bezár
 

irodalom

2007. 11. 01.
A nevem Sawyer. Tom Sawyer
Lackfi János: Halottnéző, Noran, 2007
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A nevem Sawyer. Tom Sawyer Lackfi regénye a '80-as évek mackónadrágos kamaszvilágának állít tarkabarka emléket. A szöveg zökkenői ellenére igen vonzó, a kérdés csupán az, hogy az elbeszélő („Jancsikka”) élménytengere, a történetekben megelevenedő figurák, vagy – amint a cím némileg félrevezetően sugalmazza – a halott Apa áll-e az emlékezés gyújtópontjában. Vagy egyik sem? – Végh Dániel kritikája a tájékozott és elmélyedő olvasóknak szól.
Bárány Tibor [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0722&article=2007-0603-2129-59CPRV [text]recenziójában[/a] lelkesen érvel amellett, hogy Lackfi könyve a kortárs prózában rákként burjánzó Apa-narratíva jeles tagja, elvégre a kötet címe és utolsó szavai a halott apára vonatkoznak („Jancsikka” meglátja a nappaliban himbálózó papáját). Az én olvasatomban azonban nemcsak a cím, de a teljes utolsó fejezet is esetleges toldalék, legalábbis mellékes a könyv maradék 200 oldalához képest. Azokon ugyanis az elbeszélő gyerekkori emlékeiből a későkádári időszak Máriaremetéjének jellegzetes arcképcsarnoka rajzolódik ki, az iskola és a környék tér-idejében. Bár kétségtelen, hogy e gyermekkor (és a könyv) az apa halálával ér véget, a tisztelt családtag alig-alig jelenik meg az emlékekben, és egyáltalán nem köré szerveződik az emlékezés folyamata. A hangsúly sokkal inkább a gyermekre, élményeire és az őt körülvevő szociokulturális közegre esik. Amint a 9. oldalon mondja az elbeszélő: „Itt aztán lehetett képzelődni, nem úgy, mint a suliban, ahol maszatos képek lebegtek a falon, senki arcai, mindenki arcai, lehettem volna én vagy Laci bácsi a szomszédból, költő és hadvezér, élt 1651–1709).”

prae.hu

Az apa képmása mindössze egy a maszatos arcképcsarnokban lógó portrék között, melyeket egy-egy fejezetben rajzol meg Lackfi. Laci bácsi mellett a többi szomszéd: Szepi bá, Keceli Feri bá, Gyulus és Lénárd, na, meg „Don Quijote” (egy anyjával élő kedélybeteg fiatalember) egy-egy anekdotaszerű történetével színezi ki az elbeszélő iskolával kapcsolatos emlékeit. A „napejben”, azaz a napköziben közös nevezőre hozott csajok, fiúk és tanárok mellett kutyás és családi sztorik peregnek le előttünk, és olvadnak össze a szocializmus letűnt színeiben játszó (például sötétbarna és „halványbilizöld”) groteszk forgataggá. Czinki Ferenc [a]http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=15127 [text]bírálatában[/a] élettelen tárgyak kihűlt rendszerének, „skanzennek” mondja az emlékmozaikot; magam szerencsésebbnek találom a regény szövegéből kibontható „bélyeggyűjtemény" metaforáját („Először csak csomagokból, nagy adagban kapható együtt mindenféle leveszöldség… Nem vagyok tehát igazi gyűjtő…”, 100. old.), mely az esetleges, ám mégis rendezett összevisszaságot emeli ki.

Az emlékek bélyegsalátáját egy sereg szövegtípussal, álvendégszöveggel és parafrázissal fűszerezi Lackfi (lásd a jelen írás címéül választott, a könyv 97. oldaláról származó idézetet). Így (fiktív) levél- és naplórészletek mellett jellegzetes olvasmányműfajok és filmek szűrődnek az elbeszélő szövegébe, leginkább a szabad asszociáció módszerével bekapcsolódva a fősodorba. Mindkét említett kritikus részletesen taglalja az „elbeszélői pozíció tisztázatlanságát”, mely részben éppen e – gyakran esetlegesen ízesülő – részleteknek köszönhető. A keveredés másfelől az emlékkönyvjelleg miatt szükségképpen összemosódó gyermek és felnőtt nézőpontoknak tudható be, de ez számomra csak az utolsó fejezetben zavaró: itt ugyanis az elbeszélőt az énekkarból már kirakták, de még Icu néni tanítja zongorára, „blekkendekker” fűrésszel (még a nyolcvanas években vagyunk?) épül a tetőtér, és már szemüveggel olvas Népsportot az Én, már látogat a kórházban, de még nem értesültünk az apa haláláról. És kihez megy halottnézőbe kórházi kórterembe, ha egyszer az apa otthon akasztotta fel magát? Nem pusztán arról van szó, hogy nem sikerült az öngyilkossági kísérlet, és ezért hamis a halott apa mítosza előtt tisztelgő keret (és interpretáció)? Tekintsünk el egy esetleges önéletrajzi olvasat által kínált kézenfekvő választól, s inkább utasítsuk el a regény apa-narratívaként olvashatóságát…

Lackfi János
Hasonlóan vegyes érzéseim vannak a könyvre legalább ennyire jellemző vezérmotívumok technikájával kapcsolatban is. Az utolsó fejezetben mintegy keretként felbukkan a „turha”: a tapétaragasztó látványa kapcsán (224. old.) az elbeszélő felvillantja gyermekkori(bb) emlékeit, amikor is a nagymama pohárban gyűjtötte köpetét betegágya mellett. Az esetet a nyitófejezetben azonban részletesen felidézte, s mi már olvastuk (12. old). Az autós kirándulások során hevenyészve készített templomrajz-gyűjtemény és az ezzel asszociált nemzetközi autójelek, illetve a rajzlap mint a napej valutája szintén visszatérnek (100. és 167.old.). Kétszer süti el az elbeszélő a Micsurinnal kapcsolatos viccet is: „Mintha Micsurin, a nagy hibridtermesztő hozta volna létre, aki úgy halt meg, ezen röhögtünk, hogy keresztezte a vonatot a biciklijével.” (86. old.), majd: „Csóka szerint úgy halt meg, hogy keresztezte a vonatot a biciklijével, mindig ezen röhögtünk…” (116. old.). Nem tudom eldönteni, tudatos visszaöltésekről van-e szó, vagy az emlékezés sajátosságaiból (a fontos emlékek többször felszínre törnek), netán figyelmetlenségből fakadnak-e az ismétlések. Ezekhez képest az apa (sikertelen?) öngyilkosságának megelőlegezése („mire ő, tudja, rá itt semmi szükség, legjobb, ha felköti magát”, 108. old.) legalábbis tragikus jóslatnak olvasható.

A regény beszédmódja szintén ébreszthet kételyeket az olvasóban. Már felnőtt volna, és azért zavarják a kamaszos mondatok? Divatjamúlttá vált a '80-as éveket idéző kifejezéskészlet? Vagy netán valamelyes feszültség bujkál az író és az elbeszélő nyelvezete között? A kamaszgroteszk – amúgy könnyen emészthető és szórakoztató – stílusa időnként ugyanis kifejezetten kényelmetlen képeket alkot: „Az iskolaorvosiban, vérvételkor, odaültem uzsonnát enni az egyetlen üres székre, amely mellett a szurkálás folyt, és érdeklődve nyeltem a látványt a kenőmájas zsemle mellé.” (70. old.) Óhatatlanul mosolyt fakasztanak azonban az olyan pesties örökzöldek, mint például ez: „ti összetöritek a piszoárt, és ennek is én iszom meg a levét, de apám is mesélt hasonlót, még a nagyapám is mesélt volna talán” (114. old.), melyhez hasonlót apám is mesélt, és még a nagyapám is mesélt volna talán.

A regény laza ciklikus szerkezete és jellegzetes fejezetcímadási technikája (egy-egy, az adott fejezetből kiragadott félmondat) Lackfi korábbi prózakötetéből, pontosabban a Szabadulás címmel 2002-ben megjelent kisregényéből lehet ismerős. Na és persze a lírai ouvre áthallásairól se feledkezzünk meg: a [a]http://mek.oszk.hu/02100/02150/02150.htm#27 [text]Tolvaj szól[/a] című, „Édesapámnak” ajánlott vers (élménye) például a regény 222. oldalán tér vissza, nem beszélve a szerző köteteit végigkísérő jellegzetesen „lackfis" flegma-tárgyias hangról.

Halottnéző
A miről is szól? kérdéséhez visszakanyarodva néhány további áthallásra szeretném felhívni a figyelmet. Külsőség ugyan, de a borító (színe és rajta a szerző rajzával) kétségtelenül Háy János köteteit, s különösen A gyereket idézi fel. És nem is teljesen alaptalanul. A Halottnézőben is a szocio-tematikát, vagyis a lepukkant környezetet érzem a lényegnek, azzal a különbséggel, hogy a Lackfi által megrajzolt gyerek másik vidéken: a Miatyánk utcában nő fel. Az igazi főszereplő ezért számomra nem más, mint „A mi utcánk...” (112) – éppúgy, mint az e címmel novelláskötetet jegyző Tar Sándornál! A lehetetlenség, az alkoholizmus, a megnyomorodott és megcsonkult családok, a fusizás, az állati lét környezete; olyan hősökkel, mint a Nyolcadik fejezet Don Quijotéje és mamája, akik házioltárt emelnek kopasz kertjük végében a nulla-egész-nullán álló gáz- és villanyóra köré. Az igazi „itt aztán…”, ahol nyitott szemmel jár-kel és fest maszatos portrékat Tom „Jancsikka” Sawyer: Tar elbeszélőjének gyermekkori énje.

Aparegény? Ehhez azért túl keveset van szó a tisztelt rokonról.
De a könyv – reménybeli – folytatása talán elárulja, jól sejtjük-e.

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
Bemutatták Sárkány Tímea első, Boszorkányok nyara című verseskötetét
irodalom

Hajdu Levente volt a Kötetlenül sorozat vendége

Más művészeti ágakról

színház

A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
Sírtunk Cannes-ban az Un Certain Regard izlandi nyitófilmjén
Kertész Edina: A fotográfuslány – könyvbemutató
Luke Korem és Simon Verhoeven Milli Vanilli – Az évszázad botránya című filmjeiről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés