bezár
 

film

2015. 08. 24.
A gonoszság nem banális
Paul Andrew Williams: Az Eichmann Show
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az Eichmann Show című film nem ad mást, mint amit a titulusa ígér: a hírhedt címszereplő tárgyalássorozatának dramatizált változatát. A maga műfajában viszont meglepően jól sikerült filmről van szó. Alkotói keveset markolnak, de azt jól megfogják.

Az  Eichmann Show a hírhedt náci háborús bűnös jeruzsálemi tárgyalását rögzítő televíziós közvetítés kulisszái mögé enged bepillantást. Az alkotók vegyítik az archív felvételeket és a fikciót, projektjük azonban főleg azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e tisztes játékfilmmé dramatizálniuk az alapul vett megtörtént eseteket.

E film valódi főhőse nem a címszereplője, hanem egy amerikai televíziós producer, Milton Fruhtman (Martin Freeman), és egy televíziós rendező, Leo Hurwitz (Anthony LaPaglia). Előbbinek álomprojektje az „Eichmann show”: ő indítványozza Izrael elnökénél, hogy felvehesse a tárgyalássorozatot, ám az államfő hozzájárulásával csak az első akadály hárult el a producer elől. A rendezői posztra olyasvalakit szemelt ki, aki meglehetősen nehéz természet hírében áll, és feketelistán van az USA-ban kommunista nézetei miatt. Az öntörvényű amerikai direktor nem osztozik munkaadójával és izraeli beosztottjaival érzelmeikben és ambícióikban, és ez nem könnyíti meg az amúgy is feszült és érzelmes tárgyalássorozat felvételét. Ami ráadásul nem is igazán biztonságos, a stáb ugyanis náciktól kap életveszélyes fenyegetéseket.

1

Legyen bármilyen fontos a téma, a cselekmény tisztes dramatizálása nélkül működőképes játékfilmet képtelenség készíteni, elég megkérdezni George Clooney-t, hogy miért bukott akkorát az igaz történeten alapuló, de dramaturgiát csak nyomokban tartalmazó Műkincsvadászok. Tudták ezt viszont Az Eichmann Show alkotói: a két főhős konfliktusára építették fel a dramaturgiát. Eichmann témája a kettejük közti vitának, nem szereplője. Mindkét főhős zsidó származású, de Eichmann mint közös ellenség nem összekovácsolja őket, hanem ellentétet szít közöttük. A producer azért akarja közvetíteni a tárgyalást, hogy a világ megismerje a holokauszt borzalmait és senki ne kételkedjen benne többé, valamint hogy a zsidók végre kibeszélhessék maguk közt a múltat, tabuk nélkül. Ezen érzéseiben az izraeli televízió alkalmazottai is osztoznak, nem úgy a különc direktor.

2

Ő a kezdetektől ellenzi a producer célját. Amikor meglát egy újságot, melynek szalagcíme szörnyetegnek nevezi Eichmannt, rögtön azzal magyarázza a jelenséget, hogy egy szörnyeteggel több lapot lehet eladni, mint egy átlagemberrel. Kissé megbotránkozik azon, hogy az izraeliek milyen utálattal viszonyulnak Eichmannhoz. Ezek alapján ő tűnik a történet antagonistájának, vagy legalábbis antihősének, érzéseinek azonban politikai elkötelezettségéhez van közé. Hithű kommunistaként úgy gondolja, hogy a fasizmust nem Übermenscheknek, hanem átlagembereknek köszönhetjük, és hogy az efféle embertelen radikalizmus kellően szélsőséges körülmények között bárhol felütheti a fejét. Szerinte „a fasizmus nem halt meg, amikor Hitler kiloccsantotta az agyát”, így az ő célja az a közvetítéssel, hogy a világ elhiggye, hogy átlagemberek is képesek halálba küldeni milliókat, és hogy az emberiség megtanuljon ellenállni a fasizmus kísértésének.

3

Ehhez azt kell bizonyítania, hogy Eichmann is hús-vér, érző ember, ám ez embert próbáló kihívásnak bizonyul számára. Míg mindenki más (beleértve a producert) a tanúk padján elhangzó szívszorító vallomásokat mutatná, a direktor minduntalan visszatér az Eichmann arcát fürkésző kamerához, ezzel számos eseménydús pillanatról maradva le, hisz a náci végig pókerarcot vág (leszámítva, hogy egy ízben megenged magának egy kisebb, de annál vérfagyasztóbb mosolyt). A kommunista szeretné látni, ahogy ősellensége megtörik a vallomások hallatán és a lágerekről mutatott felvételek láttán, de csalódnia kell, így aztán egy antihősnek kijáró jellemfejlődésen megy keresztül. Kommunistaként elidegenedett zsidó gyökereitől, és miután eleinte ellenszenvvel viselkedett Izraellel szemben, legvégül megérti a helyieket.

4

Jelen film tehát meglehetősen kiforrott feldolgozása témájának, még ha nem is teljesen újszerű. Akár a Hannah Arendt című biopic ellenfilmjeként is tételezhető, hisz konklúziója már-már cáfolata Arendt tézisének a gonoszság banalitásáról. A filmbeli kommunista előítéletként hozza magával azt a tézist, amivel Arendt távozott, és dogmáját megcáfolja a valóság. Ugyanazt látva ellentétes következtetésre jutnak. És jelen film láttán nehéz amellett érvelni, hogy kettejük közül Arendt a meggyőzőbb. Eichmann itt minden, csak nem kisember, hisz akkor aligha bírta volna pókerarccal végignézni a tárgyalás borzalmait. Igaz, hogy úgy védekezett, mintha valami kisstílű bűnnel vádolnák, de ahogy a film rávilágít, nem csinált mást, mint ravaszul védte magát.

6

Az alkotóknak tehát sikerült dramatizálniuk a film alapjául szolgáló megtörtént esetet, cselekményük azonban messze van a tökéletestől. Hiba például, hogy a film elején kapunk egy-két felszínes bonyodalmat, melyek aztán játszi könnyedséggel megoldódnak. Az elnök áldása ide vagy oda, a producernek és a rendezőknek meg kell győznie a tárgyalás három bíróját, hogy a közvetítés nem fogja zavarni a procedúrát, ami gyorsan sikerül is nekik, miután beépítik a kamerákat a falakba. És a szabadlábon lévő nácik sem zavarnak sok vizet. Mivel megtörtént esetről van szó, feszültség alig van történetben, annál több viszont a fontoskodás. A karakterek szájából a kelleténél többször hangzik el, hogy mennyire történelmi jelentőségű pillanatot élnek át és milyen fontos a munkájuk. (Amiről szintén a Műkincsvadászok juthat eszünkbe, amiben Clooney a filmbeli – igaz történeten alapuló – küldetés jelentőségét minduntalan kifejezésre juttatva próbálta ellensúlyozni a dramaturgia hiányát.)

7

Eme hiányosságokat könnyű viszont elnézni, hisz ezt sosem szánták fikciós nagyjátékfilmnek, doku-drámának viszont annál inkább.  A főszereplő itt maga a történelem, azon belül a tárgyalás, amit hőseink közvetítenek. Az archív képek pedig megrendítő erejűek. Eichmann jelenléte egy percig sem banális, a hírhedt náci beillik inkább a Hannibal Lecter-féle intelligens mozis pszichopaták prototípusának. A film tetőpontján mutatott felvételek a haláltáboroktól ugyancsak letaglózóak, még ha a kelleténél több is az alájuk kevert zene. Előny továbbá, hogy a hősökkel könnyű azonosulni, hisz ugyanazt látjuk, amit ők. E mű alkotói sem tettek mást, mint alteregóik, azaz a filmbeli tévéstáb: közvetítették nekünk az „Eichmann Show-t".

 

Az Eichmann Show (The Eichmann Show)
Színes, feliratos, angol filmdráma, 90 perc, 2015 

Rendező: Paul Andrew Williams

Forgatókönyvíró: Simon Block

Operatőr: Carlos Catalán

Zene: Laura Rossi

Producer: Laurence Bowen, Ken Marshall

Vágó: James Taylor  

Szereplők: Martin Freeman, Anthony LaPaglia

Bemutató dátuma: 2015. augusztus 27.

Forgalmazó: Pannonia Entertainment és Freeway Entertainment

12 éven aluliaknak nem ajánlott!

nyomtat

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

Akira Kurosawa: Káosz
Csuja László–Nemes Anna: Szelíd
film

A bús rádiós panaszai A bús rádiós panaszai
Mike Mills: C’mon C’mon – Az élet megy tovább
Ryûsuke Hamaguchi: Vezess helyettem

Más művészeti ágakról

gyerek

Ünnepeljük könnyűzenével a gyermeknapot
Május 29-én 10h-15h közt minden a gyermekeknek szól a Müpa körül
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Janca Ákos válaszol
Mayhem-koncert + Mortiis, Exodikon a Barba Negrában, 2022. április 29.
irodalom

Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak
Fehér Enikő volt a Kötetlenül sorozat 12. vendége májusban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés