bezár
 

film

2015. 09. 09.
Gyilkos túra
Mátyássy Áron: Víkend
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A dögunalmas és sablonos romantikus vígjátékok után már nagyon szeretnénk látni valami jó kis magyar műfajfilmet, s Mátyássy Áron meg is adja a lehetőséget erre a problémáktól és zsánerfilmes gyerekbetegségektől nem mentes Víkend című thrillerjében.

Azt szokták mondani, a magyaroké lovas nemzet – erre a mintára mondhatnánk, vígjátéknemzet is. Tekintve kulturális és filmipari hagyományainkat, ezek az állítások részben igazak, ám korántsem abszolút és kötelező erejű kijelentések. Kétségtelen, hogy a harmincas években a melodráma mellett kizárólag ez a műfaj tudott gyökeret verni és sikeres lenni (sőt a „szerelmesfilmek” is csupán másodhegedűsök voltak a komédiák uralta vetítőtermekben). Ám a háború után valahogy nem találja a vígjáték önmagát: vagy intellektualizálódik, társadalomkritikus lesz (szatírák és groteszkek), vagy képtelen az unalmas, agyonhasznált, elcsépelt sémáktól elrugaszkodni, modoros, buta, napjainkban egyre alpáribb szórakoztatássá züllik. Ennek ellenére viszont a magyar rendezők többsége úgy tesz, mintha nem merne elrugaszkodni ettől a zsánertől, melynek egyfelől a kialakult tradíció („vígjáték egyenlő siker”), másfelől a pénzügyi erőforrások szűkössége az oka. Pedig nem lenne lehetetlen bűnügyi műfajokkal próbálkozni, hiszen a bűntény, a gyilkosság mindig is izgalmas téma, illetve egy jó krimihez, gengszterfilmhez, film noirhoz vagy thrillerhez nem kellenek egetverő összegek, csak jó karakterek, izgalmas cselekményszövés, hozzáértő rendezés.

Fájóan kevesen, de szerencsére azért a hangosfilmváltás óta próbálkoznak bűnügyi filmekkel a hazai alkotók. Az USA-ba emigrált Tóth Endre (André de Toth) merész krimit hozott létre az 5 óra 40-nel, az 1943-as Külvárosi őrszoba és a 2008-as A nyomozó a noirral kacérkodik, Bujtor István az Ötvös Csöpi-filmekkel és Novák Erik a tavalyi Fekete levessel a bűnügyi vígjátékot idézik meg, az 1977-es Defekt, Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér és Bergendy Péter A vizsga című filmjei a thrillert magyarítják. Ez utóbbi zsáner különösen hálás, hiszen nemhogy speciális effektusok, de még túl sok helyszín sem kell hozzá. Erős forgatókönyv és jó szakemberek gondos kezei között akár egyetlen szobában is nagyot lehet alkotni, mint arra A vizsga vagy szellemi örököse, A berni követ kiváló bizonyítékok (de akár Alfred Hitchcock A kötél című művét is idecitálhatnánk).

Víkend

A thriller műfajával próbálkozik Mátyássy Áron legújabb műve, a Víkend is, mely olyan bivalyerős trailert kapott a nyáron, hogy a szakma, a kritikusok és a közönség is egy emberként borult le előtte, s várta tűkön ülve ezt az igen érdekes, leginkább John Boorman Gyilkos túra vagy Walter Hill A lápvidék harcosai című klasszikusait idéző bűnügyi kalandfilmjét. (Sok helyütt „az első magyar thriller"-ként reklámozzák, ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen a fentebb felsorolt példákon túl két kultikus sikerfilmet, András Ferenc 1982-es Dögkeselyűjét vagy Antal Nimród 2003-as Kontrollját a nézők „magyar thriller"-ként ismerik.) A legalább 2010 óta készülő (az ötlet már 2007-ben megszületett), a „filmrendszerváltás” miatt sok viszontagságon átesett alkotás most végre készen áll arra, hogy megizzassza a magyar nézők tenyerét, és megmérettessen. Lássuk, az ütős előzetes után be tudta-e váltani a hozzá fűzött hatalmas reményeket!

A Víkend sztorija első látásra egyszerű zsarolós thrillernek tűnik, azonban később sajnos rá kell jönnünk, hogy az alkotók túl sokat akartak markolni, túlbonyolították a történetet. Mindenesetre a centrumban egy gazdag házaspár áll, Márta (Gryllus Dorka), a sikeres ügyvédnő és István (Simon Kornél), a papucsférj, akik igen mocskos zsarolási ügyük után kiugranak Erdélybe Istvánnal (Lengyel Tamás), a Márta által képviselt építészeti vállalkozóval vadászni, az Isten háta mögé – vadászengedély nélkül. De semmi probléma, mert Lóri (Szabó Domokos), az orvvadász jó pénzért segít megvalósítani az úri murit. Igen ám, de a törtető Márta vad helyett egy szerencsétlen helybélit lő meg. Az agyafúrt ügyvédnő becsületesnek látszó férjét is rákényszeríti, hogy rejtsék el a holttestet, és azt hazudja Istvánnak, hogy rosszul van, vége a vadászatnak. Azonban pechjükre a ravasz István már az autónál várja őket Lórival és a hullával. Mint kiderül, a valószínűleg bűnös férfi tudomást szerzett egy felvételről, melyet Márta készített az egyik vállalkozóval, melyen egy idős építész (akit ironikus módon, eredeti szándéka szerint Márta akarta zsarolni a videóval) az ügyvédnővel egyezkedik István bemártásával kapcsolatban. Persze a nő már nem tudja kivágni magát, így kénytelen együttműködni. Legalábbis látszólag: időközben elkezdi megtervezni védence és a helyiek közt kétes hírnévnek örvendő vadász „dekonspirálását”. Kérdés, melyik velejéig romlott milliomos képes maga mellé állítani a kárpáti hegylakókat, mert itt a hivatalos törvénynek nem sok ereje van, a paragrafusokat a hegyi emberek szokásjoga helyettesíti.

Víkend

Amiben a Víkend az első kockától az utolsóig piszkosul erős, az a Gyilkos túrához vagy A lápvidék harcosaihoz hasonlóan a táj és az atmoszféra. Miként az észak-amerikai vadon vagy a louisianai mocsarak, úgy a Kárpátok párás, egyszerre félelmetes, lenyűgöző és baljóslatú késő őszi hegycsúcsai is hipnotizálják a nézőt. Persze ezt már Szőts István Emberek a havasonja, Werner Herzog Nosferatuja vagy Peter Strickland Varga Katalin balladája című bosszúdrámája is bizonyította, azonban Mátyássy Áron és csapata újra élővé teszik ezt a közeget a mozivásznakon, és új arcot adnak az erdélyi tájnak. Boorman és Hill munkái mellett a Twin Peaks vagy a legújabb „isten háta mögötti hegyvidéket" bemutató sorozat, a Wayward Pines is eszünkbe juthat a Víkendet nézve. Mert Mátyássy thrillerje nemcsak magába szippantó, de annak ellenére a Twin Peakshez hasonlóan misztikus, hogy természetfeletti nincs is benne. A kopár fák, a völgyekbe zuhant, korhadt fatörzsek, a szereplőkre és a nézőre nehezedő monumentális sziklacsúcsok, a lepukkant kis falu és a rusztikus panzió mind-mind azt sejtetik, hogy itt valami nagyon rossz fog történni. A tél előtti tájat átjárja a halál bűze, mely rátelepszik az amúgy sem éppen patyolatfehér szereplőkre. A hangulatteremtés, a tájábrázolás tehát nemzetközi színvonalon mozog, a Víkend csak a legjobb amerikai filmekhez és tévésorozatokhoz mérhető remekmű ebből a szempontból.

A halál bűze miatt pedig ebben a filmben mindenki mocskos lesz, talán csak a helyi hegylakók nem. A főszereplők mindegyikének füle mögött vaj van. Még a papucsférj László lenne a legjámborabb, eleinte a néző biztosan őt fogja sajnálni, amiért felesége ilyen szinten elnyomja, azonban később kiderülnek dolgok róla is (sőt az egyik legbutább, a Víkendet agyonvágó, utolsó nagy csavar is az ő nevéhez fűződik). Márta viszont már egy igazi aljas nő: nemcsak zsaroló, nemcsak csalja férjét, de még fegyvert is képes fogni Lászlóra, mikor szorult helyzetben van. Istvánról nem is beszélve, aki viszont annyiban szimpátiát kelthet bennünk, amennyiben félreértelmezi a Márta által készített felvételt. De Lóri is hamar kikerül a nyeregből, és annak ellenére fogja sajnálni a néző, hogy egy igazi gerinctelen szemétláda.

Tehát a magyarországi főszereplőket sikerült megfelelő mélységben kidolgozni, és az őket megformáló színészek is jó munkát végeztek. Gryllus Dorka megkapó a számító, szarkeverő ügyvédnő szerepében, a rendkívül ambivalens (bár kicsit logikátlan jellemfejlődésen keresztülmenő) Mártát hozzáértéssel formálja meg. Benne egyszerre van ott az Elemi ösztön femme fatale-ja és Hitchcock Marine-jának címszereplő áldozathőse. Még a férjet alakító, a Megdönteni Hajnal Tímeát főszereplőjeként nem sok vizet zavaró Simon Kornél is meghökkentően jó munkát végzett itt önmagához képest, a férfiatlan, sunyi férj jól állt neki. Továbbá kiemelkedő volt a Lórit játszó Szabó Domokos, aki igazi gennyes alakot volt képes megalkotni.

Probléma, hogy a történet abból a szempontból elég kétpólusú és részrehajló, ahogyan a film az erdélyieket ábrázolja. Azaz vannak az egyszerű hagyományokkal és saját szokásjogokkal bíró, a milliomos városi puhányok által lenézett és hülyére vett helyiek, és vannak a Magyarországról jött, a civil törvényeket saját maguk szája íze szerint alakító városiak. Mintha legalábbis egy, a második világháború alatt készült „népi filmet” (a vidéki értékrendet dicsőítő, jellemzően horthysta vagy szélsőjobbos alkotások) látnánk. Miközben amúgy a magyarországi magyarokkal kell azonosulni, az erdélyiek túlontúl egysíkú, sztereotípiák mentén megalkotott kétdimenziós „jófiúk". A lápvidék harcosainak pont az volt az erőssége, hogy mindkét oldalt, a Nemzeti Gárda vaktöltényes gyakorlatozóit és a mocsárvidéki cajun bosszúálló vadászokat is a maguk egyszerűségében mutatta be Walter Hill, egyik fél sem volt mentes túlzásoktól. Itt legfeljebb a szokásjog hatalma döbbenthet meg, de amúgy még Mártát sem sajnálnánk túlzottan, ha agyonverné a lincselni vágyó tömeg.

Mindennek tetejébe, bár a helyieket alakító színészek is jók voltak, kinézetük alapján messzemenően hiteltelennek tűntek. Aki járt már Erdélyben, tudja, hogy egy vidéki embernek ott van az arcán a hegyek históriája, atmoszférája, az arcok barázdái és a tekintetek hieroglifaként írják le a hegyekben élő székelyek és magyarok mindennapjait. A filmbeli hegylakókról viszont nem hisszük el, hogy itt élnek, legfeljebb Gyergyószentmiklóson, de inkább Brassóban vagy Kolozsvárott tudnánk elképzelni őket, valamelyik kávézóban, márkás ingben. Szerencsésebb lett volna amatőr szereplőkkel, „vidékiesebb arcokkal” dolgozni, ahogy azt Boorman vagy Walter Hill is tette.

Víkend

Lényegében persze a Víkend jó karakterekkel és jó alapsztorival van megáldva, azonban Mátyássy Áron és stábja sajnos beleestek tipikus (amerikai) zsánerfilmes csapdákba, mely miatt a történet színvonala a film felétől zuhanórepülésbe kezd. Avagy a kevesebb több lett volna. Már András Ferenc kétségtelenül zseniális Dökeselyűjével vagy A vizsgával is az volt a baj, hogy az alkotók nem tudtak takarékoskodni, és túlcsavarták a sztorit. A vizsgában a történet végére mindenki dekonspirált mindenkit, így túlontúl nyakatekertté vált a cselekmény. Ütősnek ütősek ezek a fordulatok, de Bergendy művén kívül sok Fűrész-film vagy egyéb horror/thriller esik abba a hibába, s a Lost című kezdetben zseniális tévésorozatnak is abba tört bele a bicskája, hogy „mindenkit mindenkivel” összefüggésbe hozott a szereplők közül, minden figurát besározott, mindenkiről kiderült, hogy pszichopata, és ebből következően csak úgy halmozódtak a fordulatok, meghökkentő(nek szánt) csavarok. Ami a cselekmény komolyságát vágta agyon, megfosztva minden hitelétől a filmet és a karaktereket. Mindkét nemzet esetében ez abból fakad, hogy nagyon le akarják nyűgözni a nézőt, ám a fegyver visszafelé sül el. Pedig a forgatókönyvírás gyakorlói tudhatnák az alapszabályt: „exposition is ammunition" (avagy: érdemes spórolni a munícióval).

Mátyássy Áron művét is maga alá temeti a sok, kiszámított, kusza és logikátlanul hatásvadász fordulat. Kicsit homályos a film eleji konspiráció is az idős építésszel és a Márta által készített felvétellel, de ez nem baj, hiszen mindez felfokozza csak a feszültséget. Még addig is nagyon jó a rendezés, és kellőképp izgalmas, logikus a történetvezetés, hogy Márta megtalálja a hullát, és összeesküszik ellene védence, István és a hírhedt vadász, Lóri. A cselekmény nagyjából a felénél, azaz a középső fordulatnál kezd megbicsaklani, mikor Lóri megöli az egyik helyi fiút, mert szemet vetett annak panziótulajdonos barátnőjére, Alinára. Innentől kezdve sajnos a feszes, egyenes vonalú, sok kérdést implikáló thrillersztori kétes fordulatokkal teli, bár nagyon sodró, és végső soron izgalmas vágtatásba csap át.  A kínos utolsó fél órát pedig inkább felednénk.

Víkend

A Víkend utolsó fél órájában ugyanis látszólag minden összeáll, mindent megértünk, azonban közelebbről megvizsgálva épp az ellenkezője történik ennek. Minden mesterkéltté, „megcsinálttá” válik, mikor kiderülnek olyan szereplőkről is mocsokságok, ravaszságok, akiknek ez a karakterében egyszerűen nem volt benne, vagy korábbi cselekedeteikből, jellemükből nem következett. Ráadásul Mátyássyék részben megvonják a nézőtől a katartikus leszámolást. Azért csak részben, mert bár megtörténik, de sajnos nem a tulajdonképpeni főhős, Márta nevéhez fűződik. Továbbá a tulajdonképpeni főgonosz, István karaktere is gyengül a végső csavar által, minthogy hirtelen előlép egy nála sokkal „gonoszabb” figura, akiről kiderül, hogy ő keverte a kártyákat a háttérben. Azaz a film alkotói saját fordulatos forgatókönyvük csapdájába esnek, a hatás, a sokk kioltja a cselekménylogikát, felszámolja az igazi katarzist azzal, hogy áthelyezi, illetve szétosztja a negatív hős karakterét több figurába. Ez is alapszabály: minél több a hatásvadász, halmozott fordulat, a néző annál inkább elfárad, és egy idő után elveszik, unni fogja. A Víkendnél ez az utolsó fél órában sokakkal fog megtörténni.

Víkend

Szerencsésebb lett volna takarékoskodni, és meghagyni az alapfelállást, a továbbiakban pedig arra kihegyezni a Víkend történetét, hogy Márta versenyt fut Istvánnal, s ügyvéd és védenc párharca lett volna így a cselekmény centrumában. (Akik egyébként meglehetősen ambivalens, szexuális kapcsolatban is állnak egymással – ennek eredménye egy olyan filmes szexjelenet, melynek végre nemcsak exploitatív, hanem komoly dramaturgiai és művészi funkciója is van.) Kár volt ennyi szálat behozni, fókuszáltabb, egyértelműbb történettel sokkal izgalmasabb thrillert hozhattak volna össze a készítők. Az indiai zárókép pedig maximum viccnek jó, de amúgy hiteltelen, didaktikus és erőltetett.

Összességében tehát Mátyássy Áronnak Víkendjével megérte ennyi időt eltölteni (a rendező bevallása szerint ezalatt megszületett és óvodás korúvá cseperedett gyermeke – avagy szó szerint beleöregedett a film készítésébe), mert műve egy vérbeli magyar thriller lett a jobb fajtából. Megmutatja ebben a filmjében, milyen kiváló helyszín az erdélyi Kárpátok (bár meggyőződésem, hogy a Mátrában vagy a Bükkben is lehetne forgatni egy magyar True Detective-et vagy Wayward Pines-t), a szinte ránk omló sziklák és a tél előtti hallott táj korhadt, nyirkos facsonkjai vérfagyasztó és baljóslatú atmoszférát teremtenek. Ebbe a jól megalkotott, kiválóan lefényképezett világba szerencsére sikerült egy izgalmas, bár nyilván sok helyről ismerős (Gyilkos túra, A lápvidék harcosai, Eden Lake) történetet integrálni, kellőképp érdekes és emberi karakterekkel. Kár, hogy az alkotók nem tudtak maximum két fontosabb szereplőt kiragadni, hanem több, potenciálisan egy-két évados tévésorozatban működőképes szálat behoztak, melyeket azonban a bő másfél órás filmben nem lehetett kibontani kellő mélységben. Éppen ezért a fordulatok, csavarok sokszor illogikusak, és a cselekmény utolsó harminc perce kifejezetten bugyuta, hatásvadász és erőltetett. Az irányvonal azonban jó, sőt követendő. Majd csak sikerül leráznia a vígjáték-sztereotípiát a magyar filmnek, és remélhetőleg több magyar rendező is kedvet kap egy jó kis költséghatékony, szükségtelen speciális effektusok nélküli, jól átgondolt hazai thrillerhez. A helyszínek, a történetek, a társadalmi problémák és a filmes referenciák (szerencsére Mátyássy Áron is már ahhoz a generációhoz tartozik, amely bőven látott amerikai műfajfilmeket is) adottak, úgyhogy hajrá!

 

Víkend

Színes, magyar thriller, 2015, 105 perc

Rendező: Mátyássy Áron

Forgatókönyvíró: Mátyássy Áron, Gál Péter, Tóth Csaba

Operatőr: Győri Márk

Zene: Hérincs Dániel

Producer: Csortos Szabó Sándor, Pusztai Ferenc

Jelmez: Juristovszky Sosa

Látvány: Szabolcs János

Vágó: Gothár Márton

Szereplők: Márta (Gryllus Dorka), István (Lengyel Tamás), László (Simon Kornél), Lóri (Szabó Domokos), Alina (Vass Teréz), András (Árpa Attila)

Forgalmazó: InterCom

Bemutató dátuma: 2015. szeptember 10.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

The Son a velencei filmfesztiválon
A bálna a velencei filmfesztiválon
Rohonyi Gábor: Szia, életem!
Jérome Commandeur: A hónap dolgozója

Más művészeti ágakról

Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021.
Képtelen képrablás - Mesék a múzeumból, Pagony, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés