Konstancán egyelőre semmi nem mutatott hasonlóságot azzal, amit elképzeltem. Amit a buszból kiszállva láttam, a telefonozó buszsofőrök, kávézó várakozók és perifériára szorult helyi arcok a bádogfalú késdobálóban. Egy park, amiben minden kellék világoskék olajfestéktől ragad. És ez a blokknegyed bármelyik román városban lehetne. Hosszú és kietlen úton ereszkedem a sejtett tenger irányába. Útközben vásárolok egy dobrudzsai túróslepényt. Már a levegő is egészen más itt, sós és párás. Oldalvást végre feltűnnek a római kori romok (mintha doktor Tulp anatómiáján látnánk bele egy holttestbe, olyanok ezek az évtizedekig úgy felejtett feltárások), de cseppet sem akarnak reprezentatívabbak lenni, mint a jelenkori építkezések lassan forgó darui és földhalmai. A város területén van eltemetve a száműzetésben meghalt Ovidius is.

Egy sarkon bekanyarodva vár rám a lélegzetelállító találkozás, a magasra felcsapó tajtékos hullámok. Pedig a messzire hallatszó morajlás valamennyire felkészíti az embert. De a hétköznapi kulisszák között mégis olyan váratlanul hat, hogy hangosan felnevetek. Látnom kell, hogy ez a felfokozott lelkiállapot nem csak a vendégeknek kijáró fogadtatásból fakad. A helyiek habitusa mintha a tenger iránti konstans lelkesedésen alapulna – nem csak itt, minden tengerparti településen. A korzón ebéd előtti sétájukat teszik a népek. A vendéglő teraszán idős dáma ül, előtte hatalmas tál kagylóhéj. Napszemüvegben tartja arcát a verőfénybe. Már a lakoma utáni virzsiniáját szívja, természetesen szipkával. A padokkal szegélyezett sétányon a mai szavazásról eszmecserélnek, van, aki rögtön mise után letudta, más csak ebéd után megy. Lám, ezt is megértük, hogy már nem csak a nyílt víz felől érkezhet veszély, hanem közülünk is bárkiről kiderülhet: bomlasztó eleme a társadalomnak. A román média is az ismeretlen és kiismerhetetlen, vagyis ellenséges erők közelségére figyelmeztet. A migránsok és a melegek hada. Persze van ezekben a hátratett kézzel sétáló öregurakban valami kibillenthetetlen nagyvonalúság is. Pont a helyszínből kifolyólag. A Fekete-tenger latin neve Pontus Euxinus. Vagyis: vendégszerető. Románia első szecessziós épülete, a Kaszinó jelenleg a világ legimpozánsabb galambdúca. Kitéve a víz szeszélyeinek, a sónak és a szélnek, olyan, mint egy zátonyra futott hajó robusztus roncsa. A hullámtörő betonalakzatokból épített gát sütkérező fókákra emlékeztet. A kikötőben végignézek egy macskamentést, egy hajójavító közreműködésével. Derűsen és félvállról meri ki hálójával a vízbe pottyant kölyköt, látszik, hogy nem először tesz ilyet, és nem is fogja ettől hősnek érezni magát. 

A müezzin hívása minden irányból hallatszik. Elindulok az árbocok és halászhajók közül, fel, egy kikövezett utcán. A diákjegy, hogy beléphessek az I. Károly román király nevét viselő mecsetbe, 3 lejbe kerül. A minaret tetején kiderül számomra, hogy müezzin nem létezik, az imára hívó szavakat a kilátóra rögzített hangosbemondó hirdeti, hangfelvételről. A technika eme vívmányával valószínűleg a hiányzó embert helyettesítik. A minden irányba tökéletes panoráma részletei: lengedező fűvel takart beszakadt háztetők, kiégett ablakok, amelyeken ki-bejárnak a város fölött cikázó madarak. Az úton senki, senki, olykor egy-egy macska. Az impozáns bérpaloták redőnyei leszakadva, mohos falaikból vezetékek fityegnek. De

az őszi fény ezüstös csillogása a víztükrön, a galambok burukkolása és ez az időtlen nyugalom engem is beletörődővé, sőt: boldoggá tesz, hogy együtt múlhatok el a világ dicsőségével.

A csigalépcsőn leérve belépek a mecsetbe is. A hatalmas perzsaszőnyeg a Dunán elsüllyesztett sziget, Ada Kaleh dzsámijából került ide. Mivel teljes hosszában nem fért volna be, nincs egészen legöngyölítve. Kézzel készült, 17 évig, és majdnem 500 kilót nyom. Ezekről az adatokról utólag szerzek tudomást, ott csak azt érzékelem, amit az elhagyatott utcákon járkálva: a tér dúsított atmoszféráját. Mintha az idő szeletein egyszerre járna át az ember. A mecset bejárata mellett papucstartó polc, rajta rendezett sorban állnak a gumipapucsok, a „slápok”. A polc tetején a mai szavazást hirdető, megmaradt szórólapok. „Gyere el a népszavazásra, és mondj IGEN-t a férfi és nő közötti házasságra!”, áll piros alapon nagybetűkkel. A túloldalon pedig a gyengébbek kedvéért: „Ha nem jössz el szavazni, két férfi is örökbe fogadhat egy gyereket, az iskolában pedig azt fogják tanulni, hogy anya nem nő és apa nem férfi.” Még egy darabig hallgatom a falióra klattyogását, aztán kifordulok. A jegyárus asszonytól érdeklődöm, működik-e még a mecset. Értetlenkedve néz rám. Hogyne működne. És mikor járnak ide imádkozni? Minden nap, dél körül. Most, hogy ősz van, 1 óra körül. Télen 2 körül – attól függ, mikor van a nap a zeniten. Úgy képzelem, egy török férfi felesége lehet, és amíg a férje bent imádkozik, ő a tévéújságot böngészi fülkéjében, és közben kis kupacba gyűjti a napraforgóhéjat.

A Szent Antal bazilika közelében, rozsdás kerítés mögött áll az egykori Hotel d’Angleterre (később Regina), kommunista nevén Intim. A pikáns névváltás után elég annyi a renumé alakulásáról, hogy az államosítást követően ismét magántulajdonba került, bezárt, majd felkerült a Románia 10 legkísértetiesebb szállodájának listájára. A falán felfedezek egy márványtáblát. 1882-ben itt töltött el tíz csodálatos napot Mihai Eminescu, költő. A hátam mögött hatvanas pár sétál el kézenfogva: „nézd, papa, az Intim, hát hihetetlen, hogy mi történik itt”.

Van még egy pár órám sötétedésig, a városból visszamegyek a tengerhez. Egy bozótosban talált kőlépcsőn lemegyek a homokos partra. Erősen fúj a szél, néhány elvetemült sétálón kívül csak a sirályok és varjak csoportosulásait látni. A varjak szabályosan hullámlovagolnak, látszik rajtuk, hogy élvezik. Lépegetve kísérik a visszahúzódó hullámot, hogy aztán az újabb lökés elől hátraugorjanak. Meglátom az első medúzát is, megértem, miért hívják angolul jellyfishnek, első pillantásra használt óvszernek tűnik. Kagylókat és kutyafej alakú sulyom-terméseket gyűjtök, először mindet, ami az utamba kerül, aztán csak a szépeket.

A végtelenről jól esik a közelire fókuszálni, aztán vissza totálba.

Egyáltalán nem félek, pedig egyedül vagyok. Úgy érzem itt magam, mintha a saját álmomban lennék: minden, ami történik, a tudatom műve, tehát semmi sem idegen tőlem. Legfeljebb így, ebben a konstellációban eddig nem jött velem szembe. Ami viszont tényleg meglep, az a buszállomás felé menet látott ’89-es emlékmű. Helyi szobrász munkája, a címe: Esés a talapzatról. A fordulat ábrázolásában letaszítottat és letaszítót egyazon fej irányítja. Semmivel sem hiteget. 

Bukarestbe érve, egy éjjel-nappali nyitott ajtajában megpillantok egy kávéautomatát. Hirtelen megkívánom a meleg folyadékot. Ma csak szárazat ettem, életem legrosszabb kebabját egy török étteremből. Közben derült ki, hogy ehhez a menühöz nem jár asztal, de még ülőhely sem. A nő annyira gorombán dobta össze az orrom előtt az elvitelre szánt pakkot, hogy egy mukkanás nélkül magamba gyúrtam, mintha nem is tehettem volna másként.

Az innivalóról akkor feledkeztem meg, amikor a szaftos kezével elmarkolt pénzt mellei közé gyűrte.

Szóval a kávégép láttára elöntött a feneketlen szomjúság (az ember csak egy kis melegségre vágyik). Éppen volt annyi apróm, beütöttem a kódot, a gép felkészült, beindult, aztán nagy nyomással a semmibe spriccelte az összetevőket. A végén, hogy szép legyen, cukrot is szórt a rácsra, és egy műanyag keverő pálcikát ejtett a pohár hűlt helyére. Dermedve néztem. Felmértem a helyzetet: több apróm nincs, a kasszásnő éppen egy klienssel veszekedik, nincs kedvem sorba állni. Hát akkor most nincs kávé, ez is az élmény része. A bolt előtt egy kéregető szegezte nekem a tenyerét. Kedvetlenül mondtam, nincs apróm. Dehogy nincs, erősködött, hát hallom, ahogy csörög a zsebében. Micsoda pimaszság, én örülnék a legjobban, ha lenne, különben is honnan veszi ezt a csörgést. Aztán leesett a tantusz: iată, mondtam, és az orra alá nyomtam egy marék szívkagylót.