bezár
 

art&design

2022. 05. 07.
Kísérletek a humanizmus fenyítőbotjának hatástalanítására
Beszámoló a Poszthumanizmus és képzőművészet című beszélgetésről
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
A Poli-P és Prae Kiadó szervezésében május 4-én került sor Poszthumanizmus és... című beszélgetéssorozat második részére, amely a poszthumanizmus és a képzőművészet témáját járta körül a Kis Présházban. A beszélgetés résztvevői Széplaky Gerda filozófus és esztéta, Győrffy László képzőművész, Lak Róbert képzőművész és kurátor, illetve Miklósvölgyi Zsolt, az artportal főszerkesztője voltak, akik a poszthumanizmus és a posztantropocentrikus gondolkodási stratégiák esztétikai dimenzióit kísérelték meg kontextualizálni, valamint összefüggésbe hozni a kortárs művészet kódjaival és vizuális kultúrájával. 

A beszélgetés a poszthumanizmus ernyőfogalmának kibontásával kezdődött, hiszen a bizonytalan, önmagát folyamatosan újraíró és dekonstruáló, heterogén stratégia szubjektív és labirintusszerű értelmezését bonyolulttá teszi, hogy a poszthumanizmus különböző válfajai – mint például a transzhumanizmus, a kritikai poszthumanizmus vagy az animal studies – mind eltérő fókuszpontok mentén próbálják a humanizmus örökségét rekontextualizálni. Azonban mindegyik stratégia esetében elmondható, hogy közös az igény a reneszánsz, sőt az antikvitás óta fennálló emberkép és normatív rendszer decentralizálására, a hierarchiák felbontására és a szembenézésre az antropomorfizált világkép idegenségével.

prae.hu

A poszthumanizmus elsősorban úgy próbálja meg feloldani a humanizmus Bildung-esztétikájának és bebetonozott emberfogalmának kontraproduktív, kirekesztő és homogenizáló mechanizmusainak kritikáját, hogy bizalmatlan a humanista progresszióval szemben – hasonlóan Lyotard posztmodern fogalmához, amely a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságot[1] fogalmazza meg. Azonban a poszthumán elméletek a szkepticizmus és a mellérendeltség sivatagában alkalmasak a perspektívaváltásra való felszólításra, ugyanakkor egy új, potenciális paradigma keretrendszerének megteremtésére is. 

A beszélgetés egyik kulcsfontosságú kijelentése a transzgresszió[sa3] és a határok átlépésének igénye volt, amely szorosan kapcsolódik az említett keretrendszer konzervatív kritikájához. Eszerint a poszthumanizmus egy maga körül mindent felégető, hagyományokat tövestül kiirtó stratégia lenne, azonban a totális kulturális anarchia helyett itt a határok szükségszerűségéről van szó, hiszen a permanens megújuláshoz elengedhetetlen a határok pontos ismerete. A poszthumanizmus a humanizmus fenyítőbotját tehát nem töri el, hanem alaposan megvizsgálja, majd a felügyelet társadalmának[3] felszabadításába kezd annak saját fegyvereinek hatástalanításával. A fogalom követi az entrópia elvét – a túlhevült humanizmus gépezete önmagába zuhan, de mielőtt ez megtörténne, a poszthumanizmus változatos perspektívából ad diagnózist a paradigma tünetegyüttesére. 

chapmanJake & Dinos Chapman: Minderwertigkinder - Chicken Child, 2011, vegyes technika, 128 x 46 x 36 cm, fotó: Ben Westoby

Az elmúlt évtized poszthumanizmus boomja rámutat, hogy a posztmodern óta fennálló antropocén kor válsághelyzetére való reflexió gyökeret vert az elméleti gondolkodásban.  Mivel az nemcsak a kortárs jelenségek leírására alkalmas, hanem az időbeli linearitás hierarchiáját felszámolva képes visszaszöktetni a hibridizáció stratégiáját a saját kulturális múltjába is. Erre hozta példaként Győrffy a Prométheusz-történet poszthumanista ősképét annak dekódolásával, valamint Széplaky a görög istenképben felfedezett poszthumanista lényontológiát. Ez is megmutatja, hogy poszthumanizmus mindig is jelen volt az európai kultúrtörténetben és máig szorosan kapcsolódik hozzá. 

Felmerülhet a kérdés, hogyha az elmélet ennyire integráns része a kortárs diskurzusoknak, vajon miért nem kap hangsúlyosabb szerepet a kortárs művészeti szcénában. A magyarországi művészeti intézményekre egyébként sem jellemző, hogy átengednék a marginalizált elméleteket a white cube sterilizált és gondosan kanonizált szűrőjén, azonban a poszthumanista képzőművészet jellemzően nem kap és nem is kapott az elmúlt két évtizedben bemutatkozási felületet se Magyarországon, se más posztszocialista vagy Közép-Kelet-Európa nagyobb képzőművészeti intézményeiben. Természetesen ez fakadhat abból is, hogy a transzgresszív művészetnek csak írmagja jelent meg az itthoni művészettörténetben – gondolok itt a Bécsbe üldözött akcionizmusra vagy a neoavantgarde performansz hagyományra. Azonban látható egy tendencia, amely egyre kevésbé képes intézményszinten reprezentálni a fiatalabb és kortársiasabb szellemi irányzatokat és munkákat. 

kiváló holttestGyőrffy László: Kiváló holttest VIII, 2021, akvarell, papír, 70 x 50 cm, fotó: Zana Krisztián

Ez persze nem jelenti azt, hogy a poszthumanista stratégia felől érkező képzőművészet egyáltalán nem kapna bemutatkozási lehetőséget itthon; számottevő például a Budapest Horror (Győrffy László, Kis Róka Csaba, Szőllősi Géza) tevékenysége, emellett a Poli-P munkája. Számos, periférián megvalósult kiállítás is köthető hozzájuk, illetve más, itthoni és kelet-európai művészhez – ilyenek például a 2020-as Nonhuman című tárlat, a Szlovákiában megvalósult Organs & Extasy, a MODEM-es Halálos természet – Naturalizmus és Humanizmus a 21. században, a kolozsvári Ecsetgyárban installált Vitális agónia, vagy a Budapest Horror legújabb kiállítása, A test ördöge, amely Pécsett és Törökbálinton is látható volt. 

Miklósvölgyi a poszthumanizmus és képzőművészet közötti összefüggést az autonómia–heteronómia fogalompárosa mentén hozta be a diskurzusba. A felmerülő kritika szerint míg a konvencionálisan működő művészettörténet formára vág, addig a poszthumanista művészet a diverzitás és de-hierarchizálás ígéretével formátlanra, azonban ugyanúgy vágna, megkérdőjelezve ezzel a művészet autonómiáját. Az ilyen feltételezett poszthumanizmus-gép, amelybe egyik oldalról betesszük a műtárgyat, majd a másik oldalon kiesik a poszthumanizált műtárgy, természetesen sem Győrffy, sem Lak esetében nem releváns. Mindkettejük munkájára megtermékenyítő hatással van az elmélet, a burjánzó vitalitással teli művészetük példája a bataille-i, mindig megújuló transzgressziónak.

borsosBorsos Lőrinc: Chaos Reigns, 2019, installáció: polisztirol, állatszőr, pata, kecskeszarv, növények, kötél, akril, zománcfesték, víz, acél, csempe, fa, stroboszkóp, audio, 270 x 270 x 270 cm, fotó: Biró Dávid 

A poszthumanizmus heteronómia helyett épp, hogy más diszciplínákra is felszabadítóan hat – míg a tudományos géntechnikákban szigorú etikai modelleknek és előírásoknak kell megfelelnie a kutatásoknak, addig a képzőművészet játszótérként, kötöttségek nélkül használja a génmanipuláció vagy épp a test biológiai abjekciójával való kísérletezést. Erre példa Eduardo Kac UV-fényben fluoreszkáló génmanipulált nyula, Alba, amely a tudományos és állatvédő közösségekben is számos, etikusan nehezen dekódolható kérdést vetett fel. A művészet ezekben az esetekben olyan új, kamuflázs szerepet ölt magára, amely az adornói kirojtosodás[4] fogalma felől is megközelíthető. A poszthumanista képzőművészet posztinternetes kultúrába való beágyazottságának köszönhetően olyan új médiumok és terek jelentek meg a művészet szcénájában, mint a videójátékok cybergótikus világa, a postclub szcéna kiállítótérré metamorfizálódása vagy a génkutatás.

Természetesen a beszélgetés során elkerülhetetlen volt az ökológiai vonal poszthumanista kontextusba helyezése – az a lépték- és perspektívaváltás, amelyre a stratégia törekszik, nem az élet és a természet Winckelmann által idealizált, harmonikusan elképzelt görögségképének illúzióját próbálja imitálni, hanem olyan dinamikus, embert decentralizáló modellt mutat fel, amely az emberiség kihalás-tudatát is új fénybe helyezheti. A résztvevők kitértek Seregi Tamás fordításában nemrég megjelent Michel Serres Természeti szerződés[5] című könyvére is, amely a világtárgyak fogalmának beemelésével a humán tömegeket természeti erővé, a természetet pedig jogi alannyá teszi, így tágítva a jog és a természetfilozófia metszéspontját. 

A beszélgetés végét a Föld felé tartó aszteroida zárta, amely az emberiséget a pusztulásba taszítja – azonban maga az aszteroida hazatér. Lars von Trier Melankólia című filmjében is tematizált kihalás-tudat poszthumanista intimitása és nekrovitalitása olyan szökésvonalat képez az emancipáció jellemzően etikához rögzült kereteiből, amely, habár minket, embereket nem tekint feltétlenül a teremtés koronájának, kiránt a humanizmus sivatagából. 

Eseményfotó: Mariia Kashtanova

A beszélgetésről készült felvétel megtalálható a Kisprésház Facebook-oldalán. Fotók és reprodukciók a művészek jóvoltából.

 

[1] Jean François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot,  Századvég Kiadó - Gond, 1993. 8.o.

[2] George Bataille: In: Az erotika. Kossuth Kiadó, 2019.

[3] Michel Foucault: In: Felügyelet és büntetés, Gondolat Kiadó, 1990.

[4] Theodor W. Adorno: A művészet és a művészetek, Helikon Kiadó, 1998. 7-21.o.

[5] Michel Serres: In: A természeti szerződés, Kijárat Kiadó, 2021.

nyomtat

Szerzők

-- Győrfy Laura --


További írások a rovatból

art&design

Bemutatták Győrffy László Poszthumán Stratégiák című könyvét
Baráth Áron & Pál Katja alkotásai a VILTIN Galériában
art&design

Mihai Barabancea: Cyborg Dolphin Tears kiállítás és könyvbemutató
Krajcsovcis Éva és Zséger Olivia „Leképezés” című kiállításának megnyitóbeszéde

Más művészeti ágakról

Megjelent Tandori Dezső Egyetlen című kéziratának hasonmás kiadása
gyerek

Jön Veszprém legvidámabb hétvégéje!
színház

Legyetek jók, ha tudtok. Zenés játék a Magyar Színházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés