bezár
 

építészet

2012. 08. 26.
Guttmann Szabolcs Nagyszebenből
Guttmann Szabolcs Nagyszebenből Guttmann Szabolcs építész egyetemet alapított Nagyszebenben, abban a városban, ahol később főépítészként egyengette a város felkészülését az Európa Kulturális Fővárosa cím betöltésére. Az említett egyetemről, a kisebbségi létről, a műemlékek sorsáról és a főépítészként eltelt időszakról beszélgettünk vele Kolozsváron.
PRAE.HU: Lát különbséget magyar és román építészek között magyar építészként Romániában?

Mint magyar ajkú kolozsvári, bukaresti egyetemet végeztem, és már akkor kiderült, hogy ha az ember felvállalja Romániában az építészetet, akkor nagy különbségek nem lesznek kollega és kollega között, mivel eleve ugyanazt az iskolát járjuk ki. Az egyetem évei alatt valamennyi magyar kollégával folyamatosan követtük a budapesti egyetemi tankönyvek tartalmát, illetve a magyar építészeti folyóiratok jegyzékét. 2007-ben, húsz évre rá, hogy elvégeztük ezt az egyetemet, kiderült, hogy valamennyiünk, akikkel együtt töltöttük a hat évet - például Bogos Ernő, Máthé Zoltán, Müller Csaba, Tövissi Zsolt és még sorolhatnám - organikus egységként kezelik az épitett környezetet, és a műemlékekre is érzékeny szakember lettünk. Ha összehasonlítjuk magunkat ilyen szinten a román kollegákkal, akkor kiderül, hogy a kortárs építészet nyelvezetében is van egy kis törés. Mi kisebbségként többet kaptunk azzal, hogy még egy építészeti nyelvezetbe betekinthettünk.

A képre kattintva megnézheti az interjút a 6b.hu videóján:



Említette, hogy magyar építészként műemlékekre érzékenyek, ez azt jelenti, hogy ez egyfajta kisebbségi sajátosság Romániában, inkább a magyarokra jellemző ez a fajta orientáció?

Romániában sajnos máig az a helyzet, hogy nem igazán szeretik az építészeti egyetemen a műemléki diplomatervet, az államvizsga elsősorban egy alkotói tervből áll.

Emiatt a kamarának is gondjai vannak, mivel két év szakmai gyakorlat után kapja meg egy fiatal építész az aláírási pecsétjogot, és abban a pillanatban kiderül, hogy azzal az építésznemzettséggel, akik csak új épületekkel, ha lehet, minél inkább modernista, neo-modernista épületek háztárával végzik el az egyetemet, hátrányban van az az ifjú építész, aki inkább műemlékekkel foglalkozik, és ilyen portfolióval megy vizsgázni. Azt is magára húzhatja, hogy nem kapja meg a pecsétjogot.

Ez azért is gond Romániában, mert az épített környezetre rányomja a bélyegét az individualista látásmód. Kevésbé figyelnek oda az alkotó építészek a szomszéd telkekre, a közterületekre, emellett gyerekcipőben van a tájépítészeti stúdium is, ami segítené egy épület illeszkedését. Ezt így egybevetve megállapíthatjuk hogy az egyedi alkotó-tervező magatartásnak köszönhetően sokat kell még várni egy jó városi tér vagy utcakép kialakulásáig.

A bukaresti egyetem oktatásának tanterve egyértelműen a párizsi alkotó iskola felé hajlott. Rengeteg tervezés, alkotás első évtől kezdve, ami nagyon jó gyakorlatot ad azoknak, akik alkotó tervpályázatokon vesznek részt a jövőben. De kérdőjeles ez az oktatás akkor, amikor egyre kevesebb megrendelés van új épületre és inkább a meglévő épületek felújitása és a város rehabilitálása kerül előtérbe, a történelmi központoktól egésszen a legrútabb negyedek kikupálásáig.

PRAE.HU: Emiatt hozták létre Nagyszebenben az egyetemet?

Kolozsváron tanítottam a Műszaki Egyetem épitészeti tagozatán 1995-től 2000-ig és 2008-tól 2010-ig. A bukaresti egyetemmel is közreműködtem 2003-2005 között, amikor a nagyszebeni tanitás alárendeltje lett a fővárosi oktatásnak. A kilencvenes évek kolozsvári tapasztalata azt mutatta, hogy sem a város, sem az egyetem nem kereste egy újfajta látásmód kialakitását, legalábbis ami az épitett örökség jövőjét illette. Műemlékvédelmet és tervezést tanítottam, és a kettő nagyon kontrasztosnak hatott: másodévben kreatív építészetet, ötödévben pedig a meglévő értékek elméleti gondozását. Akkor az volt az érzésem, hogy jobb lenne az értékmentő elvekről első évtől kezdve többet beszélni, és az építészettörténettel is jobban megbarátkozni – lehet, hogy igy nem annyira kreatív, "fantasztikus" építészeket nevelnénk, de valószinüleg olyanokat, akik megéreznék a meglévő épitett környezet értékeit, és megértenék a rehabilitálás adminisztrációjának csinja-bínját. Olyanokat, akik abban is látnának fantáziát, ha egy várost vagy települést karbantartanak. Ha nagyon leegyszerűsíteném ezt a gondolatot, azt is mondhatnám, hogy karbantartó építészeket szerettem volna "gyártani". Ezt nem értették meg Bukarestben a jóváhagyó intézmények. 2000-től-2002-ig úgymond illegálisan működött ez a fajta neveltetés a nagyszebeni német-román magánegyetemen.



A kis, 20 fős elsőéves és másodéves csoportok inkább a kirakatai voltak az egyetemnek, háttérben a több száz egyetemista jogot és közgazdaságtant tanult. Mi egészen pozitív diszkriminációnak örvendtünk, és határozottan egy nagyon jól felszerelt iskolát tudtunk teremteni egy éven belül. Elég, ha azt mondom, hogy akkor Kolozsváron volt két darab monitor az építészeti tanszéken, Nagyszebenben pedig már az első évben tudtunk tizennyolcat működtetni. Nagyon reméltem, hogy éppen emiatt bejön. Hát máig nem sikerült rést ütni a szakminisztériumi gondolkodásban.

Két év működés után az egyetem rektora végül lemondott erről a szakról. Azt mondta úgy látszik, hogy az építésznemzetség annyira kasztrendszerként működik Romániában, hogy ő ezzel nem komplikálja az egyetem egyébként is bonyolult rendszerét. Eléggé szomorú pillanat volt 2002-ben, amikor be kellett zárni és visszafizetni a tandíjat a diákoknak és elnézést kérni tőlük, hogy két évig építészettörténetre tanítottuk őket, mert ezt nem akarja senki az országban.

Érdekes módon 2003-ban Bukarest keresett meg akkor Nagyszebenben, hogy milyen jó lenne egyetemi továbbképzés keretén belül bukaresti és párizsi építészeknek egy szakmérnöki gyakorlatot szervezni. Nagyon jól sikerült, Párizsban voltak a bemutatók. Ezután újrakérdeztem, hogy ha ennyire jó ez a város, mégis nem lehetne-e itt tanítani alacsonyabb szinten ezt a rehabilitálást, a válasz az volt, igen, ha a "Ion Mincu" Egyetemen belül történik és három, nem pedig hatéves képzésen belül.

PRAE.HU: Amiről beszél, azok a szakemberek képzése, de nem csak szakemberek kellenek, nem csak ott dől el a műemlékek sorsa, hanem a használóknál, a tulajdonosoknál. Tettek valamit ez irányba is?

Próbálkoztunk nyári műemlékvédő egyetemmel, "kisegítő" iskolát folytatni. Ez Nagyszebenben jól működött 2000-től 2007-ig. Egyszerűen kimentünk az utcákra-terekre, felmértük a várost, magunkra vontuk az ottani emberek figyelmét, kiállításokat rendeztünk, és a téma egyértelműen az épített örökség dokumentálása volt, s arra kitalálni egy rehabilitációs lehetőséget. 2008-ban Segesvár, majd 2009-től Kolozsvár, illetve 2012-től Beszterce is bekapcsolódott ebbe a "vérkeringésbe". Kolozsváron a belföldi diákok mellett magyarországi tanárok és egyetemisták is gazdagitották a csapatot.

A ferences kolostor felmérésének kapcsán két hétig beszélgethettünk arról, hogy ez nem csak építészeti feladat. Megpróbáltuk kiszélesíteni a problémát: esténként a ferencesektől egészen a kultúrintézményekig, a közgazdásztól a turisztikai szakértőig végigjártuk azokat a lehetőségeket, aminek tükrében kéne gondolkozzon az az egyház vagy tulajdonos, aki visszakapta mondjuk Erdély legszebb kolostorát. Most már egy éve ezt a rendhagyó épületegyüttest nem az állami zeneiskola lakja le, hanem a rendházat képviselő öt szerzetes próbálja gondozni, sokrétű ideiglenes bérlőkkel egyetemben.

Ez csak egy konkrét példa volt a sok közül, rengeteg a tennivaló. Romániában nagyon nehézkesen, de megtörtént a tulajdonok visszaadása. Sajnos nem volt olyan periódusa az elmúlt húsz évnek, amikor az új tulajdonosok fel tudtak volna nőni ezeknek a hagyatékoknak a szintjére. Sok esetben azt látjuk, hogy ma a hajdani tulajdonosa teszi tönkre a visszakapott örökséget.



Az, hogy az erdélyi magyarnak többet jelent a műemlék fogalma, mint az anyaországinak, az egyszerűen a kisebbségi státus megélésének köszönhető. Annak idején amikor 1990-1992 között Budapesten elvégezhettem a műemléki szakmérnöki továbbképzést a Műszaki Egyetemen, olyan szakemberek vizsgáztattak, akik bejárták és megirták a kárpátmedence épitett örökségének legfontosabb rejtett értékeit. Felejthetelen marad számomra Hajnóczy Gyula tanár úrral az az utolsó beszélgetésem, ami az épitészettörténeti kutatások nemzeti karakterét illetik. Ha valaki az ő kétkötetes ókori egyetemi tankönyvét forgatja, nem gondolná azt, hogy ennek a kornak a kutatása a szocialista Magyarországon mennyi nehézséget okozott a szakembernek. Ő úgy fogalmazott, hogy hasonlatos volt a magyarországi ókor kutatása az erdélyi középkoréval. A nemzeti gyökerek politizálása ugyanis Magyarországon a középkort, Romániában az ókort emelte az előtérbe.

Bukarestben Sebestyén György építész - szintén volt egyetemi tanárom - Erdély reneszánsz épitészettörténetével foglalkozott, de a magyar olvasó alig ismeri, mivel mindent románul jelentetett meg. Hatodéves végzős diákként rákérdeztem, miért nem magyarul írja a munkáit?! Az volt a válasz: "sokan írtak már erről magyarul, de ha nem írjuk meg románul is, akkor ne sírjunk, hogy eltűnnek ezek az értékek". Teljesen jogos ez a hozzáállás. Egyértelműen át kell tudjuk adni értékeinket a többségi lakosság részére, az írott dokumentumoktól egésszen a hely szellemiségéig. Sok esetben azonban tükörbe is kéne nézzünk, mert az értékmentés, illetve tönkretevés lehet, hogy éppen a homlokunkra van irva...

PRAE.HU: Nagyszeben főépítészeként részt vett a városkép kialakításában, aminek a kicsúcsosodása a 2007-es Európa Kulturális Fővárosa cím.


Nem azt képzeltem el magamnak, hogy egy városban aktatologató legyek, de valahogy pont akorra érett meg Nagyszebenben a lehetőség, amikorra már nagyon sok városrehabilitációs és restauráslási tervet készítettünk. Senki nem reagálta le azokat az adminisztráció részéről. Például 1999-ben tudtam a hajdani megyei építészeti csapattal közreműködni egy levédett résszel kapcsolatban, hogy ott irányadó gondolatok szülessenek, és akkor láttam, hogy ez a munkaanyag gyakorlatilag bekerül az adminisztráció egy polcára és ott porosodik, sőt nem is hagyják jóvá.



Volt egy polgármester-váltás, de talán már előtte - az érdekes volt -, mielőtt a város fellendült volna, Bukarest próbálta nyomni ezt előre, olyan értelemben, hogy UNESCO-konferenciákat polarizált Nagyszebenbe, hátha magához tér a város. Nem tudom elfelejteni - és gondolom, nem csak arra a momentumra igaz, hanem a legtöbb adminisztrációs reflexre -, fel kellett készülni az UNESCO-konferenciára, illetve arra, hogy hogyan mutatkozzon be a város az ide irányitott nemzetközi szakemberek elött. Az akkori alpolgármester behívatott, és azt kérdezi tőlem: "de uram mondja meg őszintén, mi az érdeke, hogy itt ugrabugrál". "Semmi" válaszoltam, és ezzel vége volt bármiféle szakmaiságnak a városigazgatás keretében.

2000-ben jött ez a váltás, amihez az is kellett, hogy a németek magukra vállalták, hogy politizálnak. Kifújták magukat, mivel mindazok, akik el akartak menni Nagyszebenből, tíz év alatt megtették. 15000 főről lecsökkent a szászok száma ezerötszázra. A maradékból kerültek ki az új vezetők - mondjuk abból a maradékból, akiket már leírt a zárt kasztszerű német-szász kisebbségi tudat, mivel beházasodtak, vagy fele-felében élték meg a hétköznapokat. Klaus Werner Johannis felesége román, de igy előreléphetett a kisebbségi fokozaton, és a neve és neveltetése okán felvállalhatta ezt a dolgot. A választások alatt találkoztunk az utcán, és - mivel nagykorúnak éreztem magam tizennyolc év gyakorlat után - rákérdeztem, hogy ha ő nyer, változik-e a politikai hozzáállás a történelmi központtal kapcsolatosan, vagy minden marad a régiben (mint Magyarországon, ahogy a Ráday-műsor címe is mondja: Unokáink se fogják látni). Akkor egy tíz perces városlátogatásra hívtam meg őt, mint nagyszebenit, mert így betekintést kaphatott a kapukon túli valós állapotokra is. Akkor láttam rajta, hogy kissé megijed. Pont abba az udvarba vittem be, a Kispiac 22. szám alá, ahol végül az az egyetemi oktatás született, amit korábban említettem.



Talán emiatt a városnézés miatt felkért, hogy vállaljak szerepet az adminisztrációban. Én azt mondtam, hogy nem hiszek abban, hogy egy főépítész meg tudja menteni a várost, hanem egy csapatot kell kialakítani az adminisztráció részéről. Akkor egy irodát nyitottunk, ami a város műemlékeinek a menedzselését felvállalta. Hét ember kellett volna, de soha nem voltunk háromnál többen, akkor még nem azért, mert nem engedte az országos rendelkezés, hanem egyszerűen azért mert nem akart jönni a fiatalság az adminisztrációba. 

PRAE.HU: Mi volt a sikeresség titka?

Nagyszeben Európa kulturális fővárosa többek között azért lehetett sikeres, mert az előkészületek és az események a szakmaiság mellett nagyon szászos politikai pragmatizmussal párosultak. Továbbá a fenntarthatósága annak is köszönhető, hogy minimális új beruházás történt, egyszóval kevés pénzt költöttek el más kultúrális fővároshoz viszonyitva. Nem hagyott maga után például olyan új intézményeket, melyeket az események után is fűteni kéne. Egyetlen egy új épület sem készült 2007-re, csak köztereket sikerült új infrastruktúrával, kövezéssel ellátni. Ezek azok a beruházások, amik megtérülnek, jóval könnyebben, mint egy új épület. Egyszerűen meg kellett találni a meglévő épületeknek a gazdaságos kihasználtságát, ami vonzhat a turistáktól kezdve a beruházókig mindenkit.

Viszont a szakember ott áll egy komoly dilemma előtt, ha csak a közterek felújitására gondol. A kérdés az, hogy ez csupán egy szabadtéri szinház diszlete, vagy ez a tevékenység is hozzátartozik a rehabilitálás egy bizonyos szegmenséhez? Egyértelmű volt a pragmatikus válasz, nagyon szárazon fogalmazva, hogy ha jön egy turista, és biztonságos környezetbe akarom terelni, akkor kötelessége a városnak a tetőgerinctől az alapszintig úgy felújítani a homlokzatot, hogy ne essék rá senkinek a fejére egy cserép. Innen kiindulva a biztonsági beavatkozásokon túl, nyilván a kulturális minisztériumi alapok segitettek a komolyabb restaurálási munkálatok elvégzésében is. Visszaállíthattunk olyan ablakokat, kirakatokat, amik gyakorlatilag a város egységes képét varázsolták vissza. Nagyon reméltem, hogy ez határkő lesz a román műemlékvédelemben, és sikerül a kulturális minisztériumnak minden évben egy történelmi központot ennyivel megsegíteni. Ez a gyakorlat sajnos mindmáig egyedi maradt az országban.



Az ember sokszor néz tükörbe, de szerencséjére nem tudja a jövőt. Eleve a gyűjtés, a karbantartás egy olyan küzdelem, ami mindig csak kopik de néha-néha még felhozza azokat a láthatatlan értékeket, amiket nem is hittük volna, hogy léteznek. Summázva: tulajdonképpen Nagyszeben azért volt érdekes, mert egy teljesen leírt kisebbség kultúráját tudta bemutatni úgy, hogy azt a 95%-os többség is magáénak érezte. És akkor hogy is vagyunk ezzel a kisebbséggel itt Romániában? Hát úgy, hogy ha sikerül átadni ezeket az értékeket a többségnek, arra csak büszkék lehetünk. Nem arról van szó, hogy valaki ellopta őket, hanem valaki átveszi és gondját viseli.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés