bezár
 

zene

2016. 04. 10.
A CSÖNDES GITÁROS
Gasner János szívhúrjai
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A CSÖNDES GITÁROS Art Deco, Európa Kiadó, Sziámi, Orkesztra Luna, Új Nem, Paleo Acid, Escurial Gitárquartet, Paddy at the Gas Station, Opál Színház, Tibeti Együttérzők, Pillangó, Dixi, Bada Dada, Bardo…

Nehéz megfogalmazni a barátságot. Huszonkét évesen, naiv lelkesedésemben, ezt gondoltam róla: A barátság nem valamilyen hősies póz, hanem csupa pici, látszólag jelentéktelen, sokszor kínosan nehéz apróság. A barátság nem szentség, hanem egymás elviselése, amíg jól esik, jó szándékkal. Egy olyan állandósult, cinkos állapot, mikor a szavak már régen nem kellenek, csak egy gesztus is elég, egy pillogás. A barátság rokon-szenvedélyből fakad, és a megszokással rögződik, mint a szerelem. De ha a megszokás az unalomig ér, minden kötél szakad. Ezért ne hagyjuk egymást elfásulni abban a tudatban, hogy jó barátok vagyunk. Ma, hatvan évesen, tudatos kiábrándultságomban, ugyanezt gondolom róla.

Otthagyom ’93-ban Gyergyószentmiklóst, mert minden romániai magyar színház visszautasítja tervezett darabomat, a Magyar Drakulát, amit a házsongárdi temető egyik főúri kriptájának másában akarok előadni, román asszonykórussal. A Figura semmibe vett ezermesterével, Blénesi Csabával Budapestre költözünk, néhány hétig a HangÁrban, Erzsi színiiskolájában alszunk, a padlón, majd kivesszük a kétszobás tetőtéri lakást Zuglóban, az Erzsébet királyné útján. A következő években sokan laknak majd itt, és még többen utaznak át. A kisszobában, ami nem más, mint egy beüvegezett terasz, csak egy dupla, felfújható gumimatrac van, ami reggel hatra leenged. Ez a „Micimackó kuckója”, itt húzzák meg magukat az „állandó vendégek”: először Ürmi és Puszti, akik a katonai behívó elől menekültek Szabadkáról, majd Béla és Péter, akik vidékről a Kampec Doloresbe jöttek zenélni. Senki sem dolgozik igazán, nem tudom, miből élünk. Könyvet árulok a PeCsában, a fiúk plakátot ragasztanak, standolnak. Vidámak vagyunk, mindent elvesztettünk, jöhet a minden. Sokat hülyéskedünk, járunk az FMK-ba Korai Örömre táncolni, meg a Tilos az Á-ba. Hetente újabb emigránsokat fogadunk be, kalauzoljuk őket a nagykövetségekre, húznak München, Toronto felé. 
Art Deco: Vox Demonstration (Pomáz, 1984)

Támasztottam egyik éjszaka a pultot a Tilosban, valami hardcore koncert után, amikor odalépett hozzám egy kopott fekete ruhás, bőrdzsekis alak, kezében borospohárral, és megkérdezte, én tartom-e az edzéseket a Buddhista Főiskolán, mert ő szeretne karatézni. Érdekelték a „nagy szellemi és testi tűrőképességet” kívánó előadások is, ahogyan akkoriban az Opál fizikai színház performanszait hirdettem. Mondtam neki, jöjjön hétfőn hétre, és azt hittem, többet nem fogom látni. Ki ez? – kérdeztem a közelben álló punklányt, amikor a fickó elment. Az meg nagy áhítattal azt felelte, hogy ő Gasner János, a gitáros. 

Megjelent hétfőn egy kinyúlt sötétkék mackónadrágban, és attól kezdve velünk maradt, haláláig. A társulat 19 darabjában vett részt, mint performer és zenész. Amikor az ezredfordulón megszüntettem a mozgásokat, és gyakorlatilag zenekarrá alakultunk, neki köszönhettük a 2000 ütés, a Tündérbordák, a Bábel, a Balkán Expressz és a Dadalok remek koncertjeit. Zümi, aki az Escurial Quartetben együtt játszott vele, így emlékezik rá: „Egy kép: a Black-Black Galéria pincéjében a kb. másfél négyzetméteres, a világot szimbolizáló deszkán ketten, Gas és Judy elmélyülten kísérik Badát, aki már csak a kifutón, ami egy kétszemélyes szánkó, fér el, és onnét kiabál: Csak valami tiszta érzést akarok kicsiholni belőletek! Egy másik: legalább százvalahány zenész, köztük a gitár-szintetizátorokkal a Jánossal mi is, a Műcsarnok lépcsőin: ef Zámbó űrharmonikusai egyentrikóban, felirata: MINDEN UGYANAZ MÁSKÉPPEN, a kotta: három-négy akkord, külön táblákra felírva. (…) 2000-ben az Opál Színház 2000 ütés című performanszában kaptam helyet mellette, amit előbb már, mint agyahagyottnak tűnő ötletet, említettem. Hogy mennyire nem volt az, csak azok tudhatják, akik részt vettek benne. Elég nehéz dolog volt, nyolcan seizában körbe ülve, azokat a tulajdonképpen egyszerű ritmusképleteket produkálni a lábasokon, azért, mert egy belső rendet kellett tartani, nem volt mindegy, hogy ki mikor, mit üt, pontosan meg volt határozva, mint az irányok is, hogy az óra járásával egyezők vagy ellentétesek legyenek. Ezeket a ritmikus meditációkat – ahogy a János elnevezte az üléseket – ő is találta ki, és levezette a próbákat, ezzel ismét egy újabb arcát mutatta nekünk. Tényleg meg lehetett lelkesülni ebben a produkcióban.”

A Paleo Acid: kompozíció dobokra és félmeztelen férfiakra (Gas, Magyar Péter, Gacs László)… A Blue Box(1) filmben láttam őket először. Úgy doboltak, hogy megállt bennem az ütő. Csorgott róluk a veríték, teljes extázisban tartották a feszes és durva ritmust, utoljára a korai Laibach tudta ezt. Felutaztam a nyolcvanas években Szabadkáról kéthavonta a Fekete Lyukba, Vágtázó Halottkémek koncertre, és mindig benéztem a Blue Boxba(2), hátha ott lesznek, de soha nem volt szerencsém. A banda, mint később megtudtam, valójában nem létezett. Gas hívta őket időnként össze, hogy ne feledkezzenek meg a „törzsi” zenéről. Neki sikerült a dobkoncertet performansszá emelnie. A Tibeti Együttérzők hat napon át doboltak, három órás váltásokban a magyar Kínai Nagykövetség előtt. A Sziget Fesztiválon ő vezette a száz olajoshordón krampácsoló amatőr és félprofi zenészek csoportját. Kitalálta a „ritmikus meditációt”, mert ez lehetetlen, nincs egyszerre elmélyülés és megfeszülés, és az Opálnak évekig tanította. Ültünk a buddhista főiskola dōjōjában, japán harci seizában, és konyhai lábasokon kellett hurkapálcikával gyakorolni, hogy azután lábasdob-állványon és acéltraverzeken függő hordókon folytathassuk. Ezt a zenélési technikát 1998–2002 között több színházi performanszunkba (A pancsen láma elrablása / Ah, cél tűrő tér stb.) beépítettük.

Gas és Pillangó (Fotó: Tóth György)

Szerette a „városi indiánokat”: a rendetlenkedő Kisbadát, a telitetovált Pillangót, a kocsmafilozófus Dixit, és mindenben segítette őket. Kevesen tudják, hogy a Börtöndalok kazettán ő énekelte fel a szöveget a merevrészeg Pillangó helyett. Sokat vitatkoztam vele, főleg művészetről és életfilozófiáról, mert kíméletlenül igényes volt, és semmit sem fogadott el könnyen. Dekkoltunk a Vörösmarty mozi kávézójában, két asztal volt összesen, és mindenféle népek megfordultak ott: művészek, melósok, klosárok, még egy katonatiszt is. Éppen kedvenc bandáját, a Red Hot Chili Pepperst dicsérte, én meg nagyon untam, és kötekedve beszóltam, hogy soroljon már fel három magyar gitárost, akit jónak tart, mert a kva életbe, nemcsak Amerikában vannak tehetségek. Haláli lassan cigarettára gyújtott, beleszívott a piros Marlboróba, és azt felelte: Dénes József, Bujdosó János, Láposi Farkas.

Ürmi később A semmittevés filozófiájában(3) megírta ezeket a mozis beszélgetéseket az „élhető élet” kudarcáról, közöttük Gas elméletét is a művészet nyomorult karavánjáról: „Képzeljetek el egy hatalmas truppot; zenészekkel, színészekkel, írókkal, festőkkel. Járják a világot, és közben felvidítják, elgondolkodtatják az embereket. A művészet karavánja ez. Éjszakánként történeteket mesélnek a tábortűz körül, csillagos ég alatt alszanak, és ha eljön a reggel, tovább vándorolnak… Amikor faluba vagy városba érnek, megmutatják az embereknek mindazt, ami az életükből hiányzik. Távlatokat, titkos ismereteket, rejtett érzelmeket kínálnak. Ahol megjelennek, ott szórakoztatnak, és lelkeket gyógyítanak. Sajnos, a karaván eltéved. Nem látja a sivatag határát. Tűző napon aszalódik, hideg éjszakákon fagyoskodik… A készletek fogytán, és mindenütt csak délibáb… Hosszú ideje nem járnak már emberek közé. A karaván ott kóborol a sivatagban. Hétről hétre előőrsöket küldenek, hogy teveháton járják a környéket, és jelezzék, ha oázist, vagy embereket találnak. Ám csak kevesen térnek vissza közülük… Egyesek eltévednek a homokbuckák között. Mások, ha el is jutnak valamelyik településre, a lakosok elkergetik őket. A sok agyontámogatott, ám érdektelen művész között jelennek meg ők, egyedüliként, spontánul… Sajnos, az emberek többsége nem nekik hisz… Mert elfelejtettük, mi is a művészet. És ha meghalljuk azt, ami létünk különféle szintjein áthatolva elér a lelkünkig, akkor összerezzenünk és megijedünk…” Szép és szomorú gondolat volt, amilyenekkel időnként meglepett bennünket.

Gas és Bada Dada a Black-Black Galériában (Fotó: Buza Krisz, 1998)
A Kisbadáról szóló emlékfilmünket, a Dada Univerzoomot húsz napig montázsoltuk a Vörösmarty téren levő pincestúdiójában. Gas egyszerűen lenyúlta ezt a helyiséget valami turisztikai cégtől, akik már régen nem használták: feltörte az ajtót, heteken át hordta ki titokban a kukába a kéttonnányi prospektust a görög tengerpartról, majd beköltözött. Amikor évek múlva egyszer odatévedtek, úgy meglepődtek, hogy minden cirkusz nélkül átadták neki… Este 8-kor kezdtünk, és hajnalig keményen dolgoztunk: Gas vágta a zenét, Gili a képet, Zsolti hozta a kaját, én meg okoskodtam. Reggel általában már nem feküdt le, vitte a gyerekeket suliba, több zenekarral próbált, csak délután hunyt pár órát. Közben azon a júliuson váratlanul meghalt három barátunk: a Jimmy, az El Kazovszkij és a Dönci. A Döncinél abbahagytuk a vágást, és elkóvályogtunk a Gödörbe bebaszni.

Ebben a pincében találkoztam vele életében utoljára. Beugrottunk vasárnap este a Tarcival, aki még soha nem látott élőben próbát, Gas meg éppen az új bandájával készült a hétfői bemutatkozó koncertre. Patrick, az ír énekes nem volt ott, csak a Paddy at the Gas Station tejfölösképű zenészei, akikkel átvették a teljes repertoárt. Mit szólsz hozzájuk – kérdezte tőlem büszkén –, ezek a Sólyom testvérek, Bálint a billentyűs, és még egyikük sem nagykorú. A felénél megállította a zenélést, rágyújtott, és feltette nekik a Sickratman Miki videóklippjeit. Ez most mihez kell? – kérdezték tőle. Hogy tanuljatok valamit – válaszolta, kajánul mosolyogva. A koncertre már nem mentem el. Mindenki szupernek találta, pár nap múlva indultak volna turnéra. Hajnali fél 2 körül elpakoltunk – mesélte később az egyikük –, még beszélgettünk, majd intett a kisbusz ablakából és elment. Nem tudtuk, hogy végleg.

Benéztem kedden kora délután a Filagóra könyvesboltba, kicsit netezni a galérián levő szűk, legendásan rendetlen raktárba, ahol a merzes barátokkal sokat okoskodtunk, ökörködtünk és iszogattunk. Ürmi és Zümi voltak fent, de valahogy fagyos volt a levegő. Mi van, skacok – nyerítettem rájuk vigyorogva –, kiégett a Nap? Akkor vettem észre, hogy az Ürmi sír, a Zümi pedig elhalványodott hangon azt mondta: A János meghalt. Nem igaz, azonnal felhívtam a Virágot, de igaz. Tehetetlen dühömben és keserűségemben ököllel belevágtam az íróasztal oldalába. A kurva igazságtalan istenit, miért nem inkább a tehetségtelen, langyosbelű, szarfaszú senkik pusztulnak ki a világból! Elmentek futni reggel, rosszul érezte magát és visszakocogott. Beült egy kád forró vízbe, és azonnal megállt a szíve. Valahogy így történt, soha nem tudtuk meg pontosan. Amikor a hamvasztás után vitték haza, az urnája kiugrott a Gili kezéből, és elgurult a 61-es villamoson. Még egy égetés a karomon, a Kisbadáé mellé: egy kör a kereszt fölé.

Emlékégetések (Fotó: Harkai Péter, 2011)

2015. november elseje van, Halottak napja. Ülök az új, sokadik konyhában, barna sört iszok, vékony mentolos cigit szívok, csak egyetlen lélekmécses világol, és arra gondolok, szinte mindenkit eltemettem, aki fontos volt nekem. Nem érzek keserűséget, hiszen maradtak-jöttek sokan az élők közül, akik itt vannak mellettem. Megkeseredik a cigarettafüst, elszorul a torkom, a felszabadító sírás előjelei, de nem hozna megkönnyebbülést, tudom. Mari azt mondja, ő régen minden halottjának gyújtott egy gyertyát, de ez ma már lehetetlen, hiszen mi ketten rivalgó fényben tündököltetnénk a lakást, annyi kellene. Nehéz volt nekünk ez a sok év, szembenézni a vicsorgó idővel, életünk delelőjén, amikor ők ott vannak, ahol lenniük kell, amit kiérdemeltek, ahol vannak, nélkülünk. Nézem a kezem, ahogy remeg benne a cigaretta, az égések, szúrások behegedt sebeit: hiányzik még egy utolsó történet, a saját. Amikor, majd a bőrömbe sütik mindazt, ami szerelmetesen kijár. – Hiszem, hogy ők, a barátaim a Purgatóriumban visznek egy undorgrund művészklubot. Ott ülnek, koccintva, füstölve és nevetve, önfeledten zenélnek, várják a vendégeket. És, hamarosan mi is megérkezünk.

Triceps szülinapja az Erzsébet királyné útján (Fotó: Buza Krisz, 1994)


Gasner János (Budapest, 1955–2009): autodidakta zenész (gitár, dob, billentyűsök), zeneszerző és grafikus, a budapesti avantgárd zenei és színházi élet doajene. Az Art Deco (1984-85), Európa Kiadó (1984), Sziámi (1989–2007), Orkesztra Luna (1992) és Új Nem (1992) zenekarok tagja, a Paleo Acid (1992–) dobtrió, az Escurial Gitárquartet (1997–) és a Paddy at the Gas Station (2009) vezetője, az Opál Színház (1994–) zenésze és performere. Pillangó (1994), Dixi (2003) és Bárdos Deák Ágnes (2009) lemezeinek társszerzője.
A legendás ferencvárosi Black-Black Galéria (1995–2000), majd Merz Ház (2002–2005) undorgrund művészklubok egyik alapítója és zenei vezetője, Bada Dada performanszainak állandó kísérője, az emlékére létrehozott Alapítvány kuratóriumának elnöke, és a Dada Univerzoom (2008) c. dokumentumfilm társrendezője.


A történet szereplői: Erzsi: Lantos Erzsébet (beszédtanár, performer), Ürmi: Ürmös Attila (író, dj), Puszti: Puszti Zoltán (gitáros), Béla: Ágoston Bála (fúvós), Péter: Hárságyi Péter (dobos), Zümi: Méhes Zoltán (gitáros), Judy: Ruff István (1954–2011, szaxofonos), Kisbada: Bada Dada Tibor (1963–2006, énekes, költő, képzőművész), ef Zámbó: Zámbó István Öcsike (zenész, képzőművész), Pillangó: Deák Ferenc (1954–1994, énekes, börtöngrafikus), Dixi: Gémes János (1943–2002, költő, kultfigura), Gili: Németh Attila (filmes), Zsolti: Aradi Zsolt (vendéglátós, író), Jimmy: Dóka Attila (1962–2008, punk képzőművész), Dönci: Dénes József (1957–2008, gitáros), El Kazovszkij: Jelena Kazovszkaja (1948–2008, képzőművész), Tarci: Tarczali Erzsébet (masszőr), Patrick: Patrick McMullen (énekes), Sickratman: Paizs Miklós (énekes, performer), Virág: Tóth Virág (divattervező, Gas felesége), Mari: Falcsik Mari (költő, Triceps élettársa), Triceps: Lantos László (rendező, performer, író).


1 Blue Box (magyar kultfilm, Budapest, 1993), rendezte: Káldor Elemér
2 Blue Box Mozi (1989–1999), Ferencváros, Kinizsi u. 28. Később: Kultiplex Kultúrház (2000–2008)
3 Ürmös Attila: A semmittevés filozófiája (Filagóra Kiadó, Budapest, 2007)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor

Más művészeti ágakról

Frédéric Tellier: A tűzön át
színház

A beszéd nagyon komoly automatizmusunk A beszéd nagyon komoly automatizmusunk
Interjú Kelemen Márta logopédussal, beszédtechnika tanárral
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés