A film elég hamar leszögezi ezzel kapcsolatos nézeteit: van. Viszont ezt úgy teszi, hogy állít valamit a mítoszok, a mitológia természetéről, vagy mondhatnánk azt is, hogy magukra az őstörténetekre reflektál, amelyek a kultúránk, emlékezetünk szerves részévé váltak, olyannyira, hogy ha csak töredezetten, darabokban látnánk magunk előtt őket, akkor is tudnánk, miről van szó.

Ezzel a töredezettséggel fejezi ki Nolan a film hozzáállását az ősi, megmásíthatatlannak tűnő történetekhez, már a film legelején, amikor valaki összefoglalja a trójai háború eseményeit, anélkül, hogy valójában összefoglalná azokat; csak darabkákat sorjáz egymás mellé, úgymint „egy férfi”, „egy gondolat”, „egy háború”, majd ezt visszatérően hallani fogjuk, és ez lesz a film egyik kulcspontja:

Nolan nem egységként tekint az ősi történetekre, amelyeket megtörhetetlen időrendben és pontossággal kell visszaadni, hanem olyan kulturális lenyomatokként, amiknek darabkái máig velünk élnek, de ideje újragondolni, hogy ezeket a darabkákat miként illesszük össze több ezer év távlatából. Mit mondhat nekünk ma ez a kirakós? Hol is tartunk most?

Nolan gyakran gondolkodik kirakószerű történetekben, felbontva a klasszikusan könnyen befogadható történetmesélői mintákat, elmejátékot űzve az egyszerre lenyűgözött, egyszerre megtornáztatott nézővel, az Odüsszeiában megtartja a Homérosz által kijelölt, több szálon futó narratívát, és így az eggyel korábbi filmje, az Oppenheimer (2023) időrendfelbontó eljárását ismétli, 

Nolannál ezek a trükkök, a csavaros rejtvények sosem csak a trükközés kedvéért készültek, mindig szoros kapcsolatban álltak a film központi témájával, illetve magára a filmművészetre való reflexióval.

Az Eredet (2010) a megosztott álmon keresztül a filmes illúziót tematizálta, és csúcsra járatta a párhuzamos montázst az egymásra rétegzett álmokban összecsúszó időkezeléssel, a Csillagok között (2014) a tér-idő felfoghatatlanságán, majd ennek ellenére történő meghódításán keresztül fejezte ki, mire is képes az emberi szeretet.

Az Oppenheimerrel pedig hasonló a helyzet, mint amit korábban írtunk az őstörténetek töredezettségéről: Nolan a történelmet bontja darabkákra, vagyis a történelmi emlékezet bizonyosságát kezdi ki, ami jó döntés egy olyan ellentmondásos és problémás téma kapcsán, mint az atombomba feltalálása.

Legújabb rendezésében az egyszerre szórakoztató, mégis szerzői nolanesség jegyében megkapjuk a kalandokat. Odüsszeusz utazása alapvetően látványos, már ha lehet ilyet írni egy eposzi költeményről. Az eredeti műhöz hűen tele van mitológiai elemekkel, természetfeletti lényekkel, vérrel és erotikával. Nolan a hősiességet értelmezi újra, mégsem marad el a katarzis. A látványvilág elképesztően immerzív.

Együtt fuldoklunk a harcosokkal Poszeidón hullámaiban, a Küklopsz üvöltésétől feláll a hátunkon a szőr, a hanghatásokat a film rendre összemossa a nem diegetikus zenével, egy bestia morajlása vagy a szirének dala a film soundtrackjévé válik, a tengerbe csapódó testek morajló basszusokkal folynak össze,

undorodunk a varázslónő, Kirké konyháján szürcsögött zsírok és szopogatott húscafatok láttán, és nemcsak látjuk, érezzük is az óriások tömegét. Odüsszeusz útja érzékszervi út is egyben, fantasztikus élmény nemcsak a szemnek, de az egész testnek.

És mi a helyzet a hősiességgel? A föntebb összefoglalt nolani témákat, az Eredettől az Oppenheimerig (a teljesség igénye nélkül), egyetlen központi fogalomban ragadnám meg, és ez a humanizmus.

Nolannél a filmtechnika fejlődésének kérdése összefonódott az ember fejlődésének kérdésével. Az álom, az illúzió, a tér-idő és Prométheusz tüze, ami az atombombához vezetett, mind azt feszegetik, hogy mi adja az emberség lényegét, és ez a lényeg mennyire őrződött meg a civilizáció fejlődésében. Miközben minden olyan embertelennek tűnik körülöttünk – új valóságokat hozunk létre, nemcsak a film által,

kiterjesztjük álmainkat, és elmosódnak a határok, próbáljuk meghódítani a teret és az időt, vagy éppen arra használjuk a csodát, hogy egymást pusztítsuk el –, mindig kell lennie valaminek, amihez visszatalálunk, amitől valóban emberek vagyunk.

Az Odüsszeia – ahogy az említett filmek is – megválaszolja, hogy mi ez a valami. Ezzel egyidejűleg viszont azt is állítja, hogy ez valamikor, réges-régen – a mítoszok, az őstörténetek korában – megszűnt biztosnak lenni. Eltaszítottuk magunktól. Egy sokak által Gandhinak tulajdonított mondás szerint: „Szemet szemért, és az egész világ megvakul.” A filmben nem kifejezetten a bosszúról van szó, de arról nagyon is, hogy az emberiség útjának egy pontján megtanultuk a cselszövést, és úgy ártani egymásnak, hogy azzal végérvényesen visszafordíthatatlanná tettük az eltávolodást a bennünk lévő jóságtól.

Hogy ehhez később hogyan találunk vissza, arról Nolan korábbi filmjei szólnak. Az egész nolani humanizmust vissza lehetne vezetni ehhez a történethez. A rendező Odüsszeusz útját, az úton levés ősélményét, az emberiség történetének egyik legelemibb kérdését, magát a folyamatot, azt, hogy a dolgok valahonnan valahová tartanak, és ezáltal egyszerre változnak, majd el is múlnak, olyan modern kori számvetésbe ágyazza, ami Odüsszeusz személyes útjából az emberi civilizáció útjává válik, így egyértelműen

nem az újramesélés volt a cél, hanem valami új elmesélése, ami megőrzi az őstörténet darabkáit: egy embert, egy utat, egy közösséget.

Olyan, mintha Nolan egy jelenkori epikus költővé aposztrofálta volna magát, akinek már nem a szavak, a toll meg a papír az eszköztára, hiszen az eszközök is megtették a maguk útját, a jelenkori számvetés IMAX-ben történik, egy térben és időben ugráló, grandiózus érzékszervi összhatás formájában. Míg az Oppenheimer töredezettsége a történelemről állított valamit, addig itt a nolani forma a történetmesélés több ezer éves útjára reflektál, és megvalósítja abszolút jelenkori formáját.

Mert végső soron a Nolan-féle Odüsszeia a múlton keresztül a jelenről, a megtett útról állít valamit, sőt, az előttünk állóról teszi fel a kérdéseit. Így nem kérhetjük rajta számon a múltat. Sem Homérosz művét, sem a későbbi adaptációkat. Az a kérdés, hogy miután megnéztünk egy újabb fantasztikus Nolan-filmet, számon kérjük-e magunktól az emberségünket.

Odüsszeia - amerikai-angol kalandfilm, 173 perc, 2026. Rendező: Christopher Nolan. Forgatókönyvíró: Christopher Nolan. Zene: Ludwig Göransson. Szereplők: Matt Damon, Tom Holland, Anne Hathaway, Zendaya, Charlize Theron, Jon Berthal, Bennie Safdie, Lupita Nyong'o, Robert Pattinson, Elliot Page.Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Országos bemutató: 2026. július 16. 

Képek: Universal Studios