A Szabadkikötő koncerttermében a hangszerek bemutatását egy interaktív játékkal demonstrálták, ami három egyenlő részből állt. A hangszerek és a zenekar bemutatása, a hangszerek kipróbálása, és az úgynevezett karmesterjáték. Egy hangszer bemutatása úgy történik, hogy a műhely valamelyik tagja elkezd játszani egy igencsak virtuóz alapot. Ennek folyamatába szállnak be a többiek. A szólista szájában egy krómozott csővel, aminek a végén egy félbevágott pillepalack a tölcsér. Leginkább szaxofonhangja van. A játékára fokozatosan lép be a többi zenész úgy, hogy a belépésekkel egy látványtörténet is összeáll. A következőkben ilyen módin mutatták be az összes hangszert. Minden hangszer csupa cső, húr és membrán. Sokkal több hangszerük van annál az arzenálnál, amit Pécsre elhoztak, nyilván a helyiség nagysága is meghatározza az előadás lehetőségeit. Vannak idiofon hangszereik, mint a járólapofon, mely tényleg behangolt kerámialapok sora. A sorból hiányzott egy lap, mert egy kisgyerek játék közben összetörte. Azóta ott a hang helyett szünetet tartanak. A csőhangszerek többsége felhangsorra épül. A résdob működését őszintén szólva nem sikerült megfejtenem, de sokkal izgalmasabb a hangja, mint a hozzá hasonlító steel drumnak. Billentyűzet shaker és hordonka. Az előbbi egy szétszerelt, alátéteitől megszabadított, majd újra összerakott számítógép tasztatúra. A hordonka pedig egy hordóra szerelt húros nyak, melyen a húrok a gordonkához hasonlóan húrlábon feszülnek. Az andezitből készül litofon olyan ütőhangszer, mely dörzsöléssel hosszan tartott hangok lejátszására is képes. Bemutatták a biciklik hajtókarjaiból készült mikrotonális hangolású metallofont is. A hangszerek óriási előnye, hogy nincsenek szabványosítva, így egy-egy hangszer egyéni tulajdonságaik mentén fejleszthető, és minden korosztály meg tudja találni rajtuk a képzettségének megfelelő játékmódot. 

A második részben a zenészek lepakolták a hangszerek egy részét a nézőtérre. Így a színpadon is tágasabb lett a hely. A közönség mindegyik hangszert kipróbálhatta. Ebből keletkezett egy kis káosz. A zenekar tagjai segítették a közönség tagjait a hangszerek játékmódjának elsajátításában. Ezen az estén ugyan nem történt meg, de ebből ki lehet indulni a kamarazenélés új módozatai felé azzal, hogy a műhely profi tagja együtt zenél a közönség amatőr tagjával. A káoszt végül úgy szüntették meg, hogy visszavitték a nézőtéren megunt hangszereket a színpadra. 

A harmadik részt a zenekar Karmesterjátéknak nevezte. Ebben bárki vezényelhette a zenekart bizonyos egyszerűen megjegyezhetők betartásával. Kiválasztotta, melyik hangszer hangját akarja hallani, és a mozdulataival instruálta a zenészt-zenészeket. Valójában persze az történt, hogy a zenészek követték le a karmester mozgását. A pécsi estén három önként vállalkozó is vezényelte a zenekart. Olyan kompakt módon ismerték fel a játéklehetőséget, illetve az abban rejlő művészi interakciót, hogy muszáj a nevüket közzétenni: Hollósi Orsolya, Dávid Kiss András, és Fábián Gábor. Mindhárman ismert helyi művészek, akik nem próbáltak össze a zenekarral, fellépésük teljesen spontán valósult meg.

Az együttes hangszerkészítési programja azon alapul, ha valaki elkészít egy instrumentumot, a létrehozással annak a hangszernek a tulajdonságait is megtanulja. Mindemellett az egy célra való figyelés növeli a koncentrációs készséget, a találékonyságot és a hangkeltés utáni vágyat. A műhely kiemelt figyelmet fordít a zenehallgatásra. Így megmutat különböző zenehallgatási módozatokat is. Felismerték például, hogy a hang jellegzetességei közül a hangpozíciót – azaz a hangnak azt a tulajdonságát, hogy honnan szólal meg, a tér melyik pontján van a forrása –, egyáltalán nem tanítják az állami finanszírozású zeneiskolákban. Pedig a hangpozíció manipulálásával már Händel is foglalkozott a Vízizenében, úgy állítva össze a tételeket, hogy a vízen úszó zenészeket a király egyenletesen hallja. Szintén a hangpozíció különbözteti meg a szimfonikus zenekart a színházi zenekartól. Utóbbiban megfordítják az elrendezést úgy, hogy az énekesek hallják a basszust jobbról. Nekik ugyanis nagyobb szükségük van a basszusra támaszkodni, mint a zenehallgatónak, hiszen a hangmagasság megszólalása múlik ezen. Ma az elektronikus zenében és más kortárs műfajokban a hangpozíció a művek megkerülhetetlen tényezője. 

A Bélaműhely nem egyszerűen egy kísérletező műalkotásokat létrehozó művészcsoport. A profiljuk erről is szól, ugyanakkor fokozott hangsúlyt helyez a zenei képzésre és készségfejlesztésre. A hagyományos zeneiskolákkal szemben a Bélaműhely zenei képzése nem kifejezetten a zenei tehetségen, azaz a jó halláson és a kézügyességen alapul, hanem a kreativitáson, az ember teremtőképességén. Mindazonáltal nem hátrány, ha a műhelyfoglalkozásokra valaki a hagyományos zenei készségekkel érkezik. Céljuk ugyanaz, mint a kodályi cél: legyen a zene mindenkié. Azoké is, akik nincsenek egy zeneiskola által elvárt tehetség birtokában. Csak éppen szeretik a zenét. Vagy szeretnének alkotni, de megfelelő támogató közeg hiánya miatt ezeket a céljaikat nem tudják megvalósítani. Jelenleg ugyanis a zene nem mindenkié. Leginkább csak a zenészeké. És a zenésztársadalmon belül is vannak csoportok, akik egymást kirekesztik vagy szegregálják. A Bélaműhely a zene demokratizálásának csoportja. Tagjai között van magasan képzett hangszeres és rendszeresen gyakorló amatőr, akik össze tudnak dolgozni képzetlen, sőt gyakorlatlan emberekkel, akiket csak az érdeklődés, vagy a zene szeretete vezérel. 

Végül hadd szóljak néhány szót az együttes jelenlegi vezetőjéről: Rimóczi Istvánról. Sokáig színházban dolgozott színészként, rendezőként és zenei vezetőként. Számomra különösen emlékezetes a kecskeméti Danton halálában nyújtott alakítása. A ma már ötvenegy éves fiatalember az elmúlt évtizedekben zeneszerzővé képezte magát. Szokták őt a magyar Harry Partch-ként is emlegetni. Noha az általa tervezett hangszerek valóban hasonlítanak a nagy amerikai előd hangszereire, Rimóczit egészen más érvek vezérlik. Nem pusztán a hangzás expanzióját keresi, hanem erős szociális érzékkel kutatja a zeneileg is hátrányos helyzetű rétegek igényeit. Rimóczi nemcsak a haladásban érdekelt, hanem a felzárkóztatásban is. A zenének és annak oktatásának olyan lehetőségeire mutat rá, amelyet eddig csak nagyon kevesen vettek észre. Ő maga nem tolakszik saját individuális érvekkel: nem a saját kompozícióit mutatja be, hanem a közösségi megoldásokat keresi. Ezzel a zeneművészet egy már-már elfelejtett aspektusát építi újra: a kollektív játékakaratot. Tevékenysége a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

Ide kattintva elérhető a Bélaműhely Youtube-csatornája