bezár
 

film

2015. 10. 28.
A Sharpe-ház bukása
Guillermo del Toro: Bíborhegy
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Guillermo del Toro mágikus realizmus helyett ezúttal a brit gótikus horror világába kirándul: az eredmény néha mintha nem őt idézné, ám korunk talán legnagyobb hollywoodi mesélője végül rátalál önmagára.

Lírai ihletettségű fantasyjeinek atmoszféráját hiába keresnénk a Bíborhegyben. Új dolgozata valahol félúton áll a Tűzgyűrű-féle high-tech geekálmok és a Cronos, Ördöggerinc, A Faun labirintusa által fémjelzett bús, delíriumos rémsztorik között. Becsületére szóljon, a 2 órás játékidő során úgy fest, az utóbbiból akad benna több. A mexikói szerző szívvel-lélekkel tölti fel tébolyba futó, vércseppek színezte 20. század eleji love storyját, legalábbis amennyire napjaink brand és multiplex elvárásai engedik neki.

Bíborhegy

Ha ugyanis van hibája a filmnek, az olykor-olykor jelentkező skizofréniája. Del Torónak meg kell felelnie a kurrens CGI-dömpingnek, modernizálnia kell a mesét avítt nosztalgiába fulladás helyett, ugyanakkor pedig a hagyománytiszteletről sem kíván lemondani. Hovatovább, arra kell csak igazán fókuszálnia: a sejtető, visszafogott válik igazán misztikussá, a hangulat többet mond ezer nyíltszíni vérontásnál. Mégis, amikor a Bíborhegyben fekete csuhás, oszló tekintetű szellemek térnek vissza riogatni vagy fejéből kiálló baltával ijesztgető, hemoglobinban pancsoló elhunyt kísért a folyosón, az explicitás visszavesz a mozi erejéből – ez sajnos nem más, mint a kortárs robbanásra, akcióra, vérre, szájba rágásra óhajtozó popcorn-gyermekek eledele. Jobb nem gügyének, gyermeknek hinni a publikumot. És ezt del Toro is tudja, a játékidő során végig bizonygatja, őt valami nehezebben leírható, mélyebb, zsigeribb hozza tűzbe. Tudjuk, és végül – szerencsére – be is következik: del Toro a karakterek fekélyeivel bíbelődik, a múlt ármányait festi vászonra, és ekkor már a Bíborhegy is erőre kap, az angolszász gótika akkor nyeri csak el igazán márkanevét.

Posztmodern hullámvasútra ülünk, a kocsika hol gyorsul, hol lassul. Tetszetősek az áttűnések, a vipe-olások, a drágaköves gyűrűre, szempárokra koncentráló maszkolási technikák. Dan Laustsen operatőr csuklóból hozza, amit várunk tőle, a produkciós értékeket nem érheti rossz szó. Vörös agyag készül magába szippantani az ódon kastélyt, del Toro borostyánszínű labirintusai lépre csalják a gyanútlanokat, hófehéret mázol össze a piros, kékség csalogat, gyertyaláng izzik. Néhol bizonyossá lesz: a Universal-(horror)stúdió mintha rászólna a direktorra, arra kérné, fecsegjen a felszín, hallgasson a mély. Innentől 30-45 percre robotpilóta-üzemmódba kapcsol a cselekmény, valóban csak egy operatőri divatbemutatót kapunk jussul. Majd lassan, de biztosan sikerül az ürességből nemhogy előnyt kovácsolni, hanem egyenesen jobbá formálni. Vérfagyasztóan lassú kameramozgások, szellemjárásra utaló és kételyt, félelmet ébresztő pillanatok váltják le a decibeles jump scare-eket: 21. századi gagyihorrorok helyett, ha nem is Az ártatlanok vagy A ház hideg szíve szellemisége lopják be magukat a snittek közé, de a Ragyogás rideg képei rémisztenek. Ilyen szempontból már visszamenőleg is ütősebbnek hatnak a korábbi aranypillanatok. Del Toro képes rá, hogy az elnyújtott, unalmas expozíció kevéske csúcsmomentumát belesimítsa egy mind perverzebb, izgalmasabb sztoriba.

Bíborhegy

A második félidő legvégén thrillerszerűen, krimire hajazva állnak össze a Sharpe-ház kirakósdarabkái. Edith Cushing írónő (Mia Wasikowska nem generációja legjobbja, de teszi, amit kell) apjának mosdókagylóval szétzúzott koponyája a kimért hangulatfestészet révén első osztályú trauma-mementó a múltból. A 10 éves Edith elveszettsége úgyszintén. Az atya fejét leszorító fekete kesztyű megint csak hátborzongató, láthatatlan. Thomas Sharpe bariton és a huszonéves írónő-aspiráns románcába borzongató érzékiség, vad ösztönösség, tűzként emésztő szexualitás vegyül. Az Edith Wharton-féle Az ártatlanság korát beteg lelkek rendezik. Ez már az ártatlanság elvesztésének időszaka. („Óvakodj a Bíborhegytől!”) Jellemdrámaként ugyan nem jut a csúcsra a film, mégis, kifejezetten jól zsonglőrködik az alműfajjal. Traumák befolyásolnak szerelmeket, incesztus fertőz testvéri viszonyt, A Manderlay-ház asszonya láthatóan hatott del Toróra. Edith-nek egy sötét természetű, önnön énjével viaskodó brit dzsentri (Tom Hiddleston nem ismétli meg a Halhatatlan szeretők bravúrját, de a Loki-imázs sem ragad rá, és teljesítményével nincsenek gondok), valamint egy Sherlock Holmes inspirálta, Arthur Conan Doyle-t olvasó, az anatómiában és a nyomozómunkában ugyanolyan jártas orvos (Charlie Hunnam halovány, nagyjából a fináléban villantja oroszlánkörmeit) közül kell választania. A hótiszta jó és a hollófekete antihős romantikus ideája kifizetődő, mert éppen elég őrült, gyomorforgató az, aki mindezt a választást fenyegeti. Jessica Chastain ugyanis egyszerűen lenyűgöző pókasszony-játékkal jelentkezik Lucille-ként. Haja gonoszszerepre predesztinálja, rögtön lehűl a levegő, miután zongorajátéka után feláll és az arisztokraták elé emelkedik. Igazi csábereje azonban jégkirálynő-póza. Érezzük, valami undorítót takar el merev, szigorú gesztusaival, amikor pedig visítások („Nem állok le!”) hangjában tör felszínre igazi énje, vagy mikor a hölgy kést szorongat, az addig körülötte épülő suspense gejzírként robban a felszínre. Rajta, valamint az Edith-Thomas-Dr. McMichael-háromszögviszonyon keresztül derül ki, mit is jelent a melodrámai melankólia a horrorban. El kell engednünk régi szerelmünket, hogy újjászülessünk, sarokra kell állnunk, és ősrégi ideáinkat eldobnunk, hogy életben maradjunk. Edith férje idős szellemarcát simogatva hagyja hátra a múltat, vérző új bajnokát támogatva hagyja hátra a bíborhegyi kastélyt. A düh pedig megmérgez: egy sötét várba száműz, élőhalottá tesz. Nem újkeletű gondolatok, ám Del Toro jó pillanatokban megmutatkozó eleganciája csendes, kifinomult leleményekké nemesíti a kliséket, a gótikus horror tradícióból, figuratárából pedig sikerül úgy meríteni, hogy azok szépek legyenek. Végül összeáll a kép, a rejtélyre fény derül: visszamenőleg is érthető, miért emberi problémákkal (adósság, örökség, pénzszerzés, dokumentumok aláírása, a választott szívének összetörése) kacérkodott del Toro az első 30-40 percben. Azok a gondok ugyanis a zárlatban újra visszatérnek, és ki is csúcsosodnak. A szellemeket hasonló bajok sújtják, mint az embereket. Mindegy, ki él, ki hal, ugyanazon kínok fogják gyötörni őket. A régi anyagi machinációk a bensőnket kínzó fájdalmakra cserélődnek, élje meg azokat ember vagy kísértet. Egyikért, másikért is fizetünk. Ha képesek vagyunk felülemelkedni hatalomvágyunkon, túléljük, ha nem, hamuszínű holtbirodalomban rekedünk.

Bíborhegy

Igaz, a nagy üzenetet narráció magyarázza a nézőnek (csakúgy, mint a Pokolfajzat keretes szerkezetű „Mi teszi az embert emberré?” fejtegetését), a Bíborhegyet mély forrásismerete, a hagyományokhoz való tiszteletteljes ragaszkodása megmenti a kudarctól. Noha így is del Toro gyengébb filmjei közé sorolható. Gyermekbetegségei, behódolása néhány átlátszó, explicit, infantilis plázamegoldás előtt éppen az akcióorientált Penge 2. elé helyezik. Ám ahelyett, hogy végképp megadná magát és bazári horrorshow-ként bőgne le, képes méltóságot gyakorolni, feszültséggel teli perceiben pedig nagy szeretettel nyúl megidézni vágyott elődeihez.

 

Bíborhegy (Crimson Peak)

Színes, szinkronizált amerikai-kanadai fantasy horror, 2015, 119 perc

Rendezte: Guillermo del Toro

Írta: Guillermo del Toro, Matthew Robbins

Zene: Fernando Velázquez

Operatőr: Dan Laustsen

Vágó: Bernat Vilaplana

Szereplők: Mia Wasikowska (Edith Cushing), Jessica Chastain (Lucille Sharpe), Tom Hiddleston (Thomas Sharpe), Charlie Hunnam (Dr. Alan McMichael), Burn Gorman (Holly)

Forgalmazza: UIP-Duna Film

Korhatár: 18

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

film

Óda a merengő ifjúsághoz Óda a merengő ifjúsághoz
Joachim Trier: A világ legrosszabb embere
Miért egyszerre izgalmas és félresikerült a Mátrix feltámadások?
Edgar Wright: Utolsó éjszaka a Sohóban

Más művészeti ágakról

Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
irodalom

Drámák tollal, vitriollal Drámák tollal, vitriollal
Márton László: Bátor Csikó, Kalligram Kiadó, Budapest, 2021.
gyerek

Vidéki James Bond szeretetlukakkkal Vidéki James Bond szeretetlukakkkal
Interjú Adamik Zsolttal


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés