bezár
 

film

2016. 10. 19.
Akadozó szavak
Anne Zohra Berrached: 24 hét
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Astrid szűk folyosón, díszletek között tör előre határozottan, kiér a színpadra, a reflektorok fényébe, belekezd nagyszájú monológjába, viccet csinál terhességéből, és az emberek nevetnek. Tudjuk, hogy ez egy keserű jelenet, mert Astridnak rövidesen szembesülnie kell születendő gyermeke Down-szindrómájával és szívbetegségével, és a döntéssel a kései terhességmegszakítás felett.

Anne Zohra Berrached diplomamunkája egyedül képviselte a német filmet a Berlinale idei versenyprogramjában (hogy ez miről árul el többet, a német filmről vagy a Berlinaléról, nem tudom, a Toni Erdmann Cannes-ba ment). Érthetőnek tűnik, hogy a fesztiváligazgató Dieter Kosslick és stábja szeme miért is akadt meg a rendezőnő második művén (első filmje, a Két anya című leszbikus-dráma a Perspektive Deutsches Kino szekciójában futott és nyert díjat 2013-ban); a 24 hét szándéka szerint bátran hívja fel a figyelmet egy fontos és tabunak érzett problémára, mely etikai és jogi kérdéseket is felvet, teszi mindezt realista-dokumentarista ábrázolásmóddal, amivel szépen belesimul a berlini filmfesztivál egyre észrevehetetlenebb programjába.

Berrached törekvése tiszta, filmje nemcsak a döntés nehézségéről, annak különböző szempontjairól szól, hanem az erről való beszédről is. A rendezőnő abban látja filmjének bátorságát és fontosságát, hogy meg mer szólalni, párbeszédet kezdeményez egy témáról, melyről úgy gondolja, a hasonló helyzetbe került nők nem beszélnek. A stand up komikus Astrid egyszercsak elnémul, ott áll a közönsége előtt, és nem tud megszólalni. Mikor legközelebb a nyilvánosság elé áll, beszédmódja már nem lesz ugyanaz. De a szándék őszintesége nem vezet közvetlenül a felszabadító vallomáshoz, a fontosságtudat lehet motiváló erő, aránytévesztéseivel azonban otrombává válhat. Ez a kettősség jellemzi a 24 hetet: a másik megértésének igyekezete és a megértési folyamat ábrázolásának kudarca.

24 hét

A 24 hétben ugyanis – annak ellenére, hogy nagyon is kiélezett érzelmi szituációkat mutat – van valami hidegség. Ez nem közöny, és nem érzelemmentesség, még ha maga a film – gyakran egészen sután – hangsúlyt is helyez az orvosi közömbösségre a kívülállók értetlenségére. A jelenet, amelyben a várakozó pár elkapja az orvos és asszisztense süteménysütésről szóló párbeszédfoszlányait, már előrevetíti Astrid kiakadását, hogy mégis miért nem dőlt össze a világ, ha gyermeke Down-szindrómával fog megszületni. A család előtt tett bejelentése (egy ebéd kellős közepén – vajon miért ilyenkor hangzanak el mindig a nehezen megemészthető közlendők?) különböző kínos és zavart reakciókat váltanak ki a jelenlévőkből. E jelenetek révén, talán mert annyira papírízűek párbeszédeik, szemléletesen felsorakozik egymás mellé minden nézőpont, magatartásforma, amelyet egy ilyen helyzet kihozhat az emberből. Közös bennük a meg nem értés, és nem a képesség hiánya, hanem elfojtása: nem nem tudnak, nem akarnak azonosulni Astrid és élettársa helyzetével, mely hol esetlen vígasztalásban, hol nyílt elutasításban bukkan a felszínre.

24 hét

Ezt a falat igyekszik lebontani a 24 hét. Célja, hogy elég közel kerüljünk Astridhoz és Markushoz ahhoz, hogy együtt vívódjunk velük, hogy ne tudjuk elkerülni a kérdésfeltevést, hogy magunk is megküzdjünk saját válaszunkért. Bár a végső döntést Astridnak kell meghoznia, Berrached kellő figyelmet fordít élettársára, Marcusra is – melynek természetesen jól látható dramaturgiai céljai vannak, hiszen így jöhet csak létre a polémia, mely a különböző véleményeket, nézőpontokat, érzéseket láthatóvá teszi. Ez a következetes törekvés a korrekt bemutatásra, arra, hogy mindenki szóhoz juthasson, aki egy másik szempontot képvisel, legyen az orvos, rokon, hasonló helyzetben lévő anya vagy bárki, akinek valamilyen mondanivalója van a témában, közös a film alkotójában és a film hőseiben. Ez az analitikus magatartás az, amely ezt a filmet hideggé teszi. Ahogy Berrached kutatta témáját, beszélt szakértőkkel (a legtöbb esetben szerepeltette is őket az idevonatkozó jelenetekben), úgy indul körútra Astrid és Markus is megnézni, hogy milyenek is a Down-szindrómával élők, gyűjt be szóróanyagokat, jár el pszichológushoz, próbál beszélni a problémáról. Már annyira mintaértékűen viselkednek, hogy az szinte nem is emberi.

Pedig a film két főszereplője, Julia Jentsch és Bjarne Mädel erősen dolgozik azon, hogy minél közvetlenebb viszonyba kerülhessünk helyzetükkel, dacára a jelenetek didaktikusságának. És miközben erre épít is Berrached megfigyelő kamerája, amely minden gesztust, a film hőseinek minden lelki pillanatát igyekszik elkapni, rögzíteni, gyűjteni, hogy minél közelebb kerülhessünk hozzájuk, hogy minél inkább belehelyezkedhessünk helyzetükbe, hogy érezzük döntésük fájdalmát, egyes stilisztikai eszközeivel viszont az így felépített intimitást teszi tönkre. Mintha mégsem bízna teljesen színészeiben, sem az eszköztelenség hatásosságában. Az arcon végiggördülő könnycseppek, urbánus tájképek és révedő tekintetek, a szomorkás sablonzene elcsépelt eszközei nem visznek közelebb azokohoz a lelki folyamatokhoz, amelyeket a színészek egyébként ki tudtak volna fejezni maguktól hatásosabban is. A következetesség hiánya szembetűnő. Berrached elkezd felépíteni valamit; a nyitóképek leszűkített látóköre, melyek mintha az érzékelésről próbálnának mondani valamit, bizonyos pontokon visszatérnek, a gondolat mégsem fut ki sehova. Az egyszercsak feltűnő magzat közelképei vágóképek maradnak. Mekorra súlya volt annak, amikor a 4 hónap, 3 hét, 2 nap hősnője a kamerába pillantott a film záróképén, és mennyire jelentéktelen Jentsch hasonló pillantása a 24 hét negyedénél, egyszerűen azért, mert a film nem volt képes annyira beszívni bennünket, hogy egy ilyen erős önreflektív gesztus öntudatunkra ébresszen. Talán a cselekmény egy későbbi pontján jobban működött volna. Amikor a filmképet vagy a dialógusokat valaminek a kifejezésére használja, akkor érződik igazán, hogy még nem ura ezeknek az eszközöknek. Saját filmje ellen játszik, és nem igazán érzi az arányokat, sem akkor amikor naturalizmusával megrendítő akar lenni, sem pedig akkor, amikor képeivel valami meghatót igyekszik kifejezni. 

24 hét

A film képes lehet arra, hogy más emberek sorsába helyezzen bennünket, hogy egy rövid időre olyan élményekben lehessen részünk – legyenek azok akár fájdalmasak is –, amelyek a valóságban nem feltétlen érhetnek bennünket. A 24 hét jobb jeleneteivel felvillantja ennek lehetőségét, végül mégiscsak elszalasztja. Talán azért, mert inkább megérteni, mint átérezni volt képes egy ilyen döntés mögött álló érzelmeket.

24 hét (24 Wochen)

Színes, feliratos német dráma, 102 perc, 2016.

Rendező: Anne Zohra Berrached

Forgatókönyv: Carl Gerber, Anne Zohra Berrached

Operatőr: Friede Clausz

Zene: Jasmin Reuter

Producer: Melanie Berke, Tobias Büchner, Thomas Kufus

Vágó: Denys Darahan

Szereplők: Julia Jentsch (Astrid), Bjarne Mädel (Markus), Johanna Gastdorf (Beate), Emilia Pieske (Nele), Maria-Victoria Dragus (Kati)

Bemutató: 2016. október 13.

Forgalmazó: Cirko Film

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood

Más művészeti ágakról

irodalom

Történelemleckék és egyéb történetek Történelemleckék és egyéb történetek
Margó 2019 – Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve, Nádas Péter: Leni sír, Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak és Kukorelly Endre: CéCéCéPé
art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás
Fischer Iván változata A Müpában
Interjú Tero Kuitunen tervezővel, a Wild at Heart című kiállítás kurátorával


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés