bezár
 

irodalom

2015. 01. 21.
Tartás, viharban is
Borbély András: Szél, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tartás, viharban is Nehéz idők járnak… Nehéz szelek fújnak mostanában. Mindenkire. Ám a költőre – kiváltképp. A csupasz-idegű, nagy védtelenekre, bizonyára fájdalmas(abb)an hat: fülledt nyár-időben, egy-egy (szinte a semmiből) keletkező, vad, sirokkó-szerű (por)vihar. És, vajon mit érezhetnek télen: mikor Észak dermesztően rájuk lehel? Szél, csend. Szél, csend… Akár egy végtelen, szakaszos tizedes-tört.

Nem véletlen hát, hogy Szél a címe, Borbély András legújabb verseskötetének. Mert nem afféle békés, szelíd, enyhítő fuvalmak szálldosnak ránk (izzadt, verejtékes, vagy netán fagyos homlokunkra-arcunkra) e műből. Inkább a (még fiatal, de már így is szokatlanul sok mindent megélt) szerző „kijózanító” szándékát kell, hogy kiolvassuk belőle. Mintha azt sugallná, üzenné nekünk: Ébresztő! Ez itt nem a mennyország.

…„töredelmesen kiszáll a fagy” (Emlékezés): nyitja meg ezzel (és hozza máris mozgásba), mintegy felütésként, borongós-borzongató hangulatú kötetét, Borbély. És ez még csak a kezdet… Mert a szél is jobban rákezd, még ugyanebben a nyitóversben (jól hallatszik): „hasogató, szilánkos szelekben/ cserépdarabok süvítése” (Emlékezés).

„Minden Egész eltörött” – jut(hat) eszünkbe erről Ady sora. Csak (az azóta eltelt bő száz esztendő óta), mintha mára, ezek az „Egész”-darabok is, még apróbb darabokra(-darabkákra) törtek volna szét, mondhatni – „szilánkos”-ra. Borbély kétségtelenül (nagyon) megszenvedi ezt a mai kort. Saját korát. Azt a (számára menthetetlennek és sivárnak érzett) kort, amelyben alig van egyéb, mint: „… kővé vált remény” (Szikla); és, ami terem még e földön, hát, az sem éppenséggel kecsegtető: „terem a semmi szüntelen” (Jeremiád). És az atomkori szél csak fúj, egyre fúj…

Borbély komoly ember. Hívő ember. Tudó ember. És mintha azt is tudná – ahogy szokták mondani –, hogy merről fúj a szél. Mint írja: „… hull a csönd, /és zihál fönt a Göncöl” (Bronzkor).

Korok (és idő-síkok), vallások (zsidó-keresztény és pogány vallási elemek) kavarognak, örvénylenek, sajátos harmóniában, a sorokban, úgymond, a sorok között. Néha valósággal megráz minket egy-egy erőteljes kép: „magasfeszültségű oszlop az Isten” (Míg zöldre vált a sorompón a lámpa). Kegyelem-ínség, kegyelem-éhség (és -szomjúság), életfogytig tartó „rosszullét” a rossz (anyagi) léttől – ez(ek) jellemzi(k) nagyrészt (hangulatilag), a kötet verseit. És – a költőt. A rá- és felismerés(ek). Hogy valami nagyon nincs (itt) jól. De az Isten kegyelmes és jó. A költő megkapja, ami jár neki: írhat. És ekképp – feloldoztatik. De hát, végül is nem(csak) magának ír, aki ír: „És írtam, mintha ez lenne az idő/ egyetlen értelme, / s értelmetlensége is egyben” (Léthe).    

Tér-keringés. Idő-keringés. Holdak. Szárnyak. Vér. Halál. És halál-tudat. Talán Borbély az utolsó – mondjuk, hogy vérbeli – romantikusok egyike. Akár még anakronisztikusnak is nevezhetnénk az ő költői (küldetés-)tudatát. Bátor ember. Mintha szánt szándékkal helyezne el (bizonyos versekben) „archaikus” szavakat, kifejezéseket. Ilyenre ma, csak a Költészetet örző-védő szolgálat embere(i) vetemedhet(nek). Veretesség, jut eszembe rögtön ez a szó: „S mint angyalok az Úr előtt/ ma meghajolnak háztetők” (Holdtölte).  Borbély merészsége előtt, „ím”, jobb, ha mi is meghajolunk…

Van azonban egy másik, egy korszerű arca is. Próza(i-)versei, a kötet első harmadában, egymás után olvashatók, mintegy egymást (meg)támogatva. Ezek a versek (Antika; Gyermekbénulás; Cserebomlás; A barátság; A vidéki költő; A harmadik képmás; Az apai ág) kissé meglepnek minket kirívó, poétikai eszköztelenségükkel. Elmesélésszerűek, naplószerűek, lejegyzésszerűek, történetszerűek, stb. Ugyanakkor mégsem lep(het)nek meg minket. Mert az ilyen típusú versbeszédet a kortárs lírában, nemhogy nem érezzük egyedülállónak, de mintha egyenesen a kor szelleme sugallná – a kor költőinek.

Ahogy Borbély a kötet végén található (egyébiránt nagyon gondolat-gazdag) interjúban fogalmaz: „… a fiatalabbak érdekelnek, velük találok most is inkább közös hangot”. Szélben, pusztító viharban is, megőrzi tartását a költő. Az interjú egy másik részletében ezt mondja, és egyúttal ezt is üzeni nekünk, igen bölcsen: ”Az idegenséget nem hátrányként, inkább előnyként élem meg, a különbözni tudás méltóságaként”.

Azt kell kívánnunk a tehetséges Borbély Andrásnak, hogy méltóságát csak tartsa meg (és továbbra is ilyen erőteljesen sugározza az olvasó felé!) – magának. És olvasóinak.                                                                                                                               

nyomtat

Szerzők

-- Jahoda Sándor --


További írások a rovatból

irodalom

Urbán Bálint: Obscuro, FISZ, Budapest, 2020
Vaktérkép
Vaktérkép
A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye

Más művészeti ágakról

A Prae körkérdése zeneszerzőkhőz: Mezei Szilárd válaszol
Interjú az idei Év Gyerekkönyve Díj egyik HUBBY különdíjasával, Pacskovszky Zsolttal
Neil Schusterman: Kaszás. Lampion Kiadó, 2022
gyerek

Jótékonysági rajzolás Agócs Írisszel, Dániel Andrással, Mayer Tamással és az olvasókkal a rászoruló könyvtárakért


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés