bezár
 

film

2016. 09. 16.
A legőszintébb hamis hang
Florence – A tökéletlen hang
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem hétköznapi dolog történt a 40-es évek Amerikájában Florence Foster Jenkinsszel. Énekesi karriert épített nulla tehetséggel, közönséget szerzett, habár arról nem tudott, hogy „rajongói” gúnyt űznek belőle. Most, 2016-ban újabb film készült róla. Milyen üzenetet tartogathat nekünk Jenkins története, vajon szabad-e nevetni a gyengeségen, és miért érték, ami szívből jön? 

Jenkinsnek (Meryl Streep), az idős, zenerajongó arisztokratának mindene az éneklés, csak éppen énekelni nem tud, viszont hisz benne, hogy remek hangja van. Koncerteket ad, lemezt készít, dúsgazdag férje pedig a város apraja-nagyját lefizeti, hogy Jenkins álma ne dőlhessen össze.  A nézők gondos megvesztegetése, a rossz kritikák elrejtése remek álvalóságot tart fenn Jenkins fejében (ez is csak az internet előtt történhetett meg), miközben a valóságban a gúny tárgyává válik. A probléma akkor kezdődik, amikor Jenkins a New York-i kulturális élet legmenőbb helyén, a Carnegie Hallban kíván fellépni, ahol a több ezer néző valódi véleményét már nem lehet kordában tartani.

Florence

A történet valós személy életét dolgozza fel, aki megihletett már más alkotót is, például a tavaly bemutatott Marguerite készítőit (magyarul Marguerite – A tökéletlen hang címmel került forgalmazásra…, de a Florence más kategória). A Florence a valós történethez képest számos túlzást, torzítást tartalmaz, hogy a történet filmszerűbbé válhasson. Egy klasszikus életrajzi film esetében ez zavaró lehetne, de a Florence megússza ezt, mert a sztori nem az énekesnő életének pontos bemutatására törekszik, hanem a mögötte meghúzódó gondolati tartalommal akar foglalkozni. Vagyis Jenkins sajátos történetének erkölcsi mibenlétével, ami, mint kiderül, igencsak többértelmű. A film alapkoncepciója ugyanis teljesen lecsupaszítva annyi, hogy van egy borzalmas hangú asszony, aki folyton énekelni akar mások előtt. Egy ilyen ötletet számos zsánerben ki lehet dolgozni. Mielőtt megnéztem a filmet, a kritikai fogadtatását vizsgálva feltűnt, hogy gyakran előjön a kérdés: miképpen kellene a nézőnek Jenkins „esetéhez” viszonyulnia. Sokan nem tudják eldönteni, hogy nevetniük kéne rajta vagy pityeregniük.

Florence

Számomra egyértelmű: megengedi a film, hogy nevessünk Jenkinsen – végül is vígjátékként fut –, ám soha nem űz gúnyt belőle. Meryl Streep remek színészi alakításnak köszönhetően Jenkins figurája gyengéi ellenére igencsak szerethető, így inkább egy kissé Mr. Bean-szerű jelenséget látunk a vásznon, mintsem szánalmas bolondot. Szerencsére az alkotók tisztában vannak azzal, hogy a főszereplő idegesítő, ezért visszafogott az az időtartam, amiben énekelni halljuk. Továbbá a film megérteti velünk, hogy az őszinte is lehet borzalmas, illetve attól, hogy valami borzalmas, még lehet őszinte – vagyis nem próbálja Jenkinst meg nem értett tehetségnek eladni. Végig megmarad a finom humornál, Jenkins bénázása soha nem válik teljesen banálissá sem. Szerencse, hogy a film nem süllyed le a tehetségkutatók selejtezőinek gúnyos álnokságába.

Meryl Streep tökéletesen alakítja Jenkinst, fantasztikusan énekel hamisan, remekül játssza el azt, hogy mindig majdhogynem eltalálja a helyes hangmagasságot. Kiemelkedő tehetség kell ahhoz, hogy ennyire tudatosan hamis legyen valaki. Az kétségtelen, hogy Streep abszolút tudja, hogyan kell énekelni, különben nem tudna ennyire hitelesen rossz lenni. De a többi szereplő színészi munkája is kiemelkedő. Az Agymenők (Big Bang Theory) sorozatból elhíresült Simon Helberg zongoratanár karaktere, de még Hugh Grant játéka is meglepően sok érzékenységet, illetve ha kell, humort mutat. Külön kiemelendő, hogy a rendező, Stephen Frears ragaszkodott ahhoz, hogy minden hang eredetiben legyen felvéve. Amikor látjuk, ahogy a zongorán játszanak, olyankor a hang valóban akkor és abból a zongorából jön, s ugyanígy van minden egyes énekléssel. Azt hinnénk, ezek a dolgok nem számítanak, pedig nagyon is: hitelesebbé teszik az összképet.

Florence

A fő motívumok és a gondolatiság rendben vannak. Ami a néző számára problémássá válik igen hamar, hogy az első húsz percétől úgy érezzük, a film átlátszó mesterkéltséggel tolja az arcunkba az "üzenetét". Erről nehéz spoiler nélkül beszélni, de a lényeg, hogy a párbeszédek egy része annyira parabolikus, hogy elvész belőlük a természetesség. A finálé „álomjelenete” pedig erőltetett, mert egy olyan képet mutat fel konklúzióként, amelyet már az első pillanattól lehetett sejteni. Hiába jó a színészi játék, ha a párbeszédek egy része erőltetettnek hat. Habár én éppenséggel túlságosan sulykoltnak éreztem a gondolati tartalmat, a zavarodottság állapota is teljesen elfogadható. Mégis miről akart ez az egész szólni? Számomra arról, hogy gyakran a szubjektíven megélt valóság sem kevésbé valóságos, mint az „igazi”, és hogy érték az, ami őszintén és tiszta szívből ered, akkor is, ha bizonyos konvenciók szerint hamis. Összességében elmondható, hogy a Florence kellő gonddal megcsinált film, az azonban változó, hogy az adott néző mit tud leszűrni belőle. Talán ezért érdemes egyszer megnézi.

 

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins)

Színes, amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2016

Rendezte: Stephen Frears

Forgatókönyv: Nicholas Martin

Producer: Michael Kuhn

Operatőr: Danny Cohen

Vágó: Valerio Bonelli

Zene: Alexandre Desplat

Szereplők: Meryl Streep (Florence Foster Jenkins), Hugh Grant (St Clair Bayfield), Simon Helberg (Cosmé McMoon), Rebecca Ferguson (Kathleen), Stanley Townsend (Phieas Stark) Allan Corduner (John Totten), Christian McKay (Earl Wilson)

Országos bemutató: 2016. szeptember 8.

Forgalmazó: Freeman Film

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Horányi Péter --

Horányi Péter az ELTE Filmtudomány Tanszék mesterszakán végzett 2019-ben. 2016 óta jelennek meg filmes kritikái és írásai. Érdeklődési területe az ezredforduló utáni magyar film, a dokumentum és a fikció határterületei, valamint a szerzőiség helyzete a kortárs filmművészetben.


További írások a rovatból

Interjú Flesch Andrea jelmeztervezővel lehetséges utakról, pályakezdésről, tanítványokról, aktuális munkákról
Jon Watts: Pókember: Idegeben
Jonathan Levine: Csekély esély

Más művészeti ágakról

Molnár T. Eszter válaszai a prae.hu körkérdésére
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról
art&design

Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben
Horváth Gideon – I put my hand into a beehive


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés