bezár
 

építészet

2010. 02. 07.
A közös többszörös
Interjú Wesselényi-Garay Andorral
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A közös többszörös Wesselényi-Garay Andor építészként végzett a Műegyetemen, és építészetteoretikusnak vallja magát – már ha van ilyen. Idén a Műcsarnok őt választotta a 2010-es velencei építészeti biennále kurátorának. Úgy gondolja, ez a kiállítás lehetőség arra, hogy bemutassuk az építészek közös nevezőjét – már ha van ilyen. Az interjúból kiderül, van-e.
PRAE.HU: Idén Önt választotta a Műcsarnok zsűrije a 2010-es Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában bemutatásra kerülő kiállítás kurátorának. Fontosnak tartotta a pályázaton való részvételt?

Igen, két okból. Az egyik egy személyes ok, Ferencz Marcellel – kurátortársammal - együtt tanítunk Debrecenben (Debreceni Egyetem Műszaki Kar, szerk.) és rengeteget beszélgetünk építészetről. Én alapvetően az elmélet irányából közelítem meg az építészetet, de Debrecenben a gyakorlati részt tanítom: korrigálok - és az oktatás alatt folyamatosan újabb és újabb kérdések jönnek elő. Amikor ezekről beszélgettünk, és mindig újabb közös nevezőket találtunk, akkor elkezdett bennünk motoszkálni a gondolat, hogy milyen lenne együtt dolgozni. Úgy gondoltuk, erre a biennále nagyszerű alkalom lehet. Marcival ugyan volt egy elképzelésünk a BorderLINE koncepciójáról, de ezzel nehezen tudtunk volna egy hagyományos építészeti tervpályázaton debütálni. Egy pályázaton konkrét problémákra kell konkrét házakat tervezni. A biennále pályázata azonban úgy tűnt, hogy kielégíti az igényt, hogy nyugodt körülmények között kidolgozhassuk a minket régóta foglalkoztató feladványokat.

Valamelyest a másik ok is személyes indíttatású, de ez inkább a saját természetemből fakad, és kicsit messzebbre nyúlnak a gyökerei. Négy éve az a furcsa helyzet állt elő, hogy érdeklődés hiányban csak két pályázat érkezett be a biennále irodához. A sikertelenség kapcsán a Műcsarnok igazgatója felkérte a re:orient teamet. Mondhatjuk, hogy az ő kiállításuk nagy nemzetközi siker volt, az összes lábjegyzetével együtt is. Ennek kapcsán viszont elég sokat beszélgettem Somlyódi Nórával és Martinkó Józsival. Akkortájt mindahányan a printmédiában, kritikusként és szerkesztőként dolgoztunk. Úgy éreztük, hogy fel kell hívni az építésszakma figyelmét erre a lehetőségre, mert ha huzamosabb ideig előfordul, hogy nincs sikeres pályázat, akkor ez a rendszer meg fog szűnni, és mint régen, kijelölés alapján fog működni. Azt gondolom, hogy a kijelölésnél jobb a pályáztatás, viszont ez meg csak akkor működik, ha vannak pályázatok és pályázók.

Számomra is volt tanulsága ennek az esetnek. Azóta azt vallom, hogy annak, aki az építészet elméletével foglalkozik, kötelessége évről évre összeszedni mindent, amit az építészetről gondol, amik foglalkoztatják. Én építészteoretikusnak tartom magam, ami olyan szakma, ami nem létezik Magyarországon, mert nem tanítjuk, vagy talán nincs is itt ilyen. Ebből a furcsa helyzetből következik, hogy magam szabom meg a saját játékszabályaimat, ezért fontosnak tartom azt is, hogy alkalomról alkalomra elinduljak a biennále pályázaton. Ez tulajdonképpen egyfajta elhivatottság-tudatból táplálkozó indíték. Tudom, hogy ez patetikusan és megkérdőjelezhetően hangzik, de minap beszélgettem a három évvel ezelőtti művészeti biennále kurátorával, Timár Katalinnal, aki szintén harmadszorra indult el a pályázaton, amikor nyert. Ő is csak azért vett részt a megelőző hat évben, hogy a pályázati rendszer ne szűnjön meg, továbbá ő is kötelességének érezte, hogy meg kell mutatnia, mit gondol a saját területéről.


Fotó: Villányi Norbert

PRAE.HU: Meglátása szerint mit képvisel a biennále a nemzetközi közönség számára, és lát-e valamilyen különbséget az itthoni recepcióban ehhez képest?

Rettenetesen nagy különbség van. Most is sokat dolgozom azon, hogy ezt a különbséget felfogjam, megértsem. Szerencsére a Műcsarnokban Petrányi Zsolt folyamatosan azt sulykolja nekünk, hogy alapvetően más helyzetről van szó, mintha itthon kéne megmutatkoznunk: nagyon úgy tűnik, hogy egy ilyen nemzetközi biennálénak speciális klímája van. Van egy jó és rossz értelemben is vehető fesztivál jellege, ahol minden hangos, ahol minden zajos, ahol az érdekesre, az izgalomra vágynak az emberek. Óriási mennyiségű anyagról van szó. Az Arsenale, a Giardini, a külső helyszínek, ezek hatalmas területet jelentenek, és hatalmas anyaggal rendelkeznek. Az ötödik pavilont bejárva egyszerűen elfárad az ember. Ez szellemileg és fizikailag is nagyon megerőltető helyzet.

Magyarországnak gyönyörű, viszonylag eldugott helyen lévő, rossz állapotú pavilonja van, nagyon gazdag terekkel, nagyon nagy belmagassággal. Építészeti szempontból nem egyszerű ebben a térben gondolkozni. Rotunda, apszis, körbejárható termek, eltérő térsűrűség. Több átvezető helyiségen keresztül jut be az ember a kiállítótérbe, ami első látásra egy centrális szervezésű pavilon. Ez egy újabb nehéz feladat, mert a centralitás miatt alapvetően egyetlen gesztussal foglalkozna az ember, egyetlenegy dolgot szeretne elmondani, viszont ezt az egyetlenegy dolgot a terek egymásutánsága és komplexitása miatt nagyon nehéz bemutatni. Fellép a terek bejárásával ugyanis valamiféle időbeliség, amely a kiállítás tematikájának egyfajta dramaturgiáját, komponáltságát igényelné. Ez az egyik ellentmondás.

Az eddigi emlékezetes szereplések a biennálék történetében - nem feltétlenül azok, melyek az Arany Oroszlánt megnyerték - vagy intellektuálisan, vagy materiálisan nagyon dúsak voltak. Tehát az adott tér, amit meg kell töltenünk alapanyaggal, feszítő ellentétben áll azokkal az anyagi lehetőségekkel, amelyekkel Magyarország gazdálkodhat. A harmadik ellentmondás pedig, hogy egy ilyen esetben - és ez szerintem kódolva van a magyarországi kultúrában - mindenképpen két oldala van ennek az eseménynek: van egy itthoni és egy nemzetközi felülete. Egyre inkább azt látom, hogy azok a gesztusok, amik Magyarországon jelentősek, illetve jelentéseket is tudunk melléjük rakni, azon a színtéren, a nemzetközi porondon gyakran nem értelmezhetőek.

Dönthet úgy egy kulturális közösség, hogy ezt a biennálét arra használja fel, hogy önmagának tartson tükröt – de az ilyesmi hajlamos belügy maradni. Ám felhasználhatja a pályázó ezt a lehetőséget arra is, hogy mutasson valami nagyon izgalmasat a világnak, mint a már megidézett re:orient, ami meggyőződésem, hogy Kína politikai és gazdasági térnyerése miatt borzasztóan ült, de az itthoni fogadtatása vegyes volt.

Én azt látom, hogy eddigi szerepléseink alatt nem sikerült ezeket az ellentmondó tényezőket szinkronba hozni, hogy idehaza és odakint is egyaránt releváns koncepcióval jelentkezzünk. És ezzel távolról sem azt állítom, hogy a mi ötletünk ilyen.

PRAE.HU: Azok a kérdések, amik a hazai építészetet feszítik, nemzetközi kontextusban elvesztik a lényegüket?


Nem mindegyik. Magyarországon a cigányság helyzete, a rasszizmus, a gazdasági válságnak a szakmára gyakorolt hatása, vagy a hajléktalanok helyzete mind-mind értelmezhető problémák odakint is, de maga az építészet olyan médium, amely nehezen tud közvetlen argumentumként fellépni ezekben a kérdésekben. Egyrészt - mondjuk egy táblaképpel ellentétben - a médium individualitása korlátozott, másfelől maga a kor is megkérdőjelezi a műfajnak ezt a modernizmusból örökölt omnipotenciáját. A képzőművészet boldogan lubickol ebben a helyzetben, az építészet nagyon nehezen tudja ezeket a dolgokat felkarolni. Továbbá mindig ott a kritikus kérdés, hogy mennyire van helye ezeknek a kérdéseknek az építészeti biennálén.

Van még egy kihívás: ha egyszeri építészként elmegyek egy szakmai kiállításra, esetleg azt szeretném megtudni, hogy milyen egy nemzetnek, egy pavilonnyi kiállítónak az építészete. Viszont ma már gyakran azt látjuk, abszolút nem efféle seregszemlét tartanak a legtöbben a biennálén - élükön Hollandiával -, hanem valamiféle általuk fontosnak tartott, gyakran imaginárius projekt köré szerveződnek. Ami nem jelenti azt, hogy ezeknek a nemzeteknek az építészete ne lenne jó. Sőt. Persze vannak klasszikus építészeti kiállítások is, például a finn pavilonban évről évre, fotókkal, makettekkel. Ha egy ilyen típusú kiállítást szeretnénk bemutatni, talán nehezebb dolgunk van, mint egy más jellegű projekttel, mert azt láttam, abban a környezetben ezek a klasszikus rendezések a legnehezebben fogyaszthatóak. A klasszikus építészeti kiállítások szólalnak meg a legfárasztóbb, legabsztraktabb nyelven, amit bizony még egy szakmabelinek sem könnyű feldolgozni, mondjuk a századik terv után.

A klasszikus, vagyis a fotó, rajz, terv, makett kiállítási móddal a nagy építészeti kiállítások már egy jó ideje szakítottak. Két éve már az Arsenalében is hatalmas bejárható makettekkel, épülettárgyakkal, téridézetekkel találkozhattunk.
WGA interjú
PRAE.HU: Az Önök pályázata ezek alapján kielégíti majd az említett igényt, idehaza és odakint is releváns lehet? Mi az üzenete?


Mit üzenünk Magyarországnak? A mi véleményünk az volt, hogy az üzenet nem a kiállítás terében lesz kódolva, hanem az egész gondolkodásmenetben. Keressünk egy olyan közös felületet, amit minden építész művel, univerzálisabb tevékenységet az adott ország építészeti kultúrájánál, és ezt az univerzális alapegységet a rajzolásban találtuk meg. Nem az építészeti rajzban, hanem magában a technikában. Installatív helyzetben a rajz még nem volt. Ami a szépművészeti múzeumokban vagy a kortárs művekkel foglalkozó galériákban előfordul, hogy finom skicceket állítanak ki, az az építészeti médiumokban még csak most kezd megjelenni. Csakhogy ezek a skiccek és rajzok óhatatlanul házakhoz kötődnek. Azért, hogy ezt a köteléket elvágjuk, magát a rajzolás folyamatát akarjuk a középpontba helyezni. Ki milyen technikával rajzol, hogyan húzza a vonalat, megidézzük a hagyományos ceruzával történő, és a számítógépes rajzolást is.

Ezeket a rajzokat el akarjuk választani a konkrét épületektől, nem akarunk házakat bemutatni, azért mert az elmúlt két évben nem volt olyan nagyléptékű közösségi beruházás, ami árulkodna a hazai társadalmi folyamatokról. Feleslegesnek érzem jelenleg belemenni egy ilyen helyzetbe, ahol magyar házakat ütköztetünk nálunk sokkal jobb anyagi helyzetben lévő országok épületeivel.

A személyes filozófiánk, hogy ennek a gondolatmenetnek a végén eljutunk oda, ami egy nagyon radikális reduktív manifesztum, hogy az építész nem tereket alkot, hanem vonalakat húz, rajzokat készít. Szerintünk ez az építészet értelmezhető alapegysége, alapanyaga: a vonal. Hogy ezeknek az együttese hogyan képes teret generálni a magyar építészeti pavilonban, ez a téma.

Olyan kiállítást akarunk létrehozni, amivel a magyar építészeknek a nagyon tisztán vett, mindennapi tevékenységét próbáljuk tematizálni, megmutatni. Meggyőződésünk, hogy ez a „napi rutin” igenis megfeleltethető annak a tevékenységnek, amit más nemzetek építészei végeznek. Titkos üzenetünk az, hogy ezen a platformon nincs különbség egy magyar és egy külföldi építész között.

PRAE.HU: Ebben van egyfajta kritikai él is a hazai építészettel szemben.

Minden döntésben van kritika, mert amit nem választok, azt nem tartom fontosnak. Ez nem általános kriticizmus, mert a BorderLINE nem valamihez képest határozta meg a pozícióját. Így ez nem egy kritikai kiállítás. Nem erre szeretnénk kifuttatni – bár azt is megértem, ha valaki ezt így értelmezi. Azt a közös metszéspontot, azt az alapanyagot keressük, azt a legkisebb közös többszöröst, amivel ezek a felületek igenis átfuttathatóak egymásba.

PRAE.HU: Ezt a gondolatmenetet, amit megfogalmaztak, képes felfogni és megérteni a kiállított anyagból a fesztivállátogató?

Van egy manifesztumunk, az, hogy a vonal az építészet alapanyaga. Szerintem ezzel az egy mondattal nagyjából leírható a koncepciónk lényege. Könnyen érthető és befogadható.

WGA interjú
PRAE.HU: Jól hangzik ez a mondat, de önmagában kicsit közhelyesnek tűnhet, ha nincsen meg a kifejtése és a filozófiai tartalma. Nem félnek attól, hogy bonyolultnak minősítik a projektet?

Abban bízom, hogy amikor szembesül a látogató az installációval, akkor maga a látvány lesz az, ami elvezeti őt fizikailag és szellemileg is a gondolat magvához. A kiállítóteret a rendelkezésünkre álló eszközökkel a vonal ideáját felhasználva tervezzük meg, ami rengeteg ceruzát, a vonal illusztratív módon való megjelenését jelenti.

Nehéz a kiállítótérről beszélni, és nehezen is tudok róla még beszélni, mivel az installáció még most alakul. Van egy elképzelésünk a térbeni megjelenésről, de konkrétumokat is tudok mondani: a kiállítás és a kiállítótér középpontjában egy film fog peregni, amit mi készítünk el, és amiben építészek fognak rajzolni, nem csak magyarok, hanem külföldi építészek is, pontosan azért, hogy ez a közös felület meglegyen. Meg fogjuk kérdezni az építészeket, hogy mit jelent számukra a rajzolás folyamata, és ezen belül egy vonalnak a meghúzása. Előfordulhat, hogy sokan azt mondják, számukra a vonal nem jelent semmit, a rajz nem jelent semmit, tereket alkotnak. De az is elképzelhető, hogy sokan fogják azt mondani, hogy a vonal számukra szerkesztés, kontroll, sőt lehet olyan is, akinek a számára a rajz és a vonal húzása maga az idea.

PRAE.HU: A zsűri visszatérő igénye volt a pályázati értékelésben, hogy egy látogatót az első három perc fogjon meg, az Önök anyaga megfelel ennek a kritériumnak?

Itt kanyarodnék vissza ahhoz a dologhoz - összekötni a szálakat -, hogy egy nagyon intenzív közegben lesznek kiállítva a tárgyak, az építészeti alkotások. Én abban bízom, hogy a pavilonnak a megtervezése, és az a téri, anyagi és spirituális élmény, ami kifejezetten az építészet sajátossága: hogyha bemegyünk egy üres térbe, egy picikét mindannyian megborzongunk, segít majd a látogató ott tartásában.
Van két alapanyagunk: a gravitáció és a vonal. Ez meg tud jelenni digitálisan, fények formájában és a maga fizikai valóságában, mármint fizikai illusztrációként. Pászmák, fonalak, drótok, stb. formájában. Ezek az eszközök, melyek a nagyon szofisztikált kiállításokhoz képest egyszerre primitívek és mégis magukkal ragadóak, véleményünk szerint képesek olyan hatást gyakorolni a nézőre, hogy „leragadjon”, szemlélődni kezdjen. Hozzáteszem: ezer szó sem tud leírni egy teret, ezért dolgozunk nagyon intenzíven.

PRAE.HU: Nemzetközi kiállításokat gyakran ér az a vád, hogy fontos és szép az anyag, de nem tükröz semmit Magyarországból. A BorderLINE-projektben van sajátosan magyar karakter?

Magyarország kulturálisan hatalmas képződmény, minden benne van. Benne van 10000 építész, akik legszívesebben elharapnák egymás torkát egy megbízásért. Benne van egy szűk egyetemi réteg, akiknek a házaival folyamatosan találkozunk, benne van az építészetünk, az irodalmunk, a történelmünk, a napi problémáink. Melyik részét mutassuk meg Magyarországnak? Melyik az igazi? Melyik releváns? Magyarország számomra az, amit én ismerek belőle, a kollegáim, ahogy elkezdik a rajzaikat csinálni, ahogy tanítják a technikát a konzultációkon, ahogy megfogják a ceruzát és elkezdik a papíron húzni - számomra ez jellegzetesen magyar. Jellegzetesen ebből a kultúrából nőtt ki. Ez nem spekulatív ügy, nem valamiféle elbeszélés, hanem a mindennapi tapasztalataimból táplálkozó élmény. Valóban nincsen benne az a narratíva, hogy szerintem Magyarország ez és ez.

Nehezen tudok erre a kérdésre érdemben válaszolni, mert magyarul írok éjjel-nappal, magyarul gondolkodom. De ha ez a kérdés felmerül, a részemről nem drámai, hanem termékeny konfliktusnak látom.

PRAE.HU: Felmerül még egy kérdés: a rajz, a vonal ilyesfajta premizálása az építészet klasszikus modelljéhez áll közel. Nem érez feszültséget a tartalom és az installációs forma között?


Nem. Itt van egy fontos disztinkció, én a vonalat nagyon radikálisan „meghúzom” ott, hogy az építész tud rajzolni. Pont. A többivel nem terhelem. Nem terhelem azzal, hogy szerintem vagy mások szerint mit kellene tudnia, hogy hogyan kellene rajzolnia. Nem mondom, hogy a rajzolás atavisztikus, néhány blobmáguson kívül ugyanis tényleg mindenki rajzol. Az ellentmondás, amiről kérdeznek, az pedig bizonyos szempontból feloldhatatlan. Egy kétdimenziós papírhalomból ugyanis egyszer csak ház lesz.

Viszont nem akarom a nyakamba venni azt a dilemmát sem, hogy kell-e tudni rajzolni az építésznek. Lehetséges, hogy igazuk van azoknak is, akik szerint ez nem követelmény, de most nem ez a fő kérdés. A fő dilemmát az jelenti, hogy igaz-e az alapfelvetésünk? Igaz-e az, hogy a rajzolás művelete közös tér? Ama bizonyos boncasztal, amin békésen találkozhat egymással egy nemzetközi sztár, egy hazai, napi megélhetési gondokkal küzdő építész és egy nem szakmabeli? Ez a fő dilemma. Ami részben megválaszolásra került, mert Sou Fujimotoval például már sikerült egy ilyen rajzinterjút készíteni. Egy olyan építésszel, aki hangsúlyozza, hogy nem tud rajzolni, de azt is hangsúlyozza, hogy csak rajzolás közben képes bizonyos dolgokat megfogalmazni. Dilemma viszont az, hogy ebben a térben, ezen a bizonyos boncasztalon hogyan tudnak a laikusok – jelenlegi szándékaink szerint –, például a vonalstruktúrákkal nagyon jóban lévő kisgyerekek is megjelenni.


PRAE.HU: A kiállítás címe (BorderLINE Architecture), egy a pszichopatológiában ismert személyiségzavarra utal. Tudatos volt a címválasztásnál ez a kettős tartalom?

Szerintem ez egy magyarországi értelmezése a kifejezésnek. Az én cégemet PsychoDesignnak hívják, eddig senki sem kérdezte meg tőlem, hogy pszichológus vagyok-e. Ennek a címnek van egy értelmezési kerete, és az értelmezési keret mögé van téve, hogy „architecture”. Azonkívül ne felejtsük el, hogy egy nemzetközi kiállításra megyünk, márpedig angolul a borderline nem a pszichopatológia kizárólagosan lefoglalt kifejezése. De tagadhatatlan, hogy ez a pszichologizáló értelmezés is benne van.

Létezik egy vékony határvonal a számítógépmágusok és a nem-számítógépmágusok között. Létezik egy másik, az organikusok és a nem-organikusok között is, és ami fontosabb, a határosság helyzete miatt ezt a beszélgetést is körüllengi az „itt” és „ott”, a „mi” és „ők” kérdése. Erre is utalunk a címmel.

Fontos része a koncepciónknak, hogy legyen egy jó cím, legyenek jó mondatok, legyenek jó manifesztumok. A mondanivalónk értelmezhetőségéhez ez a cím hozzátesz, kitágítja, szabad teret ad arra, hogy a látogató elgondolkodjon az installáción, a koncepción, és jöjjön rá saját maga, hogy mit szeretnénk mondani, vagy hogy szerinte mit mondunk..

Mindenki előre vár tőlem értelmezést, narrációt, ezzel szemben én azokat a projekteteket szeretem, amelyeket megnézve magam rakok össze egy értelmezést a fejemben. Nem az a kérdés, hogy én mire gondoltam a cím kapcsán, hanem az, hogy a néző mire fog gondolni közben. Nem az a kérdés, hogy én belecsúszom-e a bordeline hamis értelmezésébe, hanem, hogy az egész belecsúszik-e. Igenis érzem ezt a határosság-helyzetet építész és nem építész között. Remélem, hogy a mi felvetésünk lehetőséget ad arra, hogy megkeressük az új határokat.

Számomra ez a projekt érzelmileg és intellektuálisan is egy nagyon kihívásos helyzet, hiszen részben azért gyakorlati pozícióba is helyeztem magam. Mert akárhogy nézzük is, ez egy installatív kiállítás, kifejezetten komplex installációról van szó, nem arról, hogy van harminc darab műtárgy, amit be akarunk mutatni. És azért is duplán érintett vagyok, mert a korábbi velencei szerepléseket éles nyelvvel bíráltam - a bírálat alatt a pozitív és a negatív ítéletet is értem -, tehát ha a magam számára is, de bizonyítanom kell valamit. Nagy kihívás ez a helyzet a számomra.

PRAE.HU: Akasztják a hóhért?

Igen, pontosan így értem. Hajlamos vagyok az engem ért kritikákat ezzel a szemmel is olvasni, amiért haragszom is magamra, mert nem akarom elintézni azzal ezt a jelenséget, hogy persze most kritizálnak, mert annak idején én is megkérdőjeleztem másokat. Ezzel senki nem megy előre.

Az interjúról készült videó a 6b.hu-n.

nyomtat

További írások a rovatból

építészet

A Budapest Café Csengtuban A Budapest Café Csengtuban
Biasol Építészstúdió (Ausztrália): Budapest Café, Csengtu (Kína)
építészet

Fába borult vidék Fába borult vidék
Véget ért a Hello Wood Építész Mustra 2017
építészet

Építészet, talán ahogy még nem láttuk Építészet, talán ahogy még nem láttuk
Magyar építészet. A szépítő bizottmánytól napjainkig. Kossuth Kiadó, 2017., 343 oldal, 7900 Ft
építészet

Mit rejtenek a pest-budai lépcsőházak? Mit rejtenek a pest-budai lépcsőházak?
Somlai Tibor – Székely Péter: Fent és lent; Pest-budai lépcsőházak 1835-1945. Corvina, 2014. 287 oldal, 9900 Ft.

Más művészeti ágakról

gyerek

Téli történet a Nádtengeren Téli történet a Nádtengeren
Pálfi Zsolt: Lengemesék 2 - Tél a Nádtengeren
Csapody Kinga adventi mesekönyvről, régi-új kedvencekről és nagy meglepetésekről
irodalom

Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt
Balogh Gergő Karinthy nyelvet ölt című kötetének budapesti bemutatója
Gyerekirodalmi konferencia 2018. november 24.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés