Jó itt. Az ember csipás szemmel letámolyog a büféhez, elkéri a spenótos lepényét meg a kávéját, mások is ugyanezt teszik, tűnődve méregetjük egymást, miközben mondatfoszlányok jutnak eszünkbe az előző estéről, amelyek nem hangozhattak volna el sehol máshol, csak ezen a gutaütősen forró, távoli hegytetőn, ahol más a szerkezetük az emberi viszonyoknak, más a szerkezete az időnek.  

A kávéval meg a lepénnyel leülök Kollár Árpi és Mészáros Marci mellé a legárnyasabb padra, épp proszemináriumot tartanak Bevezetés az irodalomba címmel. Az irodalmi folyóiratokról beszélnek a táborozóknak, arról, milyen szöveget hova érdemes elküldeni, melyik lap hol áll presztízsben, olvasottságban, reakcióidőben, a fiatalokra való nyitottságban. Árpiék viccesek és gyakorlatiasak, jól ismerik a szerkesztőségek személyi összetételét és lelkületét, közvetlenségükkel sikeresen oldják az intézményektől való általános szorongást. Hát ez tök jó, gondolom, miközben hallgatom őket; talán én is megspóroltam volna magamnak pár fölösleges kört, ha lett volna alkalmam húszévesen két ilyen csávóval pár napot beszélgetni.

Árpiék szemináriuma után Bartis Attila prózaműhelyébe hallgatok bele. Ő is jól nyomja, a röntgenszemüvegével meg a pipájával egyszerre mesterdetektív és pszichoterapeuta. Nagy az érdeklődés, sokan vagyunk. A táborosok, mint utóbb megtudom, régebbi szövegeikből olvasnak fel, de most, hogy ennek az információnak még nem vagyok birtokában, azok tűnődöm, mi is lehetett a feladat. Mert markáns hasonlóságok vannak a három elhangzó szöveg között: az első, Mécs Annáé, egy elsőrandifüggő lány elidegenedett kvázi-monológja a csókolózásról, a második, Németh Dorkáé egy egy éjszakás kalandról beszél hasonló elidegenedettséggel, a harmadik, Mucha Attiláé pedig egy fiktív faluközösségben élő kismamáról, aki nem mer szoptatni, mert „a városi tudósok” szerint mérgező az anyatej. Mindhárom szövegnek egy-egy olyan nő áll a középpontjában, akinek szenvedést okoz, hogy a teste nem az övé, hanem különféle hiedelmek és hatalmi rítusok játszótere, és ezen nem nem is tud változtatni. Hát igen, gondolom később, miután a harmadik fröccsnél Bartis Attilától megtudom, hogy a szövegek teljesen random módon kerültek így egymás mellé: fiatal nőnek lenni rohadt nagy szívás, még akkor is, ha középkorú férfi az ember.

A Dragomán Györggyel folytatott délutáni beszélgetés csak megerősít ebben. Őt Szekeres Niki kérdezi írásról, írói attitűdökről, főzésről, és arról, milyen volt a Máglya írása közben belehelyezkedni egy kislány szerepébe. „A nemnek nincs jelentősége, nem olyan nagy a különbség” – mondja Dragomán, és hát nem is tudom, végül is tényleg nem olyan nagy – csak egy-két felcserélhető hormon, meg néhány több évezredes, felcserélhetetlen hatalmi játszma kérdése az egész. A hatalom és az erőszak kérdéséről egyébként is sok szó esik: mindig is foglalkoztatta a hatalom természetrajza, mondja Dragomán, sokáig úgy gondolta, minden viszony hatalmi viszony, és bár ma már talán árnyaltabban közelíti meg a kérdést, írás közben mindig ide lyukad ki. Talán ezért is olyan kézenfekvő választás a gyerek látószöge: egy olyan helyzetben, amit az erőszak logikája határoz meg, a hatalom nélküliek beszéde az egyetlen érvényes beszéd. A Máglyában mindenesetre, mondja Dragomán, arra kereste a választ, hogyan lehet a hallgatásból elkezdeni írni, hogyan lehet megtörni a hallgatást: Emma beszéde traumabeszéd.

Hasonló témákat érint az esti beszélgetés is, ahol Antal Nikolett faggatja Réz Annát, Hermann Veronikát és Kiss Noémit a hétköznapi feminizmus tárgykörében. Antal Niki egy Judith Butler idézettel indít: „A test már a létrejötte előtt jelölve van”. Innen a kategóriákra terelődik a szó, amelyeket a hatalmi struktúrák kényszerítenek ránk, és arra, hogyan lehet fellazítani ezeket a kategóriákat. Aztán megnézünk néhány részletet Takács Mária Eltitkolt évek című kisfilmjéből, ahol tizenegy nő meséli el 1989 előtti élményeit a leszbikusságával, a leszbikus mozgalmakkal kapcsolatban, és meghallgatunk egy részletet Nádasdy Ádám A túl szigorú szülő  című szövegéből, amely azt a kérdést járja körül, lehet-e valaki egyszerre meleg és hithű katolikus. Sok minden szóba kerül tehát, a magyarországi feminizmus különféle hullámaitól kezdve egészen a melegjogi kérdésekig. A letagadhatatlan párhuzamoktól frusztrálódva egy ponton az egyik beszélgető ki is fakad: de hát könyörgöm, nőnek lenni nem alternatív életforma! Ezen elgondolkodom. Biztos, hogy nem az? És még sok mindenen elgondolkodnék, ha lenne rá idő, de nincs: már-már kaotikus bőséggel sorjáznak a kérdések, a szempontok, a megközelítések, semmiben sincs mód alaposabban elmerülni, és ez kár; kicsit az az érzésem, hogy ezeket a dolgokat már mind tudjuk, másrészt viszont legalább már mind tudjuk ezeket a dolgokat, mert már vannak ilyen beszélgetések, és ez is nagy dolog. Antal Niki utolsó kérdésére, hogy a sokféle szempont, irányzat, világlátás dzsungelében nem nehéz-e egymással szót érteni, Réz Anna mondja ki a lehető legegyszerűbb és legfontosabb választ: „Könnyű, mert igazunk van.” Igaza van.

Fotó: Káldy Sára