Az írót M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója köszönti, aki rögtön emlékeztet arra a négy kérdésre, amelyeket lehetőleg ne tegyünk fel, mert Franzen már halálosan unja őket (például, hogy kik befolyásolták őt legjobban, vagy hogy önéletrajzi ihletésűek-e a művei). Berta Ádám műfordító kérdez elsőként, aki egy technikai jellegű dologra kíváncsi, mégpedig arra, hogy hogyan építi fel az író a karaktereit a regényeiben, vajon minden apró részlet megvan-e már előre, vagy ezeket fokozatosan írja át. Franzen válaszul azt mondja, hogy minden karakternek megvan a maga története, és számára az a lényeg, hogy ezt a történetet végig vigye. Nem az információ átadása a fontos, hanem hogy akkor és ott az adott szereplő „túlélje a napot”. Továbblépve a szerinte kissé száraz technikai fejtegetésen, elmondja, hogy számára nagyon meglepő az, hogy éppen egy sajtótájékoztatón ül; mivel ez Amerikában egyáltalán nem jellemző. „Senkit nem érdekelnek az írók” – mondja, hazájában maximum arra kérnék, mesélje el újra azt a bizonyos esetet Oprah-val, vagy megkérdeznék, milyen volt Ewan McGregorral találkozni, amikor a Javítások pilotján dolgoztak az HBO-val. Egy másik kérdésre reagálva megtudjuk, hogy az íróknak igen kis presztízsük van az Egyesült Államokban, mert az ország rendkívül „commercial”, azaz elreklámosodott, elüzletisedett. A szórakoztatás az egyik fő iparág, és ha valaki szórakoztatót ír, nem biztos, hogy komolyan veszik, azonban ha egy író befut, abból meg tud élni – ami pedig nagy szó, és itt, Európában nehezen tudjuk elképzelni. Az irodalmi elitre kevés ember figyel, olyannyira, hogy Franzen számára még a Time Magazine címlapján való szereplés se hozott akkora sikert, hogy sajtókonferenciát tartson.

Megjegyzi, hogy az itthon most megjelent Diszkomfortzóna hátulján lévő börtönszerű épület mennyire jól passzol a gyerekkorához, amikor egy képzeletbeli toronyban élte a kamaszok titkos életét. A szüleivel kapcsolatos kérdésre (ugyanígy tudna-e írni róluk, ha még élnének) azt válaszolja, hogy haláluk után lett igazán termékeny és sikeres, és hálás nekik, amiért hagytak neki időt arra, hogy megírja őket – róluk mintázta a Javítások Alfredjét és Enidjét. Nagyon izgalmas téma a regényei befejezése, sokakat érdekel, miért kapott happy endet utolsó két műve. Szerinte ez nem ennyire egyértelmű, emberfüggő, ki mit lát bele, ő tudatosan játszik a lezárásokkal és szerkeszti őket kétértelművé. Neki az a fontos, hogy megérje elolvasni a műveit, és a végén érezzen valamit az olvasó. A lezárást a posztmodern irodalom kezdetben majdhogynem bűnnek tekintette, ezért nagyon sokat gondolkozott, hogy kell-e neki egyáltalán, vagy hagyja nyitva a történetet, és bízza teljesen az olvasóra. Végül úgy érezte, a lezárás igenis fontos.

Az egyik újságíró felteszi a kérdést, hogy mit gondol a mai világunkról, az éppen zajló konfliktusokról, lényegében bármiről; ezen jót nevet, és szóvá teszi, hogy Amerikában ilyet biztosan nem kérdeznének tőle. Ő maga baloldali demokrata, de örül, hogy hazájában van egy konzervatív irányzat is. A környezeti témák azok, amelyeket leginkább a szívén visel (elsősorban a madarak védelme), szívesen elmondja a véleményét a globális felmelegedésről és a környezetszennyezésről, kritizálja azt, hogy nem tesznek semmit ellene. Azonban író lévén az ő dolga az, hogy bonyolultságukban is őszintén reprezentálja a dolgokat, és ha belefolyna a politikába, ezt nem tudná teljesen becsületesen folytatni.

Számomra a legérdekesebb kérdést Krusovszky Dénes teszi föl: mit gondol Franzen, vajon létezik-e a mára külön műfajként emlegetett „post-9/11 fiction”, vagyis mennyire változott meg az amerikai irodalom a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után. Az író New York-ban volt aznap, és a nyilvánvalóan tragikus események mellett az döbbentette meg őt a legjobban, hogy mennyire erős és magával ragadó volt az a narratíva, ami azonnal megjelent a történtek után; maga a hatalmas változás, ami a világukkal történt. Ez a túl erős narratíva durva politikai következményeket vont maga után (George W. Bush újraválasztása, a háború Irakban és Afganisztánban), és volt valami hiba abban, ahogy életre kelt és ahogy használták. Ezért ő kivonta magát belőle, nem írt a történtekről fikciót, és nem is szeretne, mert szerinte ez  önmagában is megállja a helyét, annyira intenzív. Ami érdekes volt számára, hogy 9/11 után sokan azt mondogatták, hogy komoly időket élünk, kikiáltották az irónia halálát, mert „most már nem illik viccelődni”… ő elutasítja ezt a felfogást, és csak még inkább iróniára ösztönöz. Végezetül a menekültproblémáról és a szegénységről beszél, ami haraggal tölti el a Szilikonvölgy utópistáival szemben, habár nem ért egyet azzal, hogy Amerika okozta a világ összes problémáját. Egyik kedvenc filmje, a Lamerica pont témába vág: a huszonöt évvel ezelőtti albán menekültkrízisről szól, amelyet mindenkinek ajánl. „Kemény világban élünk, de én egy író vagyok, nekem bemutatnom kell ezeket a dolgokat, nem pedig megoldanom”, mondja lezárásképpen, halvány cinikus mosollyal a száján.

Franzenről eddig is köztudott volt, hogy egy végtelenül intelligens író, aki érzékeny a környezeti és társadalmi problémákra, jó célokra fordítja a hírnévvel járó figyelmet, és most az is kiderült, mennyire jó humora van, és milyen közvetlenül bánik az emberekkel, legyen az újságíró vagy egy rajongó. Kíváncsian várjuk a szombati könyvbemutatóját 11 órától a Millenáris Teátrumban, ahol beszélgetőtársa Veiszer Alinda lesz.

Fotó: Bánkúti Sándor