bezár
 

irodalom

2011. 04. 17.
Minden gyerek egy lecsupaszított idegvégződés
Teodora Dimova, a bolgár díszvendég író bemutatkozása és kötetének dedikálása
Minden gyerek egy lecsupaszított idegvégződés „Magukra hagytuk gyermekeinket, elfelejtettünk foglalkozni velük, nem adtunk nekik szeretetet. Sebezhetővé váltak, saját elkeseredettségünknek szolgáltattuk ki őket, nem tanítottuk meg nekik az örömöt, a jóságot, a nevetést, az az igazság, hogy nem tápláltuk őket szabadsággal. Mi tettük őket ilyenné.” Teodora Dimova bolgár írónő hét 14 éves történetét írta meg Az anyák című szociomágikus regényében, a bemutatón vagyunk.
Dimova mély tekintetű, élesen látó őszinteségben megszépülő arca nem oly sötét tónusú, mint a regényszöveg, nem oly elkeseredett, mint hinnénk, ahogy lapozzuk a könyvet, elmerülünk a majd 180 oldalas balladai és szociológiai elemeket sűrűn összeszövő regényben, nem is regényben, inkább szabadversben, ha szabad ilyet mondani, írni. Dimova mosolyog, gyakran, sok arccal, szeretettel.

Genát Andrea fordító, most moderátor kifeszíti a hálót, legelőször is a szerző köré, bemutatja a tehetséges drámaíróból talán még tehetségesebb prózaíróvá alakult Dimovát, s mielőtt az ismeretlen nyelven elhangzó laudálás alatti mosoly rabul ejtene nézőt, közönséget, félbehagyva a szócikk tömörségű sorolást, rákérdez, miért volt a váltás, miért jött a regény. Szinte magától értetődő, szinte közép-európai módon metaforikus, vagy azzá is olvasható: a színházi szöveget vastörtvények kötik, a próza szabad, a regény a szabadság.

Egy rántás megint az életrajzi hálón, Dimova édesapja Dimitar Dimov, az egyik legnagyobb 20. századi bolgár író, ismerhetjük mi is, magyarul is megjelent a Dohány című remek könyve, kacsint ki Genát Andrea, nem-baj-ha-nem-ismerjük huncutsággal vár eszmélésnyi hatásszünetet. Szóval a lánya, egyrészt genetika mint életrajzi elem, de nem is ezért fontos ez, inkább a memetikai örökség miatt, az apa átörökített mém-állománya miatt. Volt ugyanis Dimitar Dimovnak egy kézirata, halála után egyik fiókjában találtak rá, senkinek nem beszélt róla, senki nem tudta, hogy ezen is dolgozik, mindössze 136 oldal, a legérdekesebb résznél ér véget, szó szerint a mondat közepén. Ezt fejezte be lánya, ebből lett az Adriana, ahogy mondja: „ez a könyv egy vallomás az édesapám iránt érzett szeretetről.”

Itt lépünk egy nagyobbat, egy majdnem előzmény nélkülit – véletlen, de szép véletlen, hogy Szondi György kiadóvezető is most érkezett, most kerülnek ki könyvek a beszélgetők elé, most kapja meg tervezett díszletét a beszélgetés rögtönzött színpada –, és Az anyák kerül a hálóba. Újsághír volt a genezis magja, gyermekek által elkövetett erőszakos cselekmények rendőrségi rövidhíre. Aktuális, szomorú téma – Dimova szerint az írónak legyen röntgenszeme, tárja fel a sebeket, turkáljon a fekélyes, mély sebekben, mondja ki azt, amit elhallgatnak, ahogy csak az irodalom tudja, noha hatása, ha annyi társadalmi szervezetnek vagy alapítványnak sincs, hatása az nincs a társadalomra.



Az anyák
nehéz regény, de sikeres, fogy, fordítják – a szociológiai elem miatt. Bűnösök vagyunk, vétkeztünk vagy a szüleinkkel vagy a gyermekeinkkel szemben, mert… mert a szeretetünk egoista, nem figyeljük, nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy gyermekeinknek a teljes szeretetünkre van szüksége, és ha nem kapják meg, hisz nincs még védekező mechanizmusuk, ha nem kapják meg, kezdődnek a problémák, mert minden gyerek egy lecsupaszított idegvégződés, érzékeny és ha falakba vagy közönybe vagy a szeretetlenség színtelen elmondhatatlanságába ütközik, utat keres, ami az agresszió vagy önmaga, vagy szülei felé.

Az anyák hét 14 éves történetét meséli el, vagy ha akarjuk, akkor egy nemzedék történetét, kiútkeresését, ahol a színpad egy másik, egy előző nemzedék történetének maradványelemei között épült fel. Félbetört életek gyerekvállalása... ölelésre, szeretetre képtelen, önző és közönyös szülők nemzedéke után mi lesz? Hol van a szociográfia, a pszichológia magyarázata arra, hogy amit mint szülők véglegesen és jóvátehetetlenül elrontottunk, annak következményei vannak vagy lesznek, de mindenképpen lehetnek? Amikor azt vesszük észre, de nem vesszük észre... amikor azt vehetnénk észre, hogy gyermekünk „csendesen be fogja csukni otthonuk ajtaját, ahol az anyja és az apja buzgón készülődnek a futball-vb döntőjének közvetítésérere, tánclépésben lemegy a lépcsőn, minden lépcsőfordulóban megállva, a meglőtt madár mozdulatait keresi, ahogyan lassan aláereszkedik.”

De Dimova nem hagy minket a kétségbeesésben, az önvádban, a hálóból mint okosan felépített retorikai térből kibújik, súlyos dolgokról ír, kemény állításai vannak, szemben a közönnyel, szemben a társadalom egészével, szemben nemzedékével – de csak mosolyog, amikor arról beszél, hogy könyvét eddig olvasói is, kritikusai is félreértették, noha ennek a félreértésnek köszönheti a váratlan nagy sikert, nem vették észre a mélyebb rétegeket, azt, amelyik kérdés nagyon régen foglalkoztatja, amit ő tulajdonképpen meg akart írni, és mosolyog, dehogy szomorúan, hanem szeretettel, majd szinte mindenkit megölel, akinek dedikál.

Fotó: Bach Máté
 
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés