Bret Easton Ellis kapcsán mindig egy régi sztori jut eszembe abból a korszakból, amikor még csak betárcsázós net létezett, és amikor egy könyvekről, olvasmányélményekről szóló fórumon egy srác rendkívül indulatosan kioktatott, nehogy el merészeljem olvasni az Amerikai psychót, hiszen az nem lánynak való, még akkor sem, ha egyébként irodalmárpalánta vagyok. Úgy képzelem, az illető péntek délután már attól a látványtól láncfűrészt ragadott volna, hogy egy Ellisről írott monográfia bemutatóján milyen nagy számban képviseltették magukat a gyengébbiknek mondott nem képviselői az Örökmozgó Filmmúzeum kis kávézójában, azt pedig már el sem tudom képzelni, hogyan reagált volna arra az információra, hogy Ellis műveiről (elsősorban angol nyelvterületen) túlnyomórészt női szerzők tollából születnek értelmezések. Merthogy a beszélgetés során szó esett többek között ez utóbbi jelenségről is.  

A lényeg azonban természetesen a bemutatandó friss kötet, Az eltűnés könyve – Bret Easton Ellis volt, amelyről Molnár Gábor Tamás többször is, mint rendkívül különleges kiadványról szólt, részint azért, mert egy nem magyar nyelven alkotó szerzőről született ez a monográfia, és azért is, mert szerzőpáros jegyzi, noha az a fajta műértelmezési attitűd, ami a könyv tanulmányaira jellemző, alapvetően személyes műfaj. Különlegessé teszi az is, hogy ez esetben nem egyszerűen egy író életrajzáról, illetve könyvei ismertetéséről, hanem komoly, alapos és érdekfeszítő elemzésekről van szó, mindez ráadásul nem amerikanisták munkája, így Az eltűnés könyvei szakkönyv, de nem szakfilológiai könyv, az amerikai (irodalmi) kontextus helyett az irodalom értelmezhetőségének problémája áll inkább előtérben.

Molnár kötettel kapcsolatos felvetései utaltak arra, hogy Ellis munkássága egyfajta terepmunkaként funkcionálhatott a 2000 körül induló kritikusok számára, hogy a könyvekről való tudás alakzataival játszik a kötet, valamint erőteljesen megjelenik benne egy metakritikusi szólam, illetve az az értelmezés, miszerint Ellis szövegeinek van egy, a mimézis illúzióját szétfoszlató jellege.

A kötet mindkét szerzője elmondta a maga verzióját arról, hogy miért éppen Ellisről készítettek közösen monográfiát. L. Varga Péter arra helyezte a hangsúlyt, hogy első olvasás során az ideológiai, tematikus irányvonalak mentén olvasta a regényeket, míg az újraolvas által lebomlottak ezeket az olvasatok, hogy elméletibb, reflexívebb értelmezési módoknak adják át a helyüket. Fodor Péter pedig az idegenszerűséget és annak feloldhatatlanságát, többlet és hiány együttes megjelenését emelte ki, valamint azt, hogy Ellis végtelenül kíméletlen szerző, aki az ember önértékeléséről, a világban elhelyezkedéséről mond okos dolgokat, és ez teszi nagyszerűvé a szövegeit. A felvetésre, hogy miért egy élő szerző eddigi életművéről készült monográfia, azzal a magyarázattal szolgáltak, hogy Ellis a Királyi hálószobákkal szemmel láthatóan egy projekt végére ért, és bár nem lehet tudni, hogy mi lesz majd ezután, a váltás sejthető. Tehát egy minden valószínűség szerint már lezárt alkotói életszakasz áttekintése a kötet. 

A mindként szerző által nagyon erős és egységesnek ítélt Ellis-életműből ki-ki mást tartott fontosnak kiemelni. L. Varga szerint ha valakivel érdemes a szerzői figurát azonosítani, az sokkal inkább a Nullánál is kevesebb központi karaktere és nem Patrick Bateman (Amerikai psycho), ezenkívül a Holdparkot említette még, ami szerinte sok más jellemzője mellett kritikaparódia is egyben.

Fodor Péter A vonzás szabályaival kapcsolatos újraolvasási élményeiről beszélt, valamint arról, hogy egy 20. századi topligában, vagy más megfogalmazással, az ő saját személyes kánonjában az Amerikai psycho mindenképpen szerepel.

A társszerzőségről, a közös munkáról csupán pár szó esett, de nagyon fontos gondolatokat fogalmazott meg Fodor Péter. Szerinte nem volt hiábavaló az elvégzett munka, bevált a több szem többet lát elv. Hogy más kötetekhez képest itt nem érződik a többszerzőség, az azon a módszeren alapul, hogy a mondatok szintjéig közös volt a munka. 

Végezetül Fodor azt is megosztotta a hallgatósággal, hogy szerinte miért érdemes a regényeken túl ezt a monográfiát is elolvasni: Ellis olyan mint Balzac, egyetlen szöveget ír egész életében, és ennek a szövegnek, illetve szőttesnek a mintázatait szerette volna a szerzőpáros a kötet által az érdeklődők számára megmutatni.