vették körbe, mintha kintről árvíz fenyegetne. Az előadás atmoszférája ezzel azonnal nyomasztóvá és megfoghatatlanná vált. Mintha lenne valami rossz, valami ismeretlen, ami még nincs itt, mégis elkerülhetetlen, hogy megtörténjen. A cseresznyéskertet megjelenítő vékony faoszlopok ugyanezt a sejtelmes hatást keltették. A színpad közepére elhelyezett dézsa is, amelybe a plafonról víz csepegett. És mi várakoztunk. Hogy mikor jön az árvíz, mikor dőlnek el a fák, mikor szakad le a plafon, mikor érkezik egy vonat, mikor fut be egy hír. A várakozás izgalma áthatotta az egész előadást, és 3 órán keresztül fenntartotta a figyelmet.

A díszlet szintén Nyikolaj Koljada munkáját dicséri, ami összetettsége és pontos megkomponáltsága miatt végig gondolkodásra késztetett. Cseresznyefák, amik valójában tökéletesre faragott, hajszálra ugyanolyan faoszlopok. Ez már nem a természet. Ez egy természetből kiindult másolat. Az ember által értelmezett természet. Talán Koljada állásfoglalása ez a mai korról. Ami Csehov korában még valódi fákkal teli kert tudott lenni, az ma már magán viseli az ember keze nyomát. Ez már nem az a vágyakozás a cseresznyéskert után. Ez az ember csapdája, mert már semmi varázslatos, semmi természetes nincs benne. Már nem abba betegszik bele az ember, hogy sóvárog valami elérhetetlen után, olyan mintha már mindent meghódított volna. Milyen ironikus, hogy az ember a maga életének megkönnyítésére talál fel újabb és újabb szerkezeteket, hódít meg újabb és újabb világokat, ad át gépeknek újabb és újabb szerepköröket, és ami mindezek után valóban könnyebbnek látszik, az csak pillanatnyi hatás. Valójában csak újabb csapádkat állít fel magának, amiből nehéz kimásznia megírva ezzel saját csehovi komédiáját. Amiben pedig nagyon kell keresnie a komédiát. 
 
Az ember által elcsúfított természetet hozta be a műanyag poharak sokasága is a színpadra, amelyek a padlót elborítva a cseresznyefák fehér virágait jelenítették meg. Persze illatuk már nincs, csak kellemetlen, recsegő hangot teremtettek valahányszor valaki rájuk lépett.

Az előadás végig erős kontrasztokkal élt. A szereplők megjelenése egyszerre keltette egy hajléktalan és egy arisztokrata hatását. A színészek feltűnő, színes, erősen giccses öltözékekben virítottak, hol korhű ruhadarabokban, hol mai, csillogó, flitteres szettekben (Anna Tomczyńska jelmeztervezői munkája). Valami torz, a szemet szinte bántó összkép jött létre, amit a rendező aláhúzott még egyszer a karakterek hiányos fogazatával, az arcokat színesítő monoklikkal, a hölgyek fészekszerű műkontyával és a ruhák hátuljára varrt vécéülőkére emlékeztető formákkal. Mintha az alkotók nagyon pontosan értenék azt az öniróniát, amivel Csehov nemzetét, és talán az egész emberiség sorsát, attitűdjét szemlélte,  aminek jegyében művei jórészét alkotta. A színpadon gyakran császkáló medve jelenlétéből nagyon erősen következtethettünk Csehov öniróniája mellett Koljadájéra is.      

A színészek sokszor vállaltan műérzelmekből dolgoztak, túlzó gesztusokkal kommunikáltak, ezzel is kifordítva a mélyen befelé forduló csehovi világot. Mégis, a legdrámaibb pillanatokban letisztult és elcsendesedett a színpad. Kiemelkedtek a valódi érzelmek. Megható volt a Grisa nevét kiabáló Ranyevszkaja sokrétű érzelmi világa Dorota Ficoń alakításában. Amikor a cseresznyefák között járkálva Grisa nevét kiabálta, azzal egy új minőséget teremtett a helyszínnek, a cseresznyéskertnek. Ebben a jelenetben ugyanis a fák mintha egy útvesztővé álltak volna össze, egy erdővé, amiben Ranyevszkaja bolyong elvesztett fiát keresve. A cseresznyéskert ebben az értelemben az elveszettséget, a magányt és a kilátástalanságot jelenítette meg Ranyevszkaja életében. Díszletelemként előkerült a drámából jól ismert százéves szekrény, ám az alkotók itt egy különösen szép megoldással életek. Grisa ruhái voltak a szekrényben. Ranyevszkaja múlthoz való ragaszkodása ezzel egészen új szintre helyeződött, mert a gyermekét elvesztő anya fájdalma került a középpontba. Ugyanakkor érthetővé vált az is, hogy miért nem tud ez a kert vagy ez a szekrény ugyanazzal a jelentéssel bírni, mint korábban. Valaki már hiányzik ebből a világból. Dorota Ficoń gyönyörűen vált a kifelé élő és játszó Ranyevszkaja dívasága, megcsináltsága és a mélyen befelé forduló, szinte szavak nélkül gyászoló anya fájdalma között. Mintha a Sirályból ismerős Nyina és Arkagyina keveredne Ranyevszkaja figurájában, és ennek az összetettségére rendkívül finom módon érzett rá a színésznő.

Az előadás több pontján visszatérő motívum volt a várakozás, ahogy Csehov eredeti művében is. A csúcspontja ennek számomra az árverés utáni várakozás volt, amikor még a család egyetlen tagja sem tud biztosat arról, hogy mi történt az árverésen. Megjött Lopahin (Piotr Łakomik), elmondta, hogy ő vette meg a birtokot, és hirtelen mindenki Ranyevszkaját állta körbe, aki némán állt középen. A többiek kétségbeesetten, egymás szavába vágva beszéltek hozzá. A kétségbeesésről árulkodó kérdések és maguk a karakterek szinte egyetlen reményvesztett hanggá olvadtak össze, amit Ranyevszkaja némán hallgatott a kör közepén állva. A jelenet tökéletesen teremtette meg azt az állapotot, ami egy lesújtó és váratlan hír után telepszik az emberekre. Pontosan emelte ki azt a pozíciót is, amibe ezzel a családfő, Ranyevszkaja került, akitől mindenki a választ, a megoldást, annak a bizonyos “hogyan tovább” problémának a megfejtését várja. 

Az előadás talán legemlékezetesebb pontja volt számomra, amikor a Lopahint játszó színész, Piotr Łakomik tiszta erőből a szemünk láttára hasogatta a fákat, megsemmisítve ezzel a cseresznyéskertet. A múltból ránk hagyott értéket, amitől már fényévekre kerültünk, mégis ragaszkodunk hozzá. Amit nem tudunk se letenni, se magunkkal vinni. Nem csak egy távoli fejsze hang volt hallható a színen kívül, mint ahogy Csehov azt szerzői utasításként meghagyta drámájában. Itt mindenki végignézte, hogyan tűnik el a cseresznyéskert. Kérdés ugyan, hogy mennyiben más az a világ, amiben ugyan van cseresznyéskert, de mindez faoszlopokból és műanyag poharakból áll, mint az, amikor felhasogatott fatörzsek lesznek belőlük. Lopahin birtokosa lesz annak a kertnek, ahol az ősei rabszolgák voltak. Az ő szemében ezzel saját létezése is magasabb szintre került, és már nem élő őseit is kihúzta a rabságból, megsemmisítette azt, ami az ő életében csak bilincs volt. Ranyevszkaja ezt érette meg a favágás után. Megható megoldás volt, ahogyan az őrjöngő, síró, dühös, mégis felszabadult Lopahinhoz odasétált Ranyevszkaja, akit épp most fosztottak meg az otthonától, és homlokon csókolta Lopahint. Ez a gesztus valahogy mégis azt üzente, hogy az élet nem fekete és fehér. Nem csupán kifosztók és kifosztottak vannak, a szerepek nem állandóak. Ranyevszkaja homlokcsókja pedig a feloldozás volt mindebben. Annak a jele, hogy egy világban élünk, és ezt együtt tanuljuk.
Az előadás végén egyedül maradt, ottfelejtett Firsz (Andrzej Bienias), aki szomorú beletörődéssel kezdett takarítani a megtépázott játéktéren, nagyon szépen rajzolta meg azt, hogy mindig valaki ottfelejtett takarítja el utánunk a romokat. Firsz azt az értéket is jelzi, ami a cseresznyéskert kivágásával odaveszett.

Bizonyos jeleneteknél előkerültek szövegrészek a Sirályból is, egyes női karakterek Nyina vagy éppen Mása szövegét idézték, ezzel is jelezve, hogy Csehov karakterei nem csak karakterek, hanem egy létállapot és egy emberi minőség megtestesítői. Akár Szorin birtokán vagyunk, akár a cseresznyéskertben, az ember problémája valahol mélyen mégis ugyanaz, mert valahogy sosem tudja, hogy kellene ezt az életet leélni. Talán ez Csehov vígjáték műfaji megnevezésének alapja. „Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.” Fodor Ákos eme gondolatát talán Csehov is értékelte volna. Ez sejlett fel Koljada rendezői koncepciójában is.

Minden évben rácsodálkozom, hogy mennyi gondolat ér össze a MITEM előadásain keresztül. Milyen értékes, ahogy a színházról való gondolkodás, a színház szeretete képes olyan embereket összekötni, akik akár több földrésznyire élnek egymástól. Olyan, mintha a Nemzeti Színház ebben az egy hónapban bejárná a világot és megmutatná, hogy a világ óriási, rengeteg gondolat van benne, ami jól megfér egymással. 

Fotók: Eöri Szabó Zsolt