bezár
 

film

2015. 09. 24.
Vészjelzés
Ben Wheatley: High-Rise
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szeméthegyek és egy hulla az alagsorban, Tom Hiddleston különböző eszközökkel felszerelve, mint egy dzsungelharcos járja a romokban heverő folyosókat, majd teraszán, a 25. emeleten egy kutya lábát kezdi el grillezni. Csak három hónapot kell Ben Wheatley legújabb filmjének visszaugrani az időben, hogy elmesélje egy égigérő lakóház apokalipszisét.

Ben Wheatley szereti ránk szabadítani a poklot, de mielőtt ezt megtenné, játszadozik velünk. Kézikamerás felvételeket láthatunk egy anyagi gondokkal küszködő családról, veszekedésekkel, ölelésekkel (Kill List, 2011), vagy az anya akarata ellen lázadó nő kispolgári miliőjéről (Sightseers, 2012, írásunk a filmről itt olvasható): csak a szociálisan érzékeny realizmus után jöhet az öldöklés. Jók ezek a nyitányok, elbizonytalanítanak. És hogy a bizonytalanság bizonyossága se legyen biztos, a Valahol Angliában (írásunk a filmről itt olvasható) című 2013-as filmjével a 17. századba röpít vissza bennünket, ahol aztán a háború elől egy kocsmába igyekvő véletlenül összevetődött négy dezertőrrel egyre különösebb dolgok történnek. Végül egy gomba okozta vizuális kavalkádájával komoly fizikai megpróbáltatásoknak teszi ki nézőjét, egyúttal végérvényesen kihúzva a szőnyeget lába alól.  A WTF-élmény már nem csak bizonyos fordulatok során jelenik meg, hanem növekszik és növekszik a játékidő során, mígnem teljesen elnyel minket. A hír, hogy Wheatley J. G. Ballardot adaptál éppen, a kiszámíthatatlanságtól fosztotta meg ötödik nagyfilmjét. Nem is feltétlenül a cselekményre értendően, sokkal inkább arra, miként írja át, szervezi újra filmjei szabályrendszerét, teszi homályossá irányaikat. A High-Rise, habár kísérletező beállításain, fekete humorán, akár még témáján is rajta viseli rendezőjének ismert keze nyomát, a Wheatleyre jellemző öntörvényűség saját törvényévé vált, ezáltal pedig meglepetésektől mentessé.

High-Rise

A High-Rise középpontjában egy sokemeletes lakóház áll. Látványvilága a kort idézi, amelyben a könyv íródott; modernizmus, beton, shaggy-szőnyegek, tömegtermelés, fogyasztás, egyformaság, elidegenedés – mivel azonban egy jövőképet fest le, érdekes anakronizmus jön létre. A ház lakói szociális helyzetük szerint foglalhatják el lakásaikat, legalul a legszegényebbek laknak, felfelé haladva értelemszerűen az egyre gazdagabbak, a tetőn lévő penthouse-ban pedig, tetőkerttel (nem is kert az, inkább park) lóval, kecskével, az épület tervezője,  Anthony Royal. Álex de la Iglesia Mi gran noche (írásunk a filmről itt olvasható) című filmje mellett Wheatley a második rendezője a San Sebastián-i Filmfesztivál hivatalos válogatásának, aki a társadalom miniatűr változatát hozza létre egy szűk térben, szintén meglehetősen szatirikusan szemlélve azt. Az orvos Robert Laing a 25. emeletre költözik be, két világ határára; bejárása van Royalhoz, bár a felsőosztály elutasítja, és megismerkedik az alatta lakókkal is, az egészen alulra csúszott dokumentumfilmessel, Richard Wilderrel és terhes feleségével. Az épület társadalmi berendezkedése, szabályai azonban nem fenntarthatóak, állandóvá válnak az összetűzések (például, hogy kis és mikor használhatja a medencét). A falak mindezt szimbolizálva repedezni kezdenek, az áram kimarad, a szupermarket gyümölcsei megrohadnak, málik szét a civilizáció, hogy végül csak a szex és öldöklés iránti ösztönök vezessék ezt az elvadult ősközösséget. 

A bomlás lassú folyamata egy öngyilkossággal ér véget, melyet közvetve Laing idézett elő, és egy rákövetező montázs-szekvenciával kap turbulenciát.  A rothadás, a felhalmozódó szemeteszsákok, partyk és egy emberi fej megnyúzásának ismétlődő képei indítják el azt a spirált, mely végül anarchiához vezet. A lakóház szigetté alakul, amelyet bár elhagyhatnának, ezt senki nem teszi meg. Inkább felélik saját készleteiket, beleérte akár a lovat is, minthogy külső segítséget hozzanak. Aztán felcsendül az ABBA SOS című dalának Portishead feldolgozása, komikus búcsút véve a civilizációtól.

A káosz elszabadulásakor Laing az utolsó vödör festékkel, amelyet még a szupermarketben találhatott, lakásába húzódik vissza. Beköltözése után sokaig nem nyúlt dobozaihoz, mikor minden romokban hever, elkezd feltakarítani. Tulajdonképpen adaptálja magát a helyzethez, berendezkedik, mint ahogy teszik ezt a többiek is, a fő figurák elhullásával. A rendetlenségből pedig lassan egy új rend nő ki.

High-Rise

Wheatley filmje távolságtartó, de közvetlenebbül fejezi ki véleményét, mint eddigi munkái. Cinikus megjegyzései társadalmunkról találóak, emellett szórakoztatóak is. A High-Rise ügyesen elkészített film, látványvilága; az épület architektúrája, a lakások berendezései megidézik a múltat, mégis stilizáltak maradnak, kortalanságot és valami hideg jövőképet sugallva. A fent említetteken kívül hiányzik belőle még valami; karakterei egysíkúak maradnak, semmilyenek, képtelenek magukkal vinni. Persze mindez megfelel a koncepciónak, korábbi filmjei azonban éppen figurái, és megformálói miatt váltak szerethetővé. Éppen az okozta ambivalenciájukat, ahogy bér- és sorozatgyilkosok váltak kedvelhető karakterekké az azonosulás kényszere nélkül. A High-Rise ezzel szemben nem von be, pazarabb kiállításával, sztárokat felvonultató szereplőgárdájával (Tom Hiddleston, Sienna Miller, Jeremy Irons) csak egy cinikus bólintás csal ki, némi mosollyal.

A film adatlapja a fesztivál honlapján.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

David Wark Griffith: Letört bimbók
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel az univerzális történetek megkereséséről, a nézőkhöz vezető útról és a kitartás szerepéről
film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték

Más művészeti ágakról

A második HUBBY-est a B32-ben, június 4-én
Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés