Különböző zenék, zenehallgatási szokások gyakran fura kitérőket tesznek. Fiatalkoromban még gyakran voltak az országban nagyobb jazz-fesztiválok, és akkoriban sportcsarnokokba vagy nagyobb klubbokba szervezték a fő attrakciót, így - nem meglepő módon - arra szocializálódtam, hogy koncerthallgatás közben sörözzek, táncoljak vagy beszélgessek. Manapság koncerttermekben, kényelmes fotelekből hallgatom a dzsesszt, így kifejezetten zavar, ha zenehallgatás közben beszélgetnek.

Jazz-koncerten mindig fontos kérdés számomra, hogy milyen közönség, milyen zenehallgatási szokásokkal érkezik az előadásra, minthogy látni és hallani akarom az eseményeket - ami pedig néha nem is tűnik olyan magától értetődőnek, mint most, a megszépítő távlatból...

Képzeljék el például, amikor boldogan veszem tudomásul, hogy a nézőtér tele van ideálisnak tűnő ülőhelyekkel, láthatóan üres az utolsó három-négy sor, s mikor le akarok ülni, a sarokban ülő két-három vendég hosszas számításokba kezd, hogy vajon honnan kezdődnek az "üres székek"? Persze egy szavam sem lehet: jól öltözött, középkorú emberekről van szó, akiknek természetes, hogy a csapatnak biztosítani kell a helyet, s ha már társaság, jó nagy legyen, és együtt kell lenni, dumcsizni és élvezni a helyzetet. Mondom, körülbelül öt ember foglalta le a nézőtér teljes három-négy utolsó sorát.

Persze a koncert még nem kezdődik, lassan azonban összeáll a várt társaság, és olyan hangzavar uralkodik a nézőtéren, hogy a hangszórók rendes zúgását sem hallom... különösen két idősebb hölgy zavar, akik két sorral előttem és vagy három székkel jobbra szervezkednek teljes nyugalomban és otthonos hangerővel. Amíg különös dolog történik: a mögöttük terpeszkedő sorban (még mindig előttem) egy úriember előveszi a mobilját, és - nem túl hangosan, ám - a legnagyobb természetességgel táv-beszélgetésbe merül. Különös, legalábbis a két hölgy számára, akik annyira ledöbbennek az orvtámadástól, hogy jó darabig meg sem tudnak szólalni. Szóval különböző kulturális hozzáállásból, különbözőféleképpen szocializálódva várjuk a koncertet, kifejezetten kedélyes hangulatban.

Végre összeszedelődzködnek a zenészek is, és már csak a címszereplő, Victor Bailey hiányzik. A nézőtér pedig elcsendesedik annyira, hogy a színpadi eseményeket is halljuk, s Bailey-t felsegítik a színpadra. Őszintén szólva - ha jól emlékszem, Staney Clarke-tól - láttam már olyat, hogy basszusgitáros bárszéken ülve játszik, és Bailey összekötő szövege is elég vidám, otthonos és pörgő volt. Ha nem tudom, nem sejtettem volna, hogy a nagy basszusgitáros beteg.


A színpadon pedig pörögnek az események. Leginkább - némi csalódásomra - a gitáros produkálja magát, és nem Bailey. Nyilvánvaló, hogy nagyjából mindent tud, amit elektromos gitáron tudni szokás, könnyedén és lazán, "csuklóból" játssza a legnehezebb futamokat is. Ahogy némi egyéniséget is látok a játékában: nem csak virtuóz, de rendelkezik azzal a három-négy saját trükkel is, amitől a gitárosok nagynak számítanak. Ám onnantól, hogy torzítót és effekteket használ, elveszítem az érdeklődésemet iránta (David Torn vagy Terje Rypdal zenei gondolkodását meg sem közelíti). Különösen miután Bailey felvilágosít bennünket, hogy alig néhány órája volt a közös próbára, elhiszem, és jogosnak is tartom, ha Dean Brown a new yorki szcéna ünnepelt gitárosa ma (csak azt kétlem, hogy sok marad belőle holnapra...)

Hamar megismerjük Bailey otthonosságának egyik okát: alaposan bemutatja magyar származású billentyűsét, Horváth Pétert, aki aztán meggyőz bennünket arról, hogy jogosan került a new yorki jazz-szcéna középpontjába: ízléssel, könnyedén és virtuózan is játszik, ha kell.


Azért persze Bailey is bemutat még néhány "trükköt", s az ujjai - úgy látszik - még elég jól működnek. Többnyire slap-technikával játszik, a zenéjük pedig gyakran sodródik a funk és rhythm and blues irányába. Igen, szinte mindvégig Stanley Clarke jár a fejemben: nem mintha az ő számai szólnának, inkább az ő "iskolája", azok a zenék, amik az ő hatására keletkeztek (és az én ízlésemnek túl rockosak). Végül még "sikálást" is hallunk a basszusgitáron: látványos trükk, a közönségnek mindig bejön az ilyen (csak én fintorgok rajta), ahogy az énekeltetés is.


Persze a magyar közönséget - amelyben Bailey láthatóan otthonosan mozog - nem lehet ilyen könnyen lerázni, és sikerül kicsikarnia még két ráadást. S ahogy a vastaps mutatja, jelentős zenei élményben volt részünk (csak az élmény maradandóságát illetően maradt némi - rosszmájú - kételyem.)


Victor Bailey Group:

Victor Bailey – basszusgitár
Dean Brown – gitár
Peter Horvath – billentyűs hangszerek
Poogie Bell – dob

Műsoron:

Goose Bumps
Lowblow
Joyce's Favorite
Grahan Cracker
I Wonder
Kid Logic
If You Say So
(Not Just) Knee Deep
One Nation Under A Groove
Slippin' N' Trippin'

ráadás:

Ape School
Birdland


Victor Bailey

Victor Bailey basszusgitáros sokadik alkalommal jár Budapesten: szerepelt a Petfőfi Csarnok, illetve az A38 színpadán Joe Zawinullal, Omar Hakimmal, Jim Bearddel, Bennie Maupinnal és Lenny White-tal.

1960. március 27-én született Philadelphiában. Apja, Morris Bailey szaxofonista-zeneszerző, így az egész családot áthatotta a zene szeretete és ismerete. Victor kölyökkorában zongorázott, majd dobolt, később egy véletlen folytán beugrott akkori bandája basszusgitárosának helyére, és aztán ott is maradt.

„A házunk tele volt zenével, énekesek és zenészek jöttek-mentek gyakorlatilag minden nap. Attól a pillanattól, hogy megszülettem, vonzott a zene és természetes képességet mutattam arra, hogy lejátszak mindent, amit hallok bármely hangszeren. Egy nap, hét éves koromban apám hivatalában voltam a philadelphiai South Broad Street-en. A kanapén aludt, amikor odamentem a zongorához és elkezdtem játszani Bill Withers slágerét, a Lean On Me-t. Apám megfordult, és azt kérdezte: Ki játszik? Amikor látta, hogy én, azt mondta: Honnan tudod, hogyan kell csináldi? Azt válaszoltam: Nem tudom. Csak csináltam” (A honlapján szereplő önéletrajzból).

Asztmája miatt nem vették fel a haditengerészethez, így Bostonban a Berklee College of Music-ban folytatta tanulmányait. Itt rengeteg meghatározó barátra és ismerősre tett szert, többek között olyan évfolyamtársai voltak, mint: Branford Marsalis, Jeff „Tain” Watts, Kevin Eubanks, Wallace Roney, Terri Lynne Carrington, Steve Vai, Mark Ledford, Tommy Campbell és Donald Harrison. 

A főiskola elvégzése után 100 dollárral a zsebében, szálláshely nélkül New Yorkba költözött, hogy ott próbáljon szerencsét. Először a dél-afrikai trombitás, Hugh Masakela zenekarához szerződött, később Miriam Makebánál szerepelt, majd Omar Hakimmal együtt - mindketten a 20-as éveik elején - csatlakoztak a kor fúziós sikercsapatához, a Weather Reporthoz, ahol Bailey Pastorius-t váltotta, s ezzel élete legnagyobb álma teljesült.

„Párszor felléptem a dél-afrikai énekesnővel, Miriam Makebával, akinél Omar Hakim dobolt. A második show után Omar megszólalt: 'Hé, engem bevettek a Weather Reportba, Jaco (Pastorius) meg kilépett, úgyhogy épp basszusgitárost keresnek! Felhívom Joe (Zawinul)-t, mesélek neki rólad, te meg küldj egy felvételt!'. Így aztán elküldtem egy kazettát Joe-nak, és most meg itt vagyok” (a zene.hu-n szereplő interjúból).

Három évnyi és négy lemeznyi közös munka után a Zawinul és Shorter által vezetett banda feloszlott.Victor Joe-val folytatta tovább a munkát: mind a Weather Update, mind a Zawinul Syndicate hangzásában meghatározó szerepe volt.

Később kirándulást tett a könnyűzene területén is, mint session muzsikus több évig kísérte például Madonnát, de megfordult Santana, Mary J Blige és LL Cool J együtteseiben is. 

Azt viszont szinte lehetetlenség felsorolni, hogy kikkel játszott együtt a jazz szcénában, mivel eddig több száz lemezen basszusozott. Mindössze néhány állomás gazdag karrierjéből: Bill Evans, Michael Brecker, Andy Summers, Metro, Steps Ahead, Special EFX, Soul Bop Band.

20 év leforgása alatt mindössze három saját albuma jelent meg, illetve két trió-lemezt adott ki Larry Coryell gitárossal és Lenny White dobossal közösen.