bezár
 

zene

2007. 03. 01.
Zörejek és lebegés
Az Arditti Quartet koncertje és Yannis Kyriakides előadása az IX. MNW Fesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Zörejek és lebegés Az alapkoncepció az volt, hogy az erősítés és a hangfalak térbeli elrendezése révén a hallgató majd úgy érzi magát, mintha a vonósnégyes játékterének kellős közepén ülne, és közvetlenül a hangszertestekből jutnának a fülébe a hangok.
A [a]http://www.makingnewwaves.hu/[text]IX. Making New Waves Fesztivál[/a] egyik legkiemelkedőbb eseménye az Arditti Quartet koncertje volt. Az együttes neve összeforr a XX. század második felének vonósnégyes-irodalmával. Magas kvalitású játékuk olyan szerzőket inspirált darabírásra, akik meghatározó szerepet játszottak az 50-es évek utáni zene történetében. Budapestre Dusapin, Lucier, Xenakis, Stoppa és Lachenmann műveit hozták magukkal.
Klasszikus kedvencek 2018.

Arditti QuartetAz, hogy ezek közül melyik darabra ki hogyan reagált, ki mit érzett magához közelinek vagy távolabbinak, bizony nagy szórást mutatott: a Making New Waves koncertjei éppen azért szólnak, hogy a gazdag és sokrétű felhozatal teret engedjen a szabad döntéshozatalnak, a megítélésnek. Ami engem illet, a legtöbbet Alvin Lucier Navigations c. darabjától vártam. Hangjai végletesen szűk – mindössze három félhanglépést magában foglaló – tartományban mozognak, ám olyan mikrointervallumokra osztják fel ezt a tartományt, amitől ez a szűk intervallum egyszer csak a hihetetlen bőségével kezd hatni a hallgatójára. Ha egymáshoz közeli frekvenciaértékek szólalnak meg egyidőben, egy páratlan akusztikai jelenség, a lebegés jön létre. A lebegés a két hang frekvencia-értékének különbségétől függ: ha kisebb vagy nagyobb, más ritmusú, sebességű lebegés alakul ki. Ez a fizikai jelenség izgalmas zenei játékokra ad alkalmat, és Lucier számos darabjában él a lehetőségekkel. A mostani előadásban sajnos – én úgy éreztem legalábbis – ez a játék a maga legmegfelelőbb szintjén nem működött. Az előadók teljesítménye semmi kívánnivalót nem hagyott maga után (pedig nem volt éppen egyszerű a feladatuk: a kotta olyan utasításokat tartalmazott, mint például hogy „intonálj a B hang alá 32.8 centtel”), ám a terem és a szép számú közönség túl sok hangot elnyelt, és így nem mindig gyönyörködhettünk az akusztikai varázsban.A legmeggyőzőbbek számomra Xenakis és Stroppa darabjai voltak. A görög származású (egyébként építész végzettségű) Iannis Xenakis neve gyakori téma manapság. Beszélnek róla, furcsa kritikával illetik műveit (hangosak, zajosak, zeneietlenek, stb.), miközben mintha ahhoz sem vennék a fáradtságot, hogy valóban megismerjék őt. Én szívesen hallgatom, mert hangzó-folyamatai állandó feszültségben képesek tartani a hallgatót; néhol kifejezetten az érzékenység és az abszolút értelemben vett zeneiség sugárzik a darabjaiból. Mindemellett azonban nem kell véresen komolyan venni őt, hiszen a zeneszerzői eszköztára még a jó ízlésű humort sem mellőzi. Így nem okozott különösebb meglepetést az sem, hogy a közönség számos tagja középhangos nevetéssel kommentált néhány szokatlan, ám félreérthetetlen asszociációt keltő hangeffektet. Marco Stroppá-t egyáltalán nem ismertem korábban, de Spirali című darabja felkeltette az érdeklődésemet. A darab nem a legfrissebb – ha jól tudom, még a 80-as években keletkezett –, mégis a szó minden értelmében kortárs mű: a hangzás térbeli megjelenítésével foglalkozik, ami mint probléma, semmit sem veszített az aktualitásából napjainkra.Nem láttam a technikai háttér működését, csak lelkesen követtem a hallott hangok iránymódosulását. Az alapkoncepció ugyanis az volt, hogy az erősítés és a hangfalak térbeli elrendezése révén a hallgató majd úgy érzi magát, mintha a vonósnégyes játékterének kellős közepén ülne, és közvetlenül a hangszertestekből jutnának a fülébe a hangok. És én a legjobb helyen ültem, majdnem a nézőtér közepén. Kimarad két további mű: Dusapin és Lachenmann opusai, amikről azért nem írok, mert elhangzásuk pillanatában a lehető legtávolabb álltak tőlem – bár sokaknak éppen ezek jelentették az alapélményt (és ennyit a darabok „abszolút értékéről”). A koncert kvalitása és nagyságrendje felülmúlhatatlannak bizonyult, a fesztivál távlatában azonban a holland együttes (Marteen Altena Ensemble) által hozott produkció – legalábbis számomra – nagyobb aktualitással bírt: az ő darabjaik még nem állták ki az „idők próbáját”, nem bizonyítottak különböző közönségek előtt. Csak nekünk, és csak a mának szóltak.
Yannis Kyriakides előadásaAkik követték – legalábbis a koncertfüzet alapján – az idei Making New Waves programjait, talán csodálkoznak azon, hogy a két megjelent zeneszerző közül (Alvin Lucier és Yannis Kyriakides) miért éppen a fiatalabbról írok, akinek még – ha úgy tetszik – nincs történeti súlya, korából adódóan pedig még csak elképzelésünk sem lehet arról, hogy milyen irányba tart majd a pályája. Azért írok róla, mert – ahogy az várható is volt – a megjelenése nem keltett kellően széleskörű érdeklődést, szemben Alvin Lucier-el, aki zsúfolásig telt teremben tartotta meg előadását a Zeneakadémián. Kyriakides-t öten hallgattuk. Az érdeklődés hiánya részben annak tudható be, hogy az első estén a MAE együttes előadásában elhangzó darabja nem volt valami sikeres. Nehéz körülírni ezt a zenét, mert olyan egyéni hangot üt meg, amiről még nincs tapasztalatunk. Saját projektjeiről azt írja, hogy „a zene közvetítő szerepét kutatja, valamint válaszokat keres arra, hogy az emóció és a nyelv kapcsolata miként befolyásolják a zenei élményt. A média újszerű és hibrid formáit hozza létre új hangforrások szintetizálásával valamint térben és időben zajló jelenségek kiaknázásával.” Furcsa egy leírás: nem mindenhol világos a jelentése. A zenéiből azonban azt hallom, hogy olyan ember hozta létre őket, aki minden ízében átéli saját korát. Kyriakides nem kísérletezik merőben új hangzásokkal. Inkább az érdekli őt, hogy mire használhatja a jelenleg az ember életét állandóan körülvevő hangzástípusokat zenei környezetben. Ezért esztétizálódnak a mechanikai zörejek, a gépies zajok a darabjaiban az újfajta használatba lépéstől. Úgymond megszelídíti őket. Mert a zenéjét kétségkívül kellemes hallgatni, gyönyörű légkört teremt.

Yannis Kyriakides Ciprusban (Limassol) született, szüleivel hat éves korában Angliába költözött. Tanulmányait a York egyetemen, valamint a Hágai Konzervatóriumban végezte, ahol jelenleg zeneszerzést tanít. Idén 38 éves. Ha legközelebb erre jár, adjunk neki egy esélyt, mert a nevéről biztos, hogy hallani fogunk még.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

További írások a rovatból

Slayer, Final World Tour, Bécs, Wiener Stadthalle, 2018. november 23.
Colin Stetson a Trafóban
Zenevilágnapi képeslap, 2018
Sziget Fesztivál, 2018., augusztus 8-9.

Más művészeti ágakról

Reisz Gábor: Rossz versek
Egy képregényről, ami a női egyenjogúságról szól, egy észt sikerkönyvről, és kíváncsi gyerekekről
gyerek

Életrevaló Képeink
Kiállítás a hátrányos helyzetű gyerekek önkifejezésének fejlesztése céljából


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés