bezár
 

irodalom

2010. 10. 24.
A Feldmár-faktor, avagy mennyi az ennyi?
Feldmár András Budapesten 2010. október 7-12.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Feldmár-faktor, avagy mennyi az ennyi? Feldmár András egy zseni. Feldmár András egy őrült. Feldmár András egy tökéletes showman. Feldmár András egy elcseszett bohóc. Feldmár András egy önzetlen társadalmi aktivista. Feldmár András egy narcisztikus szélhámos. Feldmár András a magyar R.D. Laing. Feldmár András a kanadai Csernus Imre. De az is lehet, hogy Feldmár András egyszerűen – azaz éppen, hogy bonyolultan – Feldmár András, mi pedig annak látjuk, aminek akarjuk, és őt ráadásul ez cseppet sem érdekli – vagy csak úgy tesz?
Ez a „mi” pedig sokan van: a hét nap, amit a Vancouverben élő pszichoterapeuta Budapesten töltött, legalábbis ezt bizonyítja. Van, aki súlyos pénzeket áldozva csoportfoglalkozáson vett részt (10 óra 37.500 Ft-ért!); van, aki a Büky Dorottyával közösen írt új könyv (A barna tehén fia) bemutatójára ment; van, aki a nagyelőadásokra vett jegyet (4000 Ft/alkalom), a szűkebb szakmai közönség pedig az október 12-i kerekasztal-beszélgetésen találkozhatott Feldmárral. És noha a Kempinskinél sem a vörös szőnyeg, sem a párás szemű rajongók közé bújt paparazzók nem rá, hanem Robert de Niróra vártak, a programok mindenhol teltház-közeli körülmények között zajlottak.

A média érdeklődése azonban, úgy tűnik, ellenkező tendenciát mutat: ez alkalommal nem készült vicces-leleplező videó vagy interjú a köztévén, bár az is lehet, hogy egy Metropolos beszélgetés még jobban el is éri a célközönséget a hajnalban munkába botorkálók között, mint az értelmiségi mélyfúrások. Feldmár bevett része lett a mindennapi magyar életnek, még akkor is, ha csak évente kétszer látogat Budapestre – állítása szerint azért, hogy a sok terápiás hallgatás után végre kibeszélje magát. Ez a ritkított aktivitás feltehetően jót tesz neki, mivel így el tudja kerülni a müllerpéteresedés kínos stációit: nem kell mindig, mindenhol megmondania a tutit, és belemerevednie az ősz, szakállas mester szorongató szerepébe. Még így is nehéz ügyesen lavírozni a szerepek között; elvégre, ha a puszta jelenlétem egy hét alatt megtermel cirka tízmillió forintot, akkor erősen kell győzködnöm magamat, hogy én csak azért jövök ide, mert szeretek beszélgetni az emberekkel, meghallgatni az ő tapasztalataikat és megosztani az enyéimet. Szerintem Feldmár ezt a helyzetet az alábbi két módon igyekszik feloldani.

Praktikus értelemben úgy, hogy a bevétel teljes egészét jótékony célra ajánlja fel: régi álma, hogy Magyarországon létrehozzon egy emberek szabad és önkéntes szerveződése alapján működő házat, ami menedékül – ez magának a programnak a neve is – szolgálhat pszichés problémákkal küzdő egyéneknek. Vancouverben mindez nem sikerült neki eddig, legutóbbi hasonló magyarországi kísérlete, a Lótusz Program pedig személyes problémák miatt az utolsó pillanatban elbukott. A kihívás tehát nem kicsi, különösen ha az olyan nagy ellátórendszerek, mint például az egészségügy reakcióidejét és nyitottságát tekintjük kiindulópontnak. Az október 12-i Kossuth Klubban lezajlott beszélgetés azonban azt látszik bizonyítani, hogy a szemléleti-elméleti keretek önmagukban nem lehetnek gátjai a kezdeményezésnek: a hivatalos pszichiátria képviselői (Dr. Unoka Zsolt, Dr. Harangozó Judit) korántsem azt a leegyszerűsítő pszichiáter-képet jelenítették meg, amit Feldmár is gyakran rajzol róluk. Gyakorlati szempontból azonban – ahogy azt egy a Soteria Alapítványnál dolgozó hozzászóló elmondta – a helyzet talán rosszabb, mint bármikor, hiszen állami finanszírozásnak még csak az esélye sincs meg egy ehhez hasonló program esetében. Marad tehát a civil kurázsi, az önkéntesség éthosza és a milliókban mérhető Feldmár-faktor mint az anyagi háttér fő pillérei. Az eseményhez talán túlságosan is elegáns Kempinskibe szervezett nagyelőadások egyik nézője tett is egy finom utalást arra, hogy a négyezer forintos jegy áráért legalább szeretné „megtudni a tutit”, ha már tudtán kívül a Menedék Programot támogatja pénzével. A viccbe bújtatott kritika annyiban mindenképp jogos, hogy a szervezők nem tették kellőképpen egyértelművé: azért ilyen drága a jegy, mert valójában a Menedéknek gyűjtenek.
Csillár (Kempisnki)
A másik eszköz, amivel Feldmár igyekszik kilépni a sokak által rávetített instant Messiás szerepéből, az egyfajta kettős kommunikáció. Egyfelől radikális, azaz, az ő értelmezésében, gyökerekig hatoló kijelentéseket tesz (pl. „Az önismeret hülyeség”, „Kb. hat pszichoterapeuta van a világon, aki képes jól figyelni”, „Ha valami föláll, például a fasz, az mindig jó”), amelyekkel szándékosan provokálja, kizökkenti a hallgatóságot, hogy utána addig árnyalja, finomítsa a mondottakat, amíg – szerencsés esetben – a befogadóban fel nem tárul egy újszerű perspektíva saját világára. Miközben tehát gondolkodása árnyalt és invenciózus, retorikája névértéken véve merő nárcizmusról tanúskodik. Viselkedésében ugyanakkor van egy kikacsintgató játékosság, könnyedség, amivel elsimítja, lekerekíti nagyotmondásainak sarkosságát, és így termékeny bizonytalanságban hagyja közönségét. Ha tetszik, gátlástalan posztmodernista ő, aki idézetekkel játszik (talán nem véletlen, hogy Jacques Lacan neve mindhárom előadásán előkerült), semmit és senkit nem vesz túl komolyan, csak épp annyira, hogy az, akivel éppen együtt van, azt érezze, hogy soha ennyire nem vették még őt komolyan az életben – hiszen ezért van terápiában. Feldmár mint terapeuta – a magamfajtának, aki minden könyvét olvasta, s majdnem minden előadását hallotta, már sokkal inkább ez lenne érdekes, mintsem az óhatatlanul önismétlő filozofikus eszmefuttatások, a kötelező körök Arisztotelésztől Ginsbergen át Paracelsusig.

Feldmár mint showman, filozófus, meseértelmező vagy forradalmár – ezeket a jobbára amatőr módon űzött szerepeit csak az legitimálhatja, ha terapeutaként önmagából, tapasztalataiból, azaz szerepmentes szerepéből beszél, és oda horgonyozza le mondanivalóját. Ezért érzem sokkalta autentikusabbnak a „Feldmár mesél”, mint a „Feldmár mond három mesét” alakját. Az előzőben ugyanis saját terápiás élményeit helyezi a középpontba, és a történeteket mélyen átitatja a szenvedélyesen vállalt szubjektivitás életadó ereje, míg az utóbbiban a nagyelőadások témáját adó három népmese puszta ürügyként szolgál Feldmár egyszemélyes asszociációs brainstormingjához, ami kontextualizálatlansága miatt nem üti meg egy gyengébb szövegértelmezői proszeminárium színvonalát sem. Állítása szerint a „Mirkó királyfi,” „A lány, aki aranyvirágot lépik” és „A dudás, aki vizet fakasztott” esetében close readinget, azaz szoros olvasást mutatott be (csakúgy, mint új könyvében), de valójában a szövegekről – különösen azok szövegszerűségéről – semmi érdemlegeset nem mondott; sőt az első este vontatott, zavart beszédével a felkészületlenség benyomását keltette, ami ugye az előadó által elkövethető legnagyobb bűn.

A kétórás előadások második, interaktív része már jobban előhozta Feldmár erősségeit: felállt a „mellényes nagypapa mesél a Zéletről” helyzetét idéző asztaltól, és mikrofonját kezébe kapva széles gesztusokkal, spontán módon reagált a nézői kérdésekre, hozzászólásokra. A mégoly naiv vagy összeszedetlen felvetésekre („Hogyan kell a jelenben élni?”) is igyekezett komplex válaszokat adni, és az a néhány mondat is ebben a részben hangzott el, ami miatt megérte végigülni a háromszor két órát, tömeggel, levegőtlenséggel és a közönség kánonban produkált köhögőrohamával együtt is. Mert például mi foglalhatná össze jobban a pszichoterápia egzisztenciális szükségességének a lényegét, mint az a tétel, hogy „csak te tudod megoldani a problémáidat, de nem tudod egyedül”, ezzel összefüggésben pedig, hogy „saját eltemetett vágyaimat csak vágymentes környezetben ismerhetem meg”. Ez utóbbi miatt fontos az a szintén többször említett kritérium, hogy a terapeuta „ne akarjon semmit a kliensétől”, és Feldmár valóban olyannak tűnt, aki nem akar semmit tőlünk – az előadás előtti öt percben a színpad szélén ülve rendezgette a jegyzeteit, elmondta, amit akart (azaz ameddig jutott), válaszolt a kérdésekre, majd annyit mondott: „sziasztok”, és lelépett a színről.
Készül
Ez volt Feldmár András 2010 őszén, nem több, nem kevesebb – éppen csak ennyi. Hogy pontosan kinek, mennyi, az saját mérlegelés dolga – a bevétel pedig, reméljük, jó helyre kerül, hogy – ahogy azt Leon Redler könyvével kapcsolatban idézte Feldmár – a „csak (just) ennyi” csak-ja igazságos (just) is legyen egyben.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Virágh Szabolcs --


További írások a rovatból

Interjú Marék Veronikával a meseírás művészetéről, a példaképekről, a gyerekirodalom helyzetéről és a siker titkáról
irodalom

Emlékezés, élmény, tapasztalat és psziché Emlékezés, élmény, tapasztalat és psziché
Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja, 2019. 04. 27.
irodalom

Csoki, Hazai-díj, háború és norvég érzékenység Csoki, Hazai-díj, háború és norvég érzékenység
Ilyen a hangulat a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

Más művészeti ágakról

színház

Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje
Az ukrán Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház vendégjátéka a MITEM-en
art&design

F(r)aktúra F(r)aktúra
PAF- F(r)acture / Pintér András Ferenc kiállítása az Art.Salon:Társalgó Galériában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés