bezár
 

film

2014. 07. 12.
Dinónak nézik az embert
Michael Bay: Transformers: A kihalás kora
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem könnyű egy terméket sokadszorra is eladni, de a Transformers-széria egyedülálló a hollywoodi gyártósor nyári nyalánkságai között, hiszen negyedszerre robbant kasszát, úgy, hogy 2007-es debütálása óta lényegében egy helyben toporog.  

Hiába cserélték le az egyébként igencsak ambivalens érzelmeket kiváltó Witwicky famíliát, dobták be a fináléra az old-school faktort kicsapó dinobotokat, és felejtették ki az amerikai hadsereget, Ehren Kruger forgatókönyve a mai napig az első rész moduljaiból építkezik. A baj mégsem azzal van, hogy ugyanazt negyedszerre már unalmas lenne végignézni (hiszen már az első rész is egy jól összerakott sablonhalmaz volt, s ebben az értelemben a tökéletes blockbuster mintapéldánya is lehetne), hanem hogy azóta sem sikerültel élvezhetően egymásra pakolni azokat a bejáratott sémákat.

Itt nem Michael Bay szerzői stílusjegyeire kell gondolni, akinek a megrendelésre készített munkái és a szerzői attitűddel rendelkező darabjai között lényegében semmiféle különbség sem fedezhető fel a látvány szempontjából (A Pain & Gainben és a Szigetben ugyanúgy sárgás szűrőn keresztül csillan meg a napfény a kisportolt testű főhősökön, a drága sportautóikon és a csinos cicababáikon, mint a Bad Boysban vagy a Transformersekben), hanem a Transformers-mozik forgatókönyvíróira. Az a legkisebb probléma, hogy a "Wahlberg-család" külsőségeiben körülbelül egy pornófilm hitelességével bír – az efféle eszképzmus nehezen kérhető számon egy nyári látványparádén – , a baj inkább az,  hogy jellemükben, egymáshoz és a környezethez való viszonyukban is egy farönk egyszerűségével vetekszenek (aki kíváncsi a fő konfliktusra, az nézze meg a trailert, a filmben is ugyanez van, csak 13-szor is elismétlik, hogy biztos az idegeinkre menjen). A miértek nem túl bonyolultak, egyrészt ebben a műfajban az emberi szereplők csak másodlagosak lehetnek a robbanások mögött (lásd a korábbi részeket), ezzel párhuzamosan viszont mégis szükségesek, mert nélkülük nincs narratíva (lásd a G.I. Joe filmeket).

A Transormers-széria pedig nem erőlteti meg magát a narratív elemek szempontjából – s mindaddig nem is lesz rá szüksége, amíg a látványos robotharcokért beülünk a moziba. Minden részben adott valamiféle misztikus tárgy (Kocka, Mátrix, Űrhíd, most pedig Kulcs), amiről kiderül, hogy már jóideje a földön van, s ennek tükrében a történelmünk sem úgy alakult, ahogy mi azt gondoltuk (Északi-sark felfedezése, az ókori civilizációk kialakulása, a holdraszállás, most pedig éppen a dinoszauruszok kihalása). Az autobotok ezért minden részben (!) összegyűlnek, és patetikus aláfestő zené kíséretében vázolják a teendőt, ami rendszerint az, hogy az események sűrűjébe akaratán kívül belecsöppenő főszereplőnek el kell vinnie valamit A-ból B pontba, miközben a háttérben lerombolnak egy várost. A Transformerek élete azonban nem ilyen egyszerű, mert minden részben akad egy titkos kormányszerv, ami gátolja őket az Álcák elleni harcban. Ezeken kívül persze akad még számos visszaköszönő, mára már szinte kihagyhatatlannak számító elem, mint a katonaság (ebben a részben Mark Wahlberg egymaga tölti be a hadsereg funkcióját), a végtelenségig tipizált mellékszereplők (a feketék és a mexikóiak után most a szörfösökön volt a sor), vagy a kormányoldalon szövődő románcok  (John Turturrót Stanley Tucci váltotta), a rosszból jófiúvá avanzsáló karakterek (dettó ugyanaz), illetve a harmadik rész óta már az is visszaköszönő elem, hogy a gonosz robotok emberekkel szövetkeznek, hogy a filmvégi tanulságlevonást már ne is említsük (ez az első részben még az volt, hogy több van bennünk, mint gondolnánk, most pedig, hogy a legjobb dolgok a hibáinkból születhetnek. Hmmm…)

Ezért mondom én, hogy a Transformers: A kihalás kora ugyanaz a film, mint a 2007-es első rész, vagy annak folytatásai, csak hoszabb, hangosabb, látványosabb, méginkább megalomán csomagolásban. A második-harmadik rész “mélységeihez” azért nem képes lehajolni, mert Ehren Kruger ezúttal jobban ráérzett az arányokra (a második rész percről percre vált egyre vontatottabbá, míg a harmadik fele puszta expozíció, a másik pedig fejetlen akció, ám ezúttal fokozatosan építik fel a jelenetről-jelenetre nagyobb durranásokat), de humora az továbbra sincs – valakinek már ideje lenne szólni neki. Ugyanazt a terméket sokadszorra is eladni ugyanakkor nem lehet nagy móka, és az ezzel járó fásultság leginkább a komponista Steve Sablonskyra munkájára ült ki: a score olyan semmitmondó és felejthető, hogy Kruger inkoherens történetvezetése, buta karakterei és Bay eszképista fetisizmusa eltörpül mellette. Lassan ideje lenne mások kezébe adni az autobotok történeteit, hiszen a Bay-Kruger-Jablonsky alkotó-trió mostanra egészen biztosan ellőtte minden ötletét a témában.

 

Transformers: A kihalás kora (Transformers: Age of Extinction), 2014

Rendező: Michael Bay
Forgatókönyvíró: Ehren Kruger
Szereplők: Mark Whalberg, Peter Cullen, Nicola Peltz, Stanlej Tucci, T.J. Miller, Bingbing Li, Kelsey Grammer
Korhatár:  12
Forgalmazza: UIP-Duna Film
Bemutató: 2014. június 26.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dani Áron --


További írások a rovatból

Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz
Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Jon Watts: Pókember: Idegeben

Más művészeti ágakról

art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
Vivaldi/Jupiter, Alpha Records, 2019.
Október 30-án fellépett a Yellow Mood és a Folksteps a Három Hollóban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés