Vasadi Péterrel töltött (meta)fizikaóráira emlékezik Vörös István. A Közelítések az igazsághoz című feuilletonban Vörös Vasadi születésének századik évfordulója (1926. június 1.) alkalmából idézi fel gimnáziumi fizikaóráinak emlékét, amelyek során – mivel tudniillik fizikusnak készült – a pad alatt, fizikaképletek helyett a költészet- és költőfogalmat fejtegető Vasadi-köteteket lapozgatta. Vasadi köteteiben a fény és a semmi visszatérő motívumokká nőnek, amelyek a költészet katalizátoraiként, Vasadi ars-poeticájának központi fogalmaiként jelennek meg. Ezen fogalmak, különösen az utóbbi, érzékenyen kapcsolják össze a metafizikai világteremtés fáradtságos munkáját és a költői világteremtés nem kevésbé fáradtságos tevékenységét. Hiszen kezdetben volt a nincs, ahogyan a költő is teremt: semmiből valamit, vagy a valamire „egy másik, megtévesztésig hasonló, mégis különbségekkel átitatott és mégis különb világot”. Ez a semmiből eredő közelít az igazsághoz, a krisztusihoz, ahogyan arról Esterházy is ír A kitömött hattyúban. Vasadi megtermeti azt a költői világot, amelyet a Mestergépész üzemeltet, erről alkotott fizikaórai benyomásait pedig Vörös eképpen összegzi:

„Mi is lehetne jobb hely egy, a költészet metafizikus tartalmát, vagyis fénytelítettségét, józanságát és világmegváltoztató indulatát megjeleníteni és megtestesíteni igyekvő verseskötet számára, mint a fizikaóra rejtett zuga, a fizika ellenterévé változó gimnáziumi könyv- és füzettartó kis rekesz? Ez volt maga a metafizika: a fizikaórából szökő, lefelé tartó pillantás, mely egy titokban kinyitott és lapozott könyv ritkás verssoraira esik. És ez volt maga a költészet.”

Deres Kornélia három versét közölték Belváros, keleti határ, Méltó és Betörő címmel. Az általa teremett apokaliptikus urbánus világban a tömegközlekedés hálózatát is átszövi a nyugtalanság, amelyből a víz is menekül, a város eközben „álnok anya / Bűnöket követ el gyermekei ellen” (Belváros, keleti határ), míg a megszólított az, aki bűnhődik („ebbe a városba bűnhődni érkezel” - Betörő). A pusztulás képeivel teletűzdelt látomást, amelyet gyerekkornak nevez, radikális lemondással zárja: „Hagyjuk inkább / Hosszú, elegáns lábaival lassan úgyis elhagyja ezt az / országot a méltó befejezés” (Méltó). Ezen felül a lap Reider Anna Róza és Stummer Attila verseit közölte.

Csobánka Zsuzsa Emese Illúziók és misztériumok: az egyensúly című tárcanovellájában a Duna egyszerre a múlt és a tudattalan romjait őrző folyóként elevenedik meg. Ahogyan nyáron a rekordalacsony vízállású Duna láthatóvá tette mélyen őrzött történelmi maradványait, úgy fedi fel Csobánka Dunája az emlékeket és fájdalmakat: „El nem sírt könnyeket hoz felszínre a folyó. El nem gyászolt veszteségeink jelennek meg”. A kagyló, amely a nő metaforájává növi ki magát, visszahúzódó, zárt rendszer, amelynek meg kell tanulnia, mikor nyílhat ki(/meg), mikor nem veszélyes a víz. Ezt a tanult tartózkodást már születésünk előtt, az anyaméhben elsajátítjuk – „Anyáink testében isszuk magunkba a félelmet és a szorongást” – így a befelé fordulás különálló metaforái egyetlen monumentális képpé rendeződnek: a Duna, a kagyló és az anyaméh egyaránt teremt, hordoz, elrejt és feszínre hoz. Ekképpen világítja meg a sekély Duna homokjában pusztuló ökoszisztéma a lélekben megbúvó, majd feltárt tartalmak folyóhordalékszerű lebegését.

Kerényi Tamás Teen spirit című szövege a kapcsolódások sebezhetőségét és a kommunikációs sikertelenségét ábrázolja. A fizikai testek az érzéki benyomások, érintések és hangok zajában találkozhatnak, a szavak dimenziójában azonban már nem képesek kapcsolódni: a nyelv ugyanis alkalmas az érzéki élvezetre, de tehetségtelen a közlésben. A kapcsolódás kudarca a kimondható szavak kimondhatatlanságából fakad, abból a paradoxonból, hogy a test reagál, csak a száj mozgásképtelen. (Azt pedig, amit nem nevezünk a nevén, csak együttlét után, a másik hátának szabad suttogni, elkerülve, hogy a másik tudomást szerezzen a lelki aktus kölcsönösségéről.)

Gajdó Ágnes Öt láb jó? című írásában a teljesség hiányát kísérli meg feldolgozni. Főhősének, Adottságnak ugyanis nincs lába. Ha lenne lába, teljes lehetne, egész. Talán azonban nem is lábakra lenne szüksége, hanem – ahogyan maga Adottság nevezi meg – Tehetségre, Örömre, Barátra, Erőre és Mesére. Végül Godot nem azokhoz érkezik meg, akik várják, hanem Adottsághoz, akinek a neve arra enged következtetni, hogy szükségszerűen rendelkeznie kellett valamilyen képességgel még azelőtt, hogy Godot elővette volna a hátizsákjából azt, amire az a leginkább vágyott.

A hiány témáját Ódor János Gábor folytatja. A Vadlibákban a gyász elfogadhatatlanságából bontakozik ki egy horgászással, tört krumplis vadkacsával és fagyalvesszőből kötött seprűkkel telített gyerekkor víziója. A nosztalgiát a felnőttkori kötelesség bontja meg, ahogyan a családra fordított időt is a szigorlatra készülés szakította meg. Éppen ezt az élményt Pályi András Róza című keserédes írásában egyesszám első személyben beszéli el Rózsi, szünet nélküli monológjában. Ugyanis az érem másik oldalán az otthon hagyott szülő áll, akinek fia a városba ment, menő állása van és Toyota Hybridje, külföldi előléptetése, de legfőképpen: az űr, amit maga után hagyott.

Hegedűs Claudia Hanya Yanagihra Egy kis élet című regényéről írt Testemlékek címmel könyvkritikát. A 2015-ben publikált, idén nyáron Greskovits Endre új fordításában megjelent regény négy különböző hátterű barát történetét követi több mint huszonöt éven át, az egyetemi éveiktől karrierjük kiteljesedéséig. A színész, az építész, a festőművész és a jogász mind mély családi sebeket cipelnek. Történetük arra a kérdésre keres választ, hogy a barátság által megteremtett biztonság képes-e ellensúlyozni a múlt traumáit. A kérdés Jude esetében válik súlyossá: a főszereplő, a többieknél két évvel fiatalabb férfi gyerekkorának fizikai és lelki bántalmazásaiba barátai csak fokozatosan szereznek tudomást. Ezen traumák a szereplők önértelmezésre is kihat. Ezért a Testemlékek a szeretet-abúzus-önpusztítás tapasztalategyüttesével, vagy ennek dacára, próbálja megváltani szereplőit. Hegedűs Claudia szerint:

„Ennek a sok szempontú, mégis egyfelé mutató anti-megváltástörténetnek az adja az időtlen relevanciáját, hogy a történet mindenkori befogadója – mialatt végighallgathatja Jude disszonáns életpartitúráját, egyszersmind átpörgeti öntükröző diorámáját – eltöprenghet azon, milyen lábjegyzetet tudna mindehhez hozzáfűzni. […] Hanya Yanagihara nagyregénye lenyűgözően megkomponált sorsszimfónia.”

Az Ex Librisben Bihari Péter négy, a múlt értelmezésével és intézményeivel foglalkozó könyvet recenzál. Jakab György Honderű és honború című regénye „a magyar múltfeldolgozás súlyos torzulásairól” számol be, amely gondolatvilágot egy nyugdíjazott történelemtanár nyilvánítja ki:

„Jakab úgy látja, hogy a magyar történeti tudat századokon át sérelmekből és mítoszokból épült, paternalista szemléletű, és rajong a szimbólumokért; a nemzetfelfogás töredezett, szervetlen, torlódott és traumatikus, ami „állandósult regresszív tudatállapotot” eredményez.”

Kunt Gergely Az Auschwith-kódban a társadalom és a média felelősségének kérdését vizsgálja: mit tudhattak a magyarországi zsidók és keresztények 1944-ben a tömeges vagonírozásról, gázkamrákról és a haláltáborokról? A kérdés megválaszolásához a BBC magyar adásaiból, a korszak sajtótermékeiből és kiadatlan naplóbejegyzésekből meríti forrásanyagát. Kunt könyvének időtlen érvényességét a propaganda működésének bemutatása és a mindenkori bystander-pozíció adja: ugyanis a dezinformáció, vagy információferdítés és az informáltak közönye kéz a kézben járnak.

Rainer M. János Magyar „hatvannyolc” cím regénye arra kérdez rá, volt-e magyar hatvannyolc? A könyv az ELTE bölcsészkarán 1969-ben, az egyetemi önigazgatásért kirobbanó diákmozgalom történetén keresztül vizsgálja a „magyar hatvannyolc” hiányosságait. Rainer szerint a mozgalom egyik problémája az volt, hogy nem volt saját ideológiája, sőt, „maga a tömeg hiányzott”, így „végig érzékeljük a Kádár-korszakot jellemző állandó ingamozgást, a meg-megújuló erőtlen szándékokat: tenni kellene valamit a politikai passzivitás ellen, de úgy, hogy soha semmi ne történjen”.

Az Ex Librisben tárgyalt kötetek utolsó darabjában, Szilágyi Zsófia Iskolatáska című könyvében magyar és világirodalmi klasszikusokon keresztül vizsgálja az oktatás intézményének mibenlétét, az oktatás irodalmi reprezentációin keresztül értelmezi a motívummá nőtt iskola, diák, tanár, érettségi és egyetem fogalmát.

Az aktuális lapszám kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.