A Perzsa-öböl madártávlatból különös világ: nomád népek és felhőkarcolók, vendégszeretet és háborúskodás, hagyományok és kőolaj. A sztereotípiák megdöntésére, a kettősségek éles kontúrjainak elmosására, az ellentétnek tűnő jelenségek közelítésére kiváló terepet biztosítottak az idei előadók építészetről, generációkról és az elmúlt évtizedekben lezajló változások színpad mögött zajló folyamatairól szóló beszámolói. A Magyar Építőművészek Szövetsége és az Artifex Kiadó szervezésében létrejött XXIII. Nemzetközi Építészkongresszus helyszíne illeszkedik a múlt és a jelen találkozásának témájába: a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia modern vonalai hófehéren emelkednek ki a Hollandi út csendes, nyaralóövezet hangulatú házai közül és a csepeli Dunapart zöldjéből.

Az Akadémia az esemény második tervezett helyszíne volt. Az első a szintén csepeli Jedlik Ányos Gimnázium lett volna, mely a kongresszus eredeti időpontjában látta volna vendégül a rendezvényt. (Végül az iskola sem maradt ki a programból, a nap végén az intézmény bővítéséről és felújításáról Reznicsek Zoltán, Szabó Ádám és Mizsei Anett beszélt, ezt követően pedig épületbejárásra is el lehetett menni az előadók kíséretében.) Az eredeti terv az utolsó pillanatban hiúsult meg, a kongresszust pár nappal az esemény előtt kellett átszervezni. A halasztás rámutat a háború peremén egyensúlyozó öbölmenti országok lakóinak létbizonytalanságára: a „kiéleződött közel-keleti háborús helyzet miatt a péntekre (március 6-ra) tervezett Nemzetközi Építészkongresszus több előadója nem tud Magyarországra utazni: a hat meghívott vendég közül négyen Bahreinből és Kuvaitból érkeztek volna, ám országukban lezárták a légteret.” [1]

Az új időpontra végül Noura Al-Sayeh, Latifa Alkhayat és Turki Gazzaz személyesen is el tudott jönni, az ő előadásaik alkották a délelőtti szekciót. A délutáni szekcióban Anne Holtrop és Lina Ghotmeh adott elő. Holtrop online beszélt, míg Ghotmehet felvételről közvetítették. Ezek az időpontáltozás miatti kényszermegoldások, bár érthetőek, érezhető volt a különbség a délelőtti, személyes jelenléttel erősített előadások és a délutániak hangulata között. Vagy ez, vagy pedig az addigra erősen fáradó agyam az oka, hogy az ebéd utáni szekcióra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni. Nekem, külsősnek, kihívás volt az építészeti kérdésekről való gondolkodás. Főleg angolul. De hogy nem kértem a szinkrontolmács segítségét, az egyedül rajtam múlott. 

A nap előadóinak mondanivalója, bár másról, mégis ugyanarról szólt, a prezentációk kerek egésszé álltak össze:

mindannyian egységként tekintenek a hagyomány és a modernitás, a társadalom és az építészet témáira. Központi kérdésük a közösség és az építészet találkozásának optimalizálása, melyre a bemutatott projektek is válaszoltak.

Külsős szemmel is érthető, miként ér össze az építészet és az ember, és hogy a kortárs szakmagyakorlók milyen lokális kihívásokkal néznek szembe és erre milyen válaszokat adnak.

Noura Al-Sayeh – aki egyben az esemény kurátora is volt – előadása nyitotta a sort. Al-Sayeh a Bahreini Kulturális és Régészeti Hatóság építészeti ügyekért felelős vezetője, ahol a kulturális intézmények tervezéséért és megvalósításáért, valamint a kiállítások és tudományos csereprogramok irányításáért felel. A világ számos jelentős városában dolgozott építészként, többek között Amszterdamban, Jeruzsálemben és New Yorkban. Bahrein először 2010-ben vett részt a Velencei Építészeti Biennálén, ahol megnyerte az Arany Oroszlánt. A kiállítást Al-Sayeh kurálta.[2]

Al-Sayeh nyitóelőadása a Positions of the Gulf and beyond (Nézőpontok a Perzsa-öbölből és azon túlról – a szerző saját fordítása) címet kapta, melyben életművének állomásain keresztül mutatta be a regionális jellegzetességeket.

Első nagy munkája, a már említett 2010-es Velencei Építészeti Biennálé anyaga határozottan körvonalazta a nap központi kérdéseit. Bahrein ebben az évben szerepelt először a kiállításon, a bemutatkozó anyaguk címe Reclaim (Visszakövetelés) volt, melyben egyszerű, kétkezi munkával épített halászkunyhók szerepeltek. Az első látásra csupasz, egyszerű építmények közelebbről szemlélve országszintű társadalmi problémakört testesítenek meg. „Bahreinben közel egymillió ember él, a területe alig másfélszer nagyobb, mint Budapesté. Egy csupasziget állam, ami a tengertől próbál területeket szerezni, hogy a gyorsuló ütemben növekvő számú lakosságnak helyet adjon.”[3] Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a szigetország a tenger kiszorításával növeli a területét. Ez a lépés azonban hosszútávú következményekkel jár: a gyöngyhalászatból élő falvak több kilométerre kerülnek a tengerparttól, elvágva őket a hagyományos életmód folytatásának lehetőségétől. Az új területeket privatizálták, így a távolabb lakók nem jutnak szabadon a vízhez. Az emberek viszont visszakövetelték jogukat a tengerhez: egyszerűen odamentek és a felhúzták a parton ezeket a kalyibákat. „Bahrein 'Reclaim' kiállítása a tengerpart és ember elveszett kapcsolatát követeli vissza, tengerparti köztereket, élhető építészetet akar. Fiatal csapat hozta ide Velencébe ezt a szelíd, de annál tisztábban megfogalmazott kritikát egy építészeti "leg"-ekre való törekvéseiről elhíresült világból.”[4] Ebben az alulról szerveződő folyamatban, ahol az építészet intézményes tevékenység helyett személyes üggyé vált, az építés a protestálás eszköze lett.

A társadalmi csoportok múlthoz és közös terekhez való hozzáférése nem csak a privatizáció miatt, de az éghajlati adottságok miatt is egyre nehezebb. A 2025-ös Velencei Biennálén Bahrein kiállítása, a Heatwave (Hőhullám) az extrém hőmérséklet miatti akadályokra próbált válaszokat adni. Erőteljesen negatív hatással bír a közösségekre, ha egyszerűen olyan meleg van, hogy az emberek nem tudnak kint tartózkodni, nincs lehetőségük találkozni, beszélgetni. Ez növeli a társadalmi izolációt. Arról nem is beszélve, milyen embert próbáló a kinti munkavégzés ezen az éghajlaton; a munkások védelmét is kiemelt fontosságú megoldani. Az Andrea Faraguna által kurált anyag a passzív hűtési megoldások és a közterek újragondolása felől vizsgálja a lehetőségeket: geotermikus kutat és napkéményt kapcsol össze egy olyan rendszeren keresztül, amely a föld alatti és a külső levegő adottságait hasznosítja.[6]

Latifa Alkhayat hasonló szemlélettel dolgozik. Előadásában nagy hangsúlyt kapott a tavalyi Stories of the Isle and the Inlet (Sziget és tengeröböl meséi – a szerző saját fordítása) installáció, melyet az általa és Maryam Aljomairi által alapított bahreini–amerikai Maraj építészeti és designplatform készített a 2025-ös Dubaji Design Hétre. Az installáció a Nabih Saleh-sziget törékeny ökoszisztémáját és közösségi emlékezetét dolgozta fel hímzett textíliákon keresztül. A hagyományos bahreini női viseletből inspirálódó alkotás a Tubli-öböl növény- és állatvilágát jelenítette meg, a táj, a víz és a helyi közösségek kapcsolatát állítva középpontba. [7]

Turki Gazzaz a Bricklab, egy díjnyertes dzsiddai építésziroda társalapítója, melyet Abdulrahman Gazzazzal, a testvérével hozott létre. Munkájuk az építészetet, a művészetet és az anyagkutatást ötvözi, innovatív megoldásokat keresve az épített környezetben. Kulturális épületeket, városfejlesztési terveket, köztereket, kiállításokat és művészeti installációkat terveznek, mindig az adott hely társadalmi, politikai és gazdasági környezetére reagálva. Kiváló példa erre a Sherbatly Annex, a Dzsidda történelmi negyedében található koncertterem projekt. Az épület az UNESCO világörökségi helyszínként nyilvántartott Al-Baladban áll, ahol korallkő házak, faragott fa roshan erkélyek és szűk utcák határozzák meg a városképet. A tervezők a gazdag, évszázados építészeti és zenei örökségből merítettek inspirációt a tervezés során: a homlokzat ritmikus kialakítása a hagyományos motívumokat idézi, míg a nyitható utcai homlokzatnak köszönhetően a koncertterem szó szerint megnyílik a város felé. Így az előadások nem zárt falak között maradnak, hanem a közterek életének is részévé válnak, a zene pedig kilép az épületből az utcára. 

A kongresszus vitathatatlan értéke, hogy elhozta Magyarországra ezt a régióspecifikus előadássorozatot. Persze nincs semmi új a nap alatt.

A természetnek kiszolgáltatott ember kezdetektől fogva harcol az elemekkel, tengerrel, nappal, széllel. Ugyanakkor a helyzetünk, a tudásunk és a szemléletünk változik, miközben nem szabad elfelejtenünk az örökségünket sem, és amit érdemes, be kell emelnünk a múlt tapasztalatai közül. Ennek kettősségén egyensúlyoznak az előadók, egyensúlyozik a kortárs építészet.

A kérdésekre adott válaszok tétje nagy. A kongresszus segített jobban értenem, hogy miért kiemelten fontos kulturális és társadalmi ügy az építészet. Az épített környezetünk minősége és ergonómiája alapvetően határozza meg az életünket. Az építészet az az otthon, ami funkcionalitásából eredően – és mert évezredek óta elsősorban a falu és a város határozza meg legtöbbünk hétköznapjait, nem a természet – közelebb hozhat, de el is választhat. A mai nap azt a reményteli üzenetet hozta nekem, hogy az egyre növekvő távolság visszafordítható – és ehhez néha elég egy barátokkal felhúzott kalyiba.

Fotók: KIMBA (kozmaakademia.hu)
XXIII. Nemzetközi Építészkongresszus (a szerző saját fotója)
Reclaim (b22.it/en/projects/reclaim)
Sziget és tengeröböl meséi (Instragram - archipanic)
Sherbatly Annex (www.brick-lab.com/projects/sharbatly-annex)
További képek a rendezvényről (MÉSZ/AHA Facebook)

[1]: https://epiteszforum.hu/kesobbre-halasztottak-a-xxiii-mesz-nemzetkozi-epiteszkongresszust
[2]: https://agsi.org/people/noura-al-sayeh/ (a szerző saját fordítása)
[3, 4]: https://epiteszforum.hu/noura-al-sayeh-epitesz-a-velencei-arany-oroszlan-dijas-kiallitas-tarskuratora
[5]: https://pearlingpath.bh/en/the-pearling-path-in-detail/
[6]: https://www.archdaily.com/1029758/bahrains-2025-venice-biennale-pavilion-addresses-the-global-issue-of-extreme-heat
[7]: https://www.archipanic.com/stories-of-the-isle-and-the-inlet/