Néha humoros, néha erőltetetten teátrális, felszabadítóan pofátlan és alpári, ördögien ironikus és komikusan tragikus. Na meg globalizáltan vérprofi: a műfasz az Moszkvában és Budapesten is műfasz, a poénok sikamlósan csúsznak jól bejáratott útjukon – a változó tényező talán csak a közönség nyelvtudása. Ezt azonban könnyen lemérhettük a „fuck” és „cock” szavakra felhangzó, egy emberre jutó nyerítések számán.

Tiger Lillies - Lust (Moszkva)

Angoltanárként örömmel kijelenthetem, a Trafó közönsége igen jól teljesített: csapzott hajzatú alterlányból, amúgy-fancsali médiamunkásból, középkorosodó filoszból gáttalanul tört ki a „hehere” és a „bruhaha”, csak szegény Mácsai Pál volt egy árnyalattal melankolikusabb a ká-európai kötelezőnél. 

Merthogy az Örkény Színház direktora is színpadra lépett társulatának néhány tagját bemutatandó, akik a Jógyerekek képeskönyve című előadásból adtak elő néhány részletet, ha már a sokk-opera zenéjét történetesen a Tiger Lillies szerezte. A majdnem felismerhetetlenségig eltorzított színészgárda Jannikáról énekelt Parti Nagy magyarításában, és a betét olyannyira nem lógott ki a koncertből, hogy a szünetben tucatnyi száj mormogta-dúdolta maga elé a refrént: „Sajtkukac, sajtkukac, sajtkukac vagy!"

A Martin Jacques gitáros-énekes-harmonikás-zongorista vezette trió mindehhez vagy popba hajlóan édes-bús balladai vagy punkra hajazóan dühös zenei atmoszférát teremt, amelynek két hang(ulat)i végpontját Jacques hosszan kitartott falzettója, illetve kiabálásba csapó dörmögése jelzi. Az elsőre jó példa a szomorkás Flying Robert, az utóbbira pedig a Tom Waits-et és Iggy Pop-ot egyszerre idéző Snake Woman.

Tiger Lillies - Flying Robert

Tiger Lillies - Snake Woman

A brit zenekarra ugyanakkor leginkább egyfajta amorfan ördögi sanzonszerűség jellemző, amely olykor könnycsatornáinkat, olykor végtagjainkat bírja intenzívebb működésre. Az olyan slágerek esetében például, mint a Bully Boys vagy a már említett Jesus (Banging in the Nails) igencsak sajnáltam, hogy a teltházas, csendes-ülős Trafó a helyszín, s nem valami nyikorgó padlós ír matrózkocsma, ahol a lábakat lehetne úgy a földhöz verni, ahogy Martin ver szegeket Jézusba.

Tiger Lillies - Banging in the Nails

Ha már az utóbbi dalnál tartunk, amelyben hősünk Jézust a keresztre feszítésen kívül – verbálisan – vizeletben fürdeti és magát orálisan (khmm) kényeztetteti vele, ki kell térnünk a Tiger Lillies világának színházi-performanszszerű aspektusára, amely a szürrealitást a provokáció és szubverzió szolgálatába állítja. Amikor a fenti számban a bőgős Adrian Stout ördögi fejdíszt aggat magára, míg Adrian Huge – mintegy Benny Hill-szerűen – műanyag kalapáccsal kivégzi a dobszerkóját, a blaszfém szöveg rituális-komikus árnyalatot kap, a közönség pedig kiélvezheti a tabudöntés perverz erotikáját.



A show azonban néha túlnő önmagán: amíg Stout teremin- és fűrészjátéka a szó szoros értelmében varázslatos; integráns részét képezi mind a zenei, mind a színpadi élménynek, Huge színpadi álhalála, majd a (beépített?) vendégdobos „sikertelen” szereplése utáni feltámadása már kissé sok a jóból.

A közönség persze így is jogosan hálás a ritka csemegéért, és szerencsére nagyon félni sem kell a három idősödő bohóctól: a Liliom(!) utcából hazatérve feltehetően egy néző sem fogja meggyilkolni kedves gyermekét, csak mert látta, hogy a zenekar dobosa ütő helyett egy játékbaba fejét veri szét, miközben Jacques azt ordítja, hogy My Baby’s Dead.

Mesélni viszont talán mesél neki a Jógyerekek képeskönyvéből, hogy tudja meg az a kölyök: a világ nem csupa „öröm és bódottág”, és bizony van úgy, hogy a nagynéninek fütyi figyel a combja között punci helyett.