Soós Nóra most kiállított festményei ebben a térben igazán jól működnek, maximálisan magukra találnak: a galériában a nagyobb vásznak párban vagy önállóan egy-egy egész falat kapnak ‒ kell is nekik a hely ahhoz, hogy kiteljesedhessenek ‒, míg a Valami nincs sehol című sorozat kisebb munkái a második szint zárt terében helyezkednek el, így azok rokonvolta, együvé tartozása is érvényre jut. Egészen érdekes, ahogy e kétféle rendezési mód egészen másfajta attitűdöket vár el a nézőtől: míg a nagy vásznak inkább a kanti értelemben vett fenséges érzetét keltik ‒ nem engednek magukhoz teljesen közel, inkább csodálatot várnak el ‒, addig ezek a kisebb munkák bizalmas és meghitt viszonyt alakítanak ki a látogatókkal.

Azonban bárhogy is nézzük őket, kétségtelen, hogy Soós Nóra mostani munkái is ragyogó színvilágú, dinamikus felépítésű kompozíciók. Az alkotó most is a sokarcú világ totális megragadására törekszik: mélyen személyes élményei mellett a közösség emlékei is megjelennek ezeken a munkákon, illetve a kortárs popkultúra elemei és a szocializmus emblematikus tárgyai, a keljfeljancsik és búgócsigák is egyaránt visszaköszönnek e festményekről. A kiállított munkák színpalettája a korábbiakhoz hasonlóan üde és friss megjelenésű. Könnyednek és játékosnak tűnő festmények köszönnek vissza a falakról. (E sorból csak a Szimultaneitás című munka lóg ki, melynek palettája borongósabb és keményebb, kérdései is súlyosabbak, ez a munka tehát nem próbál a felhőtlenség látszatába burkolózni.)

Ezeknek a képeknek ugyanakkor mélységük van, úgy ontológiailag, mint fizikailag: Soós Nóra e mostani vásznakat is több festék- és jelentésréteg egymásra pakolásával hozta létre, így váltak azok vizuálisan és értelmüket tekintve is bonyolult és komplex szövetté. Az egyes szintek azonban csak hosszabb szemlélődés után válnak láthatóvá, értelmezhetővé: idő és energia kell a feltárásukhoz. Soós tehát nehéz feladat elé állítja a befogadót ezekkel a munkákkal: az egymástól távol állónak tűnő, közös kontextusban nehezen értelmezhető szintek csak egy elnyúló, analitikus befogadás során hozhatóak közös nevezőre, enélkül csupán színes kontúrok, dekoratív figurák maradnak.

A vásznakon az alkotó egyébként maga is játszik az idővel: korábban megtörtént emlékképeket tesz jelen idejűvé, miközben a jelenkor eseményeit rögzítve a vászonra, azokat múlttá szelídíti. Soós ezzel a játékkal lényegében kérdéssé teszi az időt: „mennyiben válthat jelen idejűvé egy, a régmúltból felidézett alak, szituáció, történés”, illetve lehetséges-e finomítani az események súlyát azáltal, hogy rögzítjük és a múltba helyezzük őket? Ezek a munkák tehát dekorativitásuk mellett mélyen filozofikusak is, azonban mégsem válnak didaktikussá, hiszen feltett kérdéseikre nem kínálnak egyértelmű válaszokat, a befogadónak azokat magában kell megtalálnia.

A Faur Zsófi Galériában kiállított munkák együttesen szólnak arról a szorongásról is, amely mélyen átitatja a jelent, korunk társadalmát. A nyugtalanságról, amely abból fakad, hogy a múlt folyamatosan be-beszivárog a jelenünkbe. Nem tudunk vele mit kezdeni, nem tudunk róla beszélni és nem vagyunk képesek feldolgozni, ezért az megoldatlan teherként nehezedik ránk, és így a jelenben ismétlődő mintázatokat hoz létre.

Ezek a munkák Soós Nóra művészetének egy újabb oldalát mutatják meg: a korábban megismert mély személyességet most már nemcsak társadalmi problémákra adott reflexiók ‒ vö. a Nagy alma vagy a Vilma című festményekkel ‒ szövik át, hanem azok politikai hanggal is gazdagodnak. Ahogy a megnyitón György Péter meg is fogalmazta: ezeken a festményeken „a politikai művészet akarásának figyelemreméltó programját látjuk” beteljesedni.

Soós Nóra Transzparens emlékezet – Folyamatos jelen című kiállítása a budapesti Faur Zsófi Galériában 2015. május 8. és június 12. között tekinthető meg.