Izsó egy-egy versén belül, valósággal „hemzsegnek” a találó és kitűnő képek. Mint itt: „… feje felett a tető, /mint egy nyitva hagyott, / lefelé fordított könyv”; vagy: „Neki a felkelő nap olyan, / mint egy glória, / ami elől hiányzik a szent” (Párhuzamos jelentések). Kétségkívül jól tud bánni a súlyokkal, az éppen-hogy-közhely és az éppen-hogy-nem-közhely képlékeny határán könnyedén, természetesen vezeti át a verset – az egyedüli helyes végcél felé – a műalkotásba.

Jónéhány „fény-verse” közt található egy igen különös és különleges látomás(os), melynek stílszerűen Fény a címe is. Ebben a versben a „túlburjánzott” fényről, a csak-fény veszélyeiről, és annak egyeduralma ellenében kínál alternatívát. Az egyensúly (lásd, a költő mint egyensúlyba-hozó „erőművész”) szükségességére figyelmeztet, amikor így ír: „… a sötétet építeni kell” (Fény), nincs mese… És ez a figyelmeztetés – teljesen nyilvánvaló – a fordított szituációra is érvényes.

De az adott „princípiumok” egyéb módon is helyet cserélhetnek. Mondjuk, hogy Izsó Zita férfi-szerep-verseket ír: az „alap-nemek” egy-egy vers, versciklus, vagy kötet erejéig megcserélődnek az alkotóban, jelezve a költő teljesség-birtoklását, vagy teljesség-igényét, lelki gazdagságát. És ez a „jin-jang”-os többlet, az érzékenység megkettőződése, csak még feljebb emeli a művészt. És ki tudja: „talán lesz feleségem is, / a sok műtéttől ránctalan arca, / falon a dísztányérnak hagyott / számlap és mutatók nélküli óra, / testnyílásai, mint cukortartón az adagoló” (Utolsó idők).

A női szerepversekben klasszikus anya-szerep toposzai, a csecsemő; a szülés; és a család tárgyköre kerül elő - egyáltalán nem megszokott módon: „(A) szabadban akart szülni, / hogy állatok nyalogassák a sebét”; valamint: „úgy tartotta a barackokat a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét” (Méhkirálynő); „A nők szépek, de hasuk üres, / bár lenne odvas, mint egy fa,/ költöznének bele lárvák és madarak” (Talált gyerek).

Izsót, a verseit – hite megtartja. Saját(os) hit, s a versek sem a szokványos metafizikai aládúcolástól állnak meg. Mintha a kételyek recsegő-ropogó grádicsain járna föl-le, a Felállványozott mennyországig, és vissza. Annak a kis i-vel írott „istennek” (Az életmentő), aki oly ritkán „fordul elő” a kötetben – mondjuk, hogy egyetlen esetben, legalábbis konkrétan megemlítve –, pontosabban, a hiányának ellenében, mintha ő maga, a költő, venné át a jó, a tevékenyen működő jó szerepét. Embereket ment, állatokat ment, és – korlátozott lehetőségei szerint – bolygót ment. A kötet utolsó ciklusában azonban, mintha kissé megtorpanna a mentés aktusa. A versek a búcsúzás (Búcsú a földtől), a rezignációszerű elfogadás felé tendálnak inkább. De mégsem az apokaliptikus világ-állapotba, lét-érzésbe torlódnak végül. A vég nem vég. Csak, mint egy átugrandó akadály, melyen mindannyian, ha akarjuk, ha nem, legalább át kell botladoznunk. Ily módon, a Színről színre című verseskötetnek sincs vége. És biztos vagyok benne, hogy Izsó Zita költői pályájának sem.

Végül úgyis minden (és mindenki) a helyére kerül. Annak ellenére – ahogy a fiatal költő írja –, hogy: „Nem építettem vészkijáratot az imáknak” (Épülettest).