Sosem hittem a babonákban, így a hónap tizenharmadik napja, mely péntekre esik sem volt számomra különleges nap. Mostantól az lesz: az összes babonás napon Sáry László, a legkedvesebb magyar zeneszerző  fog eszembe jutni. Aki most november 13-án – pénteken – eltávozott a földi létből.

Pedig épp ő magyarázta annak idején az In Sol című misztériumjáték kapcsán, hogy a babonák nem előítéletek, hanem kollektív szellemi tapasztalatok, így azokat érdemes komolyan venni. Megannyi kedves történet jut róla eszembe, melyek a magyar anekdotakincs részévé válhatnak, és amikből most nem lehet idézni: a halál ideje nem lehet semmiféle felhőtlen gondolat ünnepe, csak a felhő nélküli árnyéké, mely felhőként  úszik az emlékezetben, ahogyan a törődött élet vonul ki a fényből az örök világosság irányába.

Lehetne sorolni az  érdemeit, különös tekintettel a színházi zene megújításáról, vagy a nemzetközi hírűvé vált metodikájáról, melynek különlegessége, hogy nem követeli meg a hagyományos értelemben vett előképzettséget.  Ám ő maga tiltakozna bármilyen kiemelésért, szerénysége életének egyik fő ismérve. És ezt az életet minden kontúrjával magáévá tette a végtelen végzet. Beszélhetnék a hozzá fűződő kapcsolatomról, mikor darabot dedikált nekem, vagy a kapcsolódásunk képtelenségéről, mikor azt nem tudtam bemutatni: túlbecsült, technikája meghaladta a képességeimet. Lemondott tehát saját tervéről és ez az önfeladás, az elképzelések egyediségétől való megfosztása, szerzett dolgaink feladása a másik érdekében az az erény, amit Sáry László nélkül nem fogunk megtapasztalni hátralévő  hétköznapjainkban.

Az önfeladás a valódi súlya az egymás iránti tisztelet, ez az attitűd, amit egy színházi zeneszerző – hiszen sokan ekként ismerik a nevét – át tud vinni alkotói pályájának más ágazataiba. Nem tartotta nagyra a szellem oszthatatlanságát, kollektív műalkotásokat kezdeményezett már az Új Zenei Stúdió korai éveiben, és ez az önzetlenség kíséri végig életét: csak tíz éve annak, hogy megkomponálta fiával Sáry Bánkkal a Finnugor Oratóriumot, mely nemcsak a magyar kultúra, hanem az európai civilizáció kimagasló eredménye. Amit Sáry László itt hagyott, az a miénk. Velünk marad a kíváncsisága, a játék komolyságára fókuszáló figyelme,  és az a meggyőződése, hogy a zene mindig több annál, mint amit már tudunk róla. Művészete egységként és folyamatként is értelmezhető. A hagyományos kompozíciós eljárások mellett alkotásaiban kiemelt figyelmet kapott a hangra, a csendre, az a véletlenre, és a gesztusra figyelő redukció.   Ma a szuperintelligencia kialakulásának hajnalán ezek az ismérvek a kontinuitás érzetét biztosítják: változásban az állandó értékek megmaradnak, így ahogy az élet elmúlik, úgy az életmű velünk  marad.