bezár
 

irodalom

2017. 11. 29.
A humorista irodalomtörténete
Bödőcs Tibor: Addig se iszik. Helikon Kiadó, 2017.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Meglepően nehéz feladatnak tűnik paródiakötetről recenziót írni. Maradjunk vajon a felszínen és lelkendezzünk azon, hogy „jé, ez tényleg hasonlít”? Vagy kíséreljük meg inkább az alapjául szolgáló művektől függetleníteni? Ha Bödőcs Tibor Addig se iszik című könyve kapcsán ez utóbbi mellett döntünk, ne csodálkozzunk, ha egy idő után már nem a humoristát látjuk a szerzőben, hanem a szépírót és irodalomtörténészt.

Olyan érzésem van, mintha Bödőcs Tibor könyvének megjelenése óta egy nagy össznépi rokonlátogatássá vált volna az ország. Na, Tibike, mutasd csak, mit tudsz! Azok a kínos jelenetek jutnak eszembe róla, amikor zeneileg képzetlen rokonaim megkérnek, hogy játsszak valamit nekik zongorán, de aztán ismert legyen ám! Miután befejezem a játékot (általában régi operettslágereket), hümmögnek kicsit, hát igen, hát igen, majd megnyugtatásomra közlik, hogy tényleg hasonlított rá. Hát persze, hogy „hasonlított”, duzzogok ilyenkor magamban, hisz itt van előttem a kottája.

Természetesen nincs abban semmi meglepő, hogy Bödőcs Tibor könyve iránti érdeklődést elsősorban a szerző standupos ismertsége generálja, és a tibikézős nézői befogadói attitűd (azaz Bödőcs mindannyiunk unokaöccse, elég csak odafigyelni a standup-szövegeihez kommentek révén kapcsolódni vágyó rajongók fogalmazásmódjára) érvényesül akkor is, ha nem előadásról, hanem könyvről van szó. Művelődésszociológiai szempontból azonban mégiscsak felvet egy sor kérdést, hogy miért olyan hihetetlen sokak számára, hogy egy humorista járatos a tradicionális értelemben vett magaskultúrában is, amit aztán egy, a kis rokongyerekhez jóságosan leereszkedő nagybácsi módjára ellenőrizni kell. Miközben az Addig se iszik esetében egyáltalán nincs ilyesmire szükség, hiszen nem is kérdés, hogy a szövegek hasonlítanak az eredeti alkotásokra, és olvasás közben egy pillanatig sem kérdőjeleződik meg a szerző biztos és alapos irodalomtörténeti tudása. 

Bödőcs Tibor kötete egyaránt tartalmazza világirodalmi és magyar alkotók paródiáit. Az írókat három nagy csoportba sorolja: Bajszosok, Budapestiek, Nem balett-táncosok. Mindez első ránézésre nem állítja komoly kihívások elé a szélesebb olvasóközönséget sem, a bödőcsi kánon nemzetközi szereplői (Ernest Hemingway, George Orwell, Gabriel Garcia Márquez, Marcel Proust, Bohumil Hrabal) valószínűleg bármely, az utcán random módon megkérdezett járókelőnek a top10-es listáján fenn lennének, függetlenül attól, hogy csak hallott róluk, vagy olvasta is őket. Van két fiktív név is a listán, Hántes S. Tamás és Pepsi Kalasnyikov, az ő esetükben azonban nem egészen érthető, miért volt szükség erre a megoldásra, miközben a mögöttük rejlő figurák egyértelműen felismerhetők.  

A kötet magyar szereplői esetében sincs nagy meglepetés. Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső gyakorlatilag kihagyhatatlanok. Aztán ott van még P. Howard (Rejtő Jenő), Mándy Iván, Ottlik Géza, Örkény István, Márai Sándor és Hamvas Béla. Azonban arányaiban meglepően sok a kortárs alkotó (ide sorolom azt a három írót is, akik ehhez a diskurzushoz már nem szólhatnak hozzá, ám attól még a kortársak között tartjuk őket számon), noha tudjuk jól, hogy a magyar olvasók egy jelentős része nem igazán érez bizalmat a még formálódó, alakuló, képlékeny életművek iránt, jobban fekszik nekik a már rég lezárt és egyértelműen pozitívan értékelt alkotók műveivel történő ismerkedés. Bödőcs kötetében azonban felbukkan Krasznahorkai László, Kertész Imre, Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter, Bereményi Géza, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Hazai Attila, Cserna-Szabó András és Jászberényi Sándor is.

Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy elspoilereztem a kötetet, mindenképp érdemes róla tudni, hogy minden egyes szöveg elején a parodizált alkotó neve olvasható (ezért lóg ki a sorból a két kitalált név), tehát Bödőcs nem árul zsákbamacskát, sőt, lábjegyzet formájában még egy kis ismertetőt is kapunk az adott íróról. Ez lesz az a mozzanat, ahol igencsak különleges finomságokra bukkanhatunk, ha figyelmesen olvasunk. Merthogy Bödőcs természetesen nem komoly életrajzot, nem száraz enciklopédia szócikket ír. Ezekben a vicces apróbetűs részekben sokkal inkább izgalmas irodalomtörténeti reflexiókat kaphatunk. Erre az egyik legjobb példa Mándy Iván, akiről többek közt azt írtja Bödőcs: "A regényfétissel hadonászó műfajrasszisták által lenézett novella egyik legnagyobbja." (75.) Telitalálat! Aki elsősorban rövidebb terjedelmű műfajokban érzi otthon magát, már minden bizonnyal találkozott ezzel a kimondott-kimondatlan elvárással (és nem csak kifejezetten szépirodalmi tevékenység esetében), ez a jelenség szerves része a mai magyar irodalomnak. De ha már rövid táv: "Sprinter. A próza Pilinszkyje. SMS-terjedelemben alkotó regényíró." (Örkény István, 93), s ha hosszútáv: "A gombosszegi Thomas Mann Tribute Band, aki Proust-slágereket játszik." (Nádas Péter, 195.)

Bödőcs szövegei esetében egyébként a "minél hosszabb (több), annál jobb" elv érvényesül. A kötet végén található rövidebb írások ugyan szintén remekül idézik meg a kiválasztott író stílusát és alaptémáit (egyedül talán Závada Pál, pontosabban a Jadviga párnája paródiája billeg kicsit, de épp azért, mert túl direkt módon emel át belőle elemeket, igaz, ezt lehet úgy is értelmezni, hogy Bödőcsnek sikerült rámutatnia arra, hogy Závada műveit talán érdemes ironikus távolságtartással, eleve önparódiaként is olvasni), ám mintha a másfél oldalnyi egységek után maradna némi hiányérzetünk.

Mert amúgy Bödőcsöt olvasni jó. Mármint abban az értelemben, hogy ha megpróbálunk elvonatkoztatni, hogy éppen kinek a szövegét használta sorvezetőnek (vagy mondjam úgy, kottának), akkor is marad még elég ok arra, hogy a szövegeivel foglalkozzunk. Azokban az írásokban, amelyekben a parodizált szerző művei ennek teret engednek, Bödőcs gyakorlatilag a mai életünkről ír. Legyen szó akár hétköznapi apróságokról, mint például arról, hogy a gyerek tornazsákja már megint otthon maradt (bizony, bizony, Szindbáddal is megesik az ilyesmi), akár összetettebb társadalmi problémákról. Móricz Zsigmond esetében ez magától értetődően adja magát, de Bödőcs egy nagyon merész ugyanakkor ügyes húzással Kertész Sorstalanságába is becsempészi mindennapjainkat: a Góltalanság címet viselő írásban egy fiatal fiú véletlenül kerül be egy fociakadémiára. Olvashatunk még Waldorf-iskolások "kiképzéséről" (Ottlik Géza), a Bödőcs-féle Bodor Ádám egy messzi-messzi galaxisba kalauzol bennünket, Hemingway megpróbál romantikus lenni és újramondja a Rómeó és Júliát (külön pirospont jár azért a disszonanciáért, ahogyan Júlia az eredeti szöveget mondja, szentimentálisan, patetikusan, míg Roger eléggé unja a lelkizést és a sok dumát. "-Szeretsz-e mondd!" "-Ühm." 19.). Jászberényi Sándor a békés és rendezett Svájcban próbál boldogulni, az ál-Krasznahorkai pedig egészen új oldaláról mutatja be a Százholdas Pagony lakóit.  

Bödőcs Tibor Addig se iszik című könyve szeptemberi megjelenése óta tartja magát a sikerlisták élén, kétségkívül az idei év nagy dobása. És ez így is van jól. Mert Tibike tényleg megmutatta, hogy mit tud. És amit mutatott, jóval túl van azon, hogy csupán azért kapjon némi leereszkedő vállveregetést, mert humorista létére bemerészkedett a szépirodalom szentséges terébe. Így válik végül önmagán túlmutatóvá ez a kötet, mert általa valójában nem a szerző, hanem pont az olvasók viszonya az irodalomhoz, műveltséghez, kultúrához, annak különböző regisztereihez kerül reflektorfénybe. Bödőcs és könyve mindehhez "csak" mint egy indikátor szolgál.    

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés