bezár
 

zene

2015. 02. 07.
Három a magyar igazság
Visszképek és tükörrajzok - 2015. január 29. Műcsarnok
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Három a magyar igazság Na persze nem mesékben és képzetes nemzeti karakterekben kívánok most vájkálni, csak szerettem volna egyetlen jelzővel megragadni egy fuvolista és három művész produkcióját a Műcsarnokban és lám, a számmisztika máris összegabalyodik, hiszen van három művész (tárlata), van a háromból egy az öccsével (MacBook) és egy fuvolistával (akit most csak a szóismétlés elkerülése végett nem nevezek művésznek – na ugye, itt van), és persze a harmadik harmadban néhány (nem három) szintén magyar zeneszerző meg a fuvolista…

A műsor első harmada az alagsorban játszódik, egy performansz formájában. A Dobajgó ceruzák leírásából következtethetően Lévay Jenő alkotása, ő szignálja. Tekintve azonban, hogy uralkodó eleme Ittzés Gergely, a fuvolaművész (na végre, sikerült leírni a szót) improvizációja, már maga a szignálás gesztusa is megkérdőjeleződik, s még nem is beszéltünk az elektronika szerepéről!

Klasszikus kedvencek 2018.

A terem nem túl nagy, lassan megtelik közönséggel, a végében pedig egy nagyobb, üstdobszerű „dolog” látható a bal téren, jobbra egy számítógép, középen hely a fuvolistának, a háttérben pedig vetítés.

Ahogy lassan kezdődik az előadás, elsőre a minimalitás fog meg: a vetítés egyszerűen kinagyítja a „színpad” egyes részleteit (nagyrészt két ceruzát), amelyre rávetül a fuvolista árnya (ám a látvány részben megsokszorozva csigaformát alkot), a képek háttere pedig néhány nagyobb, egymáshoz képest elfordult kocka - elektronikát pedig alig-alig hallok.

Azt látjuk, hogy a két ceruza ugrabugrál a dobon, mármint a dob hártyáján – amely ugye eggyé lényegül a vetítés hátterével – és tudjuk, hogy ezeket a mozgásokat egy mikrofon veszi, s a hangszórón keresztül halljuk, ahogy a hang a számítógépen áthaladva (nagyon minimális átalakítással) ritmust alkot, amelyre Ittzés Gergely improvizál a fuvoláján.

A technikai részletektől eltekintve halk, dobon megszóló alapütemre improvizál a játékos egy olyan hangszeren, amely megszólaltatása miatt ugyan hajlamos a ritmikára (erős attack), ám hangzása mégis uralkodóan dallamos, lágy – és egyszólamú.

Nem mértem  az első harmad idejét, most utólag és a szubjektív idővel is számot vetve nagyjából fél órára becsülöm. Szerény számításaim szerint nagyjából ez az az idő, ameddig a fuvolajáték rejtelmeibe be nem avatott, laikus hallgató figyelmét le lehet kötni a – vessék rám a követ – viszonylag korlátolt hangszínű és szigorúan egyszólamú hangszer (bármily művészien elrendezett, de) technikai bemutatójával.

Ugyanakkor ez a műsoridő bőven elégnek mutatkozott arra, hogy a (speciális) hangszeres játékban járatosabbakat elbűvölje. Inkább középre ítélem helyzetem a (szakértői) tengelyen, szóval különösen szerencsésnek érezhetem magam: anélkül, hogy túlságosan is igénybe vennék tűrőképességemet, megcsodálhatom a számtalan technikát, amelyet egy fuvolajátékos alkalmaz azért, hogy az egyszólamúságot „megkerülje”.

Azt hiszem, közhely a pszeudo-polifónia, mármint hogy a megfelelően gyorsan játszott hangok (nagyobb ugrásoknál) észlelésünkben két „szólamra” bomlanak (auditory stream segregation), ezt már a klasszikus zene előtt is ismerték: ha jól ítélem meg, ebből a performansz során sem hallottunk sokat – vagy talán csak én váltam már immunissá erre a trükkre?

Poposabb zenét hallgatók pedig valószínűleg ismerik Ian Anderson fuvolajátékát, illetve honosabb kortársaim Török Ádám szólóira is emlékeznek: a fuvolista időnként nem hangot fúj, hanem a dús levegőbefúvással ütemérzetet kelt, mintha egy ritmusszólamot hallanánk a dallam felett. Ittzés Gergely improvizációjának jelentős részét ez a technika töltötte ki.

Illetve létezik még jónéhány trükk, amelyeket – részben – csak hírből ismerek, hiszen viszonylag ritkán adnak zseniális fuvolisták szólókoncertet (gondolom az előbb felvázolt problémák okán): bizonyos billentyűkombinációkkal és speciális fúvásmódokkal nagyszeptim és (néhány) más hangközű párhuzamos meneteket tudnak kicsiholni hangszerükből a fuvolisták. Ez utóbbi „trökkök” közül is hallottunk néhányat, és legalábbis technikai kérdésekben nálam számottevően jártasabb ismerőseim lelkesedését látván úgy tűnt, hogy nemcsak engem és a hangszeres játékban nálam (még) kevésbé jártas hallgatókat sikerült meggyőznie az előadónak, hanem a vájtfülűeket is.

A vetítést, illetve az események vizuális vetületét most külön írom le, bár a két sík szinkronban volt: nem csupán a ceruzák mozgásából „előállított” hang okán, sokkal inkább azért, mert egyre világosabban látszott, hogy a ceruzahegyek vizuális jelet hagynak, amelyek az előadás végére akkumulálódnak és grafikus mintázattá lényegülnek (a vetítőképből megítélve). Azon túl, hogy a ceruza és a többé-kevésbé látható fuvolista (illetve annak sziluettje) nagyrészt csigaformába rendeződött, a ceruzák néha megduplázódtak, illetve az alapvető strukturális elemek száma változott és az őket rendező viszonyok is itt-ott módosultak, nem igazán érződött az effekt.

Dobajgó ceruzák - performansz

Ahogy hiába tudom, hogy a fuvola is effektezve volt, és kihegyezett füllel ügyeltem ezen jelekre, én bizony alig valami auditoros modifikációt vettem észre: noha tudtam, hogy „becsapják” a szememet és a fülemet is, az élmények jórészt akusztikusnak illetve természetesnek tűntek. Az előbb ezt neveztem minimalizmusnak, és ezt itt nagyon is dícsérő jelentésében értem: a digitális világ nem tolult az analóg elé.

A kép megszületett, a hangok elhaltak – joggal ünnepelt a közönség, a művészek alaposan kitettek magukért és „szakmájukért”. Ezután viszonylag hosszabb időnk volt az alagsorból felemelkedve, a főszinten a három kapcsolódó kiállítást (Képpraxisok) megtekinteni.

A kiállítás mint egy templom három hajója, hosszában három térfélre oszlott, ám számtalan (rejtett és nyilvánvaló) átjáróval a hajók között (és számtalan teremmel azokon belül). Nem célom a kiállítás elemzése, amelynek egyik utolsó eseménye volt az előző performansz és az ezután következő koncert, ezért inkább csak a benyomásaimat írom le.

Váli Dezső: Öregúr mise után

Váli Dezső művei (erről lásd ITT és ITT) között indultam el, a jobb hajóban, aztán a főhajóba tértem át (Hegedűs 2 László) és az elsőből főként az absztrakt, sokszor geometriai formák ragadtak meg, valamint a Dávid-csillagok. Hegedűs műveiből inkább a babára emlékszem, amely először képeken, majd a terem közepén, hatalmas méretben „élőben” is megjelent.

Hegedűs 2

A bal hajóban, Lévay Jenő képeiből és installációiból az ragadott meg – talán a következő események megelőlegezésével –, amelyik egymás fölé helyezett (és egymáshoz lazán rögzített) hangszórókból állt. Mintha a hangfelvétel, amely szólt a hangszórók egymásnak átadott mozgásával (lendületével) terjedt volna (újabb és újabb hangszórón szólalva meg), bár ezt nehéz megítélnem, mert más hangos eszköz is volt a teremben és nem szántam túl sok időt a megítélésére, hiszen koncertre igyekeztem.

Lévay: Képpraxisok

Végül nem csak a közönség, hanem kellő számú szék is előkerült a bal hajó utolsó termében, ahol félhomály uralkodott. Ezen a koncerten Ittzés Gergely olyan fuvoladarabokat adott elő, amelyek szerves, élő elektronikát tartalmaznak.

Az első művet, Nagy Ákos Ame no nori fue című szerzeményét jó néhányszor hallottam már. Ugyanakkor tudom, hogy a bevonulásnál játszott rész nincs „megírva”, hanem a fuvolistára van bízva bizonyos (olykor jelentős) megkötésekkel. Ezért eltelt némi idő, amíg ráismertem, és az ezután következő részekre támaszkodva bízvást állíthatom, hogy az eddigi (legalábbis egyik) legjobb előadásában hallottam: a darab életre kelt, szinte látni lehetett a mitikus eseményeket, amelyekről eddig csak a zeneszerzőt hallottam beszélni.

Aztán egyszer csak megtörtént a csoda: a darab többszólamúvá vált. Ezúttal nem a hangszeres játékos zseniális tudása állt az események mögött, hanem a technika: a darab négyszólamú változatát hallottuk, amelyben a további szólamok digitálisan keltek életre.

Sáry zenéje a digitális késleltetéssel játszott, amit természetesen a fuvolista jelenített meg a színpadon. A probléma, mármint a zenei kérdés számomra is felmerült mostanában (a magam szerény módján), mármint úgy játszani egy hangszeren, hogy a játék egyes részletei ismétlődnek, és ezzel esetenként többszólamúságot hoznak létre: tudniillik egyszerre több időben kell gondolkodni, hiszen ami szól, az később is fog szólni, amikor azt is hallom, amit azelőtt játszottam, ahogyan most is az előző játékom szól. Az ember egyszerre három idősíkban gondolkodik, mint Szent Ágoston bugyraiban: a múltban, a jelenben és a (tervezett) jövőben.

Egy hosszú sor kottaállvány volt a háttérben: ahogy Kondor darabjánál a baloldali elé állt Ittzés Gergely, az a sor hosszúsága láttán előrevetítette azt, ami szép lassan valósággá vált: te  jó ég, még  mindig két kottalap van hátra, mikor ér ez a végére? Jó darab volt egyébként, de úgy érzem, túl lett írva: kevesebb több lett volna (a beleírt, lábbal végzett dobbantástól és "ha" kiáltástól eltekintve).

A következő darab, Horváth Balázsé egy hangfelvételt szeletelt apró morzsákra, majd azokat belecsempészve az élő előadásba az "autentikus cigány zene" (illetve valamiféle népzene, amennyire a rövid szeletekből megítélhettem) és a fuvolaszóló duplán elegyített hebrencsét hozta létre. Persze a hebrencs kifejezést egyáltalán nem rosszindulatúan értem: volt egy hangminta réteg, amely időben szétszórva (és felszabdalva) ritmikai alapként és refrénként is szolgált (vájtfülűeknek: makro-granuláris szintézis), valamint egy fuvola réteg, s mindez mondjuk úgy, pszeudo-polifóniában, szóval egy időben a két réteg külön-külön ideje. Nocsak: 2 időben, egyidőben!

Az utolsó darab Szemző Tiboré volt, s mivel vagy harminc éve írta (már megint az a fránya hármas), kultikus darab: Vizicsoda. A magnós leírástól eltekintve is, ha az ember elég Steve Reichet hallgatott már, akkor nagyon ismerősen csengett ez a repetitív zene. Csakhogy ezúttal a szemünk láttára, a fülünk hallatára épültek fel a szólamok a rövidebb (rögzített majd visszajátszott) elemekből. Ezúttal nem 18 zenész játszott, csupán egy fuvolás. Lenyűgöző élmény volt, ám némi Reichhel a tarsolyomban most is megkockáztatom, hogy túl lett írva a darab.

És megkockáztatom azt is, hogy klasszikus és kortárs zenészeink sajnálatosan kis hányada használ (a kottaírón és kotta visszajátszón kívül) elektronikát, digitális eszközöket, hogy ne is mondjam, ért az élő elektronikához. Ez a terep talán csak a fiataloké és megszállottaké (geek).

Azért van néhány ilyen fura szerzet, és ezen az előadáson meggyőződhettem arról, hogy Ittzés Gergely nem csupán zseniálisan játszik a fuvolán (és ért annak minden rezdüléséhez), hanem az élő elektronikához is konyít. Ezzel pedig a – számomra – kiváltságosok közé, személyes Parnasszusomba került.

A koncert során összesen ha két olyan pillanat volt, amikor úgy éreztem, hogy a live és az elektronika nincs a legtökéletesebb összhangban, és saját fülemnek megkövetelem az elismerést, hogy ez egy rendkívül nagy művészi tett: az élő fuvolajáték túlnyomórészt tökéletes összhangba olvadt a digitális technikával.

S hogy a vége felé néhány „túlírt” darab is volt? Azt hiszem, még ez is a műsortervező előrelátását dícséri: hiszen utánuk alig akaródzott felülni a székből és belegondolni, hogy milyen sokáig, szinte a végtelenségig kell várnunk a következő, hasonló kaliberű előadásra.

A műsoron:

2015. január 29. 17:30

Ittzés Gergely fuvolaművész és Lévay Jenő grafikusművész közös hang- és képversenye
Közreműködik: Lévai Viktor – elektronika

Képpraxisok - kiállítás (Lévay Jenő, Hegedűs 2 László, Váli Dezső)

Nagy Ákos: Ame no nori fue
Sáry László: Napraforgó
Kondor Ádám: Ut decet
Horváth Balázs: ...az egyik legegyszerűbb eset
Szemző Tibor: Vizicsoda

Lévay Jenő grafikai munkásságának visszatérő motívuma, hogy alkotáskor nem közvetlenül a mű végső formáját célozza meg, ehelyett bizonyos előállítási folyamatokat határoz meg előre, és az alapanyag ezek során formálódó mutációját tekinti saját teremtményének. A munkamenet gyakran maga is szimbolikus, metaforikus vagy rítusszerű tevékenységek sora, az időbeliség tulajdonságával tágítja a képzőművészet fogalmát, a koncepcióban egy művészi magatartás jelenik meg; az eszközök pedig többnyire korszerű gépek, irodai sokszorosító eszközök, napjaink mindennapi „szerszámai”.

A technika és az ember egymásra hatásának tapasztalatait a művész továbbgondolja. Speciális ceruzarajzaiban Lévay önmagát tekinti gépnek, amely a számítógépes mátrixnyomtatók tűihez hasonlóan apró raszterpontokból állítja össze a képet. A rajzolás folyamatát nem az ábrázolási vágy, nem esztétikai megfontolások vezérlik, hanem a – mérlegelő gondolkodást háttérbe szorító – rajzoló spontán mozgásai, amelyek pillanatnyi érzületét, lelkiállapotát vetítik ki. Evvel az áttétellel a művész személyisége minden tudatos módszernél pontosabban jelenik meg a papíron. Mintha a – gyakran 3‐4 ceruzát tartó – kezek spontán táncában fejeződne ki a tudatalatti tartalom, és e komplex időbeli mozgásfolyamat segítségével nyomtatódna papírra az üzenet egy művészileg kódolt nyelven.

Az ilyen módon készült, sorozatba rendezett rajzok egyszerre hasonlók és egyéniek; mint Lévay legtöbb munkája: félúton vannak az egyedi és a sokszorosító grafika közt. Közös vonásuk a szigorúan meghatározott azonos körülmények: a papír és a rajz mérete, az alkotó ülésmódja, az rajzolás időtartama, esetleg az időközben meghallgatott zenemű stb.

A Dobajgó ceruzák a fent leírt rajztechnikára épül és a zene és a képzőművészet különleges összefonódását valósítja meg az alkotás születésének pillanatában. A képzőművész a lapot ezúttal egy dob membránjára feszíti ki, amely felerősíti a rajzolás melléktermékeként elkerülhetetlenül megszólaló zajokat, perkusszív hangokat. Ettől a pillanattól zene (is) születik, amely a fuvolást (Ittzés Gergely) társas improvizációra ösztönzi, aki a zajhangoktól inspirálva kiaknázza hangszere nem szokványos technikai és hangzáslehetőségeit is.

Mindeközben a fuvola végére erősített webkamera a cső belsejében, a hangnyílásokon beszüremlő fény révén kirajzolódó, a játék közben állandóan változó koncentrikus köröket veszi, ezt kivetítve válik láthatóvá a fuvolázás vizuális mellékterméke. A létrejött zenei anyagot az asszisztáló és társalkotó technikus (Lévai Viktor) nem csak kierősíti és rögzíti, de egyes részeit elektronikusan manipulált formában később vissza is játssza.

Nem hagyományos összművészeti produkcióról van tehát szó, ahol különböző ágazatok párhuzamosan, némi kölcsönhatásban működnek, hanem arról a törekvésről, hogy a hang, a kép és a modern technika, három előadó gondolat‐ és érzésvilága a lehető legteljesebben olvadjon össze, mintegy egymásban tükröződjön és visszhangozzon, így hozzon létre valamit, ami más módon nem születhetne meg.

Lévay és Ittzés együttgondolkodásának számos maradandó nyoma van. Lemez‐ és kottaborítókon kívül a (jelen kiállításon is látható) Liszt‐transcliptions video sorozat és a Lélegző fény c. performance. Az első közös munka, a Dobajgó ceruzák alapgondolata az 1997‐es pécsi Alapzaj fesztiválra fogant meg, azóta időről időre sor kerül rá, egyre komplexebb technikai feltételek közt, egyre kidolgozottabb koncepcióval.

Képpraxisok

A klasszikus kétdimenziós képzőművészeti műfajok művelői, a festők, a grafikusok sokáig konkurenciát láttak a fotóban. Később hosszú, ma is tartó, filozófiai és esztétikai megalapozású, műfajok közötti párbeszéd indult. A „képcsinálás”, a képpraxisok végtelen lehetőségei tárultak fel. A fotó készítőjének nézőpontja továbbgondoló mozgást diktál, egyedi esztétikát kínál. A három kiállító, Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső egyéni utakon jár. Legyen fotójuk egy mű terve, talát tárgy, közös pont a képi forrásokra való utalás, a fotó többcélú felhasználása és átértelmezése. Ismerik, érzékelik, reflektálnak Baudrillard gondolatára, arra, hogy „mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti”. Három párhuzamos, életre szóló kísérlet, amelynek örökké utakat kereső vonalai most a Műcsarnok terében egy időre összefutnak (Szegő György művészeti igazgató).

Koncert:

Nagy Ákos darabjában három ponton jelennek meg előre felvett, digitálisan némileg manipulált fuvolahangok, a főszerep azonban a szólamát némi szabadsággal kezelő előadóé. Vonzalma az európai klasszikus zenétől idegen hangolásokhoz és szélsőséges hangszínekhez a japán hagyomány felé fordította a szerző figyelmét. Az Ame no nori fue (2007) a zen‐buddhista Napüdvözlő szertartást idézi, melynek során tánccal és zenével csalogatják ki barlangjából Amaterasu istennőt.

Sáry László Napraforgó c. műve (1989) a szerzőre oly jellemző árnyalt minimalista nyelven íródott. Háromszólamú kánon, amely hol felfelé, hol lefelé tartó szokatlan hangsorokban „követi a Nap járását”. A digitálisan megismételt hangok csupán két, ill. négy hang késéssel szólalnak meg, így inkább homofon, mintsem polifon érzetet keltenek.

Kondor Ádám 2006‐ban bemutatott, pikolóra írott kompozíciója nélkülözi az elektronikai beavatkozásokat. Viszont használ nem a hangszerből származó hangokat, ilyen módon a kiállítás multitechnikás jellegéhez köthető annak ellenére, hogy a cím, Ut decet (Ahogy illik) arra utal, hogy szerzője nem kívánt semmiféle különleges eszközhöz folyamodni, beérte az európai hagyományban bevált hangzásokkal és komponálási technikákkal. Ezek közt a visszatérés kiemelt helyen szerepel: az egyes motívumok a legváratlanabb pillanatban tűnnek fel újból, sokszor azonban deformált, tükrözött vagy visszafordított változatban, és inkább a nyelvezet egységes jellegét erősítik, mintsem ismétlésként hatnának.

Mindemellett nincs a műnek konstruktivista jellege, sokkal inkább hat úgy, mintha személyes modorban, lelkes átéléssel mondana el egy történetet.

Horváth Balázs ...az egyik legegyszerűbb esete (2002‐2003) ezzel szemben éppen elhatárolódik mindenféle hagyományos megformálástól. Ahogy Lévay képalkotásában is a legkülönbözőbb technikákkal próbálja kijátszani saját beidegződéseit, Horváth ezúttal teljességgel a véletlenre bízza a döntést: kocka‐ és éremfeldobással döntötte el a darab legtöbb paraméterét. Jól érzékelhető a rövid vagy hosszú, halk vagy erős hangok, a le‐ vagy felfelé lépő kis vagy nagy szekundok szeszélyes sora, de az artikuláció, a dinamika, a hangszín és más elemek ügyében is a vakszerencse játszott szerepet.

A mikrotonális, technikailag egyáltalán nem egyszerű fuvolaszólamot árnyékként kíséri a digitális hanganyag, amelyben a szerző elvetemült DJ módjára keveri a legkülönfélébb ismerős hangokat.

A magyar repetitív zene szinte kultikussá vált darabja, a Vizicsoda (1982‐84) egész szoros párhuzamokat mutat a kiállítás bizonyos részeivel. A tükröződésre a mű eredeti alcíme is utal: Etűd ferde tükrökre. A végtelen megsokszorozódás ugyanazon jelenségére épít Szemző Tibor, amely – spirálba fordulva – Lévay Videotiluszaiban megjelenik. Az alapötletet itt is a technika adta: a digitális hangrögzítés előtt használatos szalagos magnó. Két ilyen magnetofon speciális összekötésével lehetett csak hosszabb visszacsatolást elérni, azaz olyan visszhangeffektust, ahol az egyes elhangzások között 4 teljes másodperc van.

Az egyik gép felveszi a mikrofon hangját, de a szalag át van fűzve a távoli másik gépbe, ami azt – a távolság függvényében – bizonyos késleltetéssel visszajátssza, de úgy, hogy ezt az elhangzást az első magnó ismét rögzíti (tehát újabb 4 másodperc után ez a felvétel is eléri a kettes magnó lejátszó fejét). Ha megfelelően vannak összekötve a kábelek, az újabb elhangzás mindig átkerül a másik csatornára, ebből pingpong effekt jön létre.

Amennyiben az adott 4 másodpercet sok (pl. 20) kisebb időegységre osztjuk, a távoli kánonszerű ismétlés helyett arra is van lehetőség, hogy az ismételt motívumokat 1‐1 hanggal megelőzzük, így egész sűrű kánonikus anyag születhet meg. Ahhoz hasonlatos ez a hullámzás‐élmény, mint a vízbe dobott kő körül gerjedő koncentrikus körök. Az előadó saját kamarapartnerévé válik, egyszerre különböző hangolású fuvolák szólnak (a pikolótól a basszusfuvoláig), a hallgató pedig fürdik a magával ragadó hangáradatban.

Ahogy Lévay táblamásoló gépét ma már egy számítógépes program, a Harmonográf helyettesíti, úgy „fanyalodunk” mi is a digitális technológiára a hőskori Revox magnók helyett. De ez nem csökkenti a darab értékét és élvezetét.

A sokszorosító eljárások használata az egyedi mű létrehozása érdekében. Időben lezajló események, és azok pontos, egy pontba (néhány megabyte‐ba) sűrített lenyomata. Spontaneitás és szerkesztettség, gép és ember – és még megannyi lehetséges asszociáció köti össze Lévay Jenő munkáit és az itt felcsendülő darabokat. Ebben a gondolati, s egyúttal hangzó, látszó térben mozgunk a mai estén. Felszabadult mozgást kívánunk! (Ittzés Gergely)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 8.
Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.
A MI kapcsolata a művészetekkel

Más művészeti ágakról

Interjúsorozat a cirkuszról, változásokról, zártságról és nyitottságról, klasszikus és új találkozásairól
art&design

Divatséta a Ludwigban Divatséta a Ludwigban
Király Tamás. Out of the box


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés