Nándi harmincegyéves, hosszú éveken át vándorolt Európa-szerte, zenélgetett, és nagyrészt nem részletezett alkalmi munkákból élt. A régi, jól ismert toposznak megfelelően a messziről jött ember most visszatér gyerekkora helyszínére, a kisvárosba, ahol megpróbálja felvenni a régen elhagyott fonalat. Kivel mi van, ki hogy van, ki mit csinált, mialatt Nándival elrepültek az önfeledt húszas évei. Van régi barát, aki megházasodott, gyereke született, tanárként beilleszkedett a többségi társadalom által elvárt modellbe, van, aki a doktoriján ül a fővárosban, mert nincs értelme befejezni sem, és persze van, akinek kisiklott az élete, és most börtönben ül. Nándi apja is bejelentkezik, húsz év hallgatás után akarja most rendezni a kapcsolatukat – megtérve és új életet kezdve.

Nándi azonban itthon is csak átutazóban jár, mindössze addig marad, amíg meg nem érkezik a munkavállalási vízuma, s már indul is Új-Zélandra. Nem zenélni és nem kecsegetető munka reményében – az a hajó már elúszott, ezúttal az építőiparban fog kulimunkát végezni. Azt itthon is lehetne, jegyzi meg az egyik szereplő, de hát tudjuk, messzeföldön jobb a pénz. És nem kell a régi ismerősök szemébe se nézni. A nyugat-európai vándorlás nem hozott stabil sikert, sem élhető egzisztenciát, Nándi pedig így harmincon túl kezdi elengedni az illúzióit. Ráadásul találkozik egy lánnyal is...

Hősünk átmenetben van, élete egy meghatározó keresztútján, és ezt ő maga is tudja. Eddig élményeket gyűjtött, kapukat nyitott ki, kérdéseket vetett fel, most viszont már ideje lenne válaszokat is találni. A harminc körüli generációt foglalkoztató összes problémát felvillantja a film, mint az elidegenedett családi kapcsolatokból, az apa- és példaképhiányból, illetve a magunk előtt látott rossz vagy mindenesetre nem éppen csábító életpályák példájából adódó ellenérzést a megállapodással kapcsolatban, az oly értékes, kötöttségektől és kötelezettségektől mentes ifjúság ideájának elengedését vagy a társadalom által gyakorolt nyomást, miszerint ennyi idősen már illik megállapodni. Illetve a kérdést, hogy valóban kell-e egy terv, nem lehet-e csak kallódni és a jelenben élni, mindig úton lenni és nem gondolni a holnapra.

A film a maga alig több mint egyórás játékidejével egy kicsit talán túl sokat is akar markolni, mintha nem merne egyetlen kérdésfelvetést sem kihagyni a harmincasok tipikus egzisztenciális önmarcangolásából – de legalább a forgatókönyv mértéktartó és nem beszéli túl a problémákat, nem akar minden részletkérdésre egy adott választ a szánkba rágni, és ez egy fontos erény.

A Y-generáció önmagára záródására jellemzően a film nem állítja, hogy a megelőző nemzedékek tagjai, akik jobbára egy számukra előre kijelölt úton haladtak, és anyagi-egzisztenciális kényszereknek sokkal inkább kitéve evickéltek a saját életükben, elszúrták volna a maguk esélyeit, s a ma fiatajai döbbenten és rosszallóan figyelnék őket – Túri filmje nemhogy nem állít róluk semmit, de tulajdonképpen egyáltalán nem is foglalkozik a többiekkel. Pusztán az óriási, generációk között tátongó szakadékot mutatja meg, különösen a végletekig elidegenedett családi kapcsolatokon keresztül. Nándinak az apjával való problematikus viszonya érthető, ám az anyjával, aki egyedül nevelte, éppúgy nincs igazi és élő viszonya. A fiú régen várt hazatérése után csupán kerülgetik egymást a házban, az anya szerepe arra korlátozódik a gyerek életében, hogy húslevest főz neki és a haverjának.

Mindezt a lamentálást Túri artisztikus fekete-fehérben képzeli el. A képei szépek, különösen a film elején gyakran alakulnak elvont mintázatokká az ismétlődő képi elemek, hangsúlyozódik a filmkép felülete, kedveli a repetitív és absztrakt formákat, mint a vasúti sínek, a monoton suhanó táj, a kerítéslécek végtelen egymásutánja. Túri vizuális világán a filmtörténeti hagyomány nagy klasszikusainak hatása érződik, a fekete-fehér képek pedig létrehoznak egy olyan esztétikai távolságot, amely feszültséget teremt a szereplők legjobb értelemben vett hétköznapiságával és a film itt és mostban aktuális problémafelvetésével. Kérdés, hogy ez a valóságtól való markáns elemelés szükséges-e, illeszkedik-e egyáltalán ennek a filmnek a céljaihoz, bír-e bármilyen többletjelentéssel, vagy csupán az átszellemült filmalkotó póza dereng át ilyen módon a matérián. Ugyanakkor a filmnek nem minden kockája fekete-fehér, időről időre megjelennek színes stop-motion animációs betétek, melyeknek a gyerekkorból származó űrhajós figura a főhőse, aki egy új és ismeretlen bolygót próbál meghódítani. Ezek a betétek értelmezhetőek egyfelől a gyerekkorba mutató regresszív gesztusként, ugyanakkor az űrhajóssal történő események és Nándi jelenbeli küzdelmei között egyértelmű és kissé direkt analógia áll fenn.

Biztató kezdet ez egy fiatal rendezőtől, akinek a munkáján látszik, hogy megtanulta a szakmát. A Legjobb úton nem azért érdekes, mert egy őrületesen egyéni hang szólal meg benne, hanem mert a stabil mértéktartás és a magabiztos mesterségbeli tudás komoly reményekkel kecsegtet.

A film a 3F Fesztiválon debütál az Art+ Cinema moziban 2017. szeptember 23-án, részletes program itt olvasható.

Legjobb úton

Fekete-fehér magyar film

Játékidő: 63 perc

Rendezte: Túri Bálint Márk

Forgatókönyv: Túri Bálint Márk, Cservenka Ferenc

Operatőr: Kóródi Dániel

Animációs Operatőr: Kürti István

Vágó: Kővári Szabolcs

Zene: Cservenka Ferenc

Producer: Böszörményi-Nagy Orsolya

Szereplők: Cservenka Ferenc, Walters Lili, Konter László, Ambrus Asma, Medve Balázs, Lajkó Bence, Székely B. Miklós

Premier: 2017. szeptember 23.

Art+ Cinema mozi