Nő vagyok. Fekete-szürke festékfoltokban lebegek, a testem könnyű és magányos. Szándékosan nem látok magamból semmit sem. Pedig megmutatom. Itt egy fa, szívek hullnak róla. Vagy itt egy zsák, szívre varrva. Mesébe fest. Békákkal és bárányokkal. Hasonlítunk. Az emberi szív állítólag 2,5 milliárdszor pulzál egy élet alatt. 300 gramm és 90 mm az átmérője. Tudjuk, hogy hány kamrája van és milyen izmok tartják. Csak azt nem tudjuk, hogy miért. Hogy hogyan? Miként lehet kinyitni, mint egy papírmasét, és belecsomagolni a másikat. Anélkül, hogy megromoljon, elszökjön vagy elillanjon. Hogyan lehet szeretni 260 mm-es körfogattal?

Szív. Át lehet ültetni, de nem lehet megmelegíteni. Mert kihűlhet. Mint egy ország, ami olyan finom rózsaszín, mint a malac bőre. Mert ez a lány egyszerre vak és látó. Egyszerre boldog és boldogtalan. Ennek a lánynak egyszerre van és nincs otthona, hazája. Teste van. Gubbasztó, félrenéző. Virágot tartó hétköznapi teste. Nem bújik el, mint a szív, ami elrejtőzik a szegcsont mögé, és csak úgy vehető ki onnan, ha megáll. Ha nem mozdul többé. Pedig ez a lány makacs. Kiveszi úgy is, nem fél. Dolga van. Létezni. Jelen idejűnek lenni. Képeket fest rólam. Nem. Képeket fest rólad. Magukról.

Akvarell, kínai papír. Minden, amihez idő kell. Amiben a víz és az anyag elvegyül. Ez a finom elegy lesz a tárgya, még akkor is, amikor mozgóképet készít. Zsigeri és tudatos. Lírai és konkrét. Mintha kétpetéjű ikrek élnének benne. Mindkettőt növeszti, eteti, használja. Ősi és modern. Filozofikus mégsem okoskodó. Bölcs, de gyermeki. Játékos.

A tus: sellakszappan, adalékanyag és korom. Mint a vér. Színek és sejtek keverednek benne. Egyiptomban a babfélék héjából, csírájából és a tintahalból kivont nedvből készítették a festéket. A tintát. A szén és a víz az ember „anyaga" is. Herbert Aniko pedig egyszerre dolgozza a nemes papírt a használt csomagolópapírba, bársonydobozt töm tele lenmaggal. Nem félve az anyagszerűség idegenségétől és másságától. Elnézve, ahogy a drága papír testvére lesz az elhasználtnak, ahogy a festékek összefolynak a felületen, hirtelen újra magunkat látom. Az embert. Mert mi másból lennénk, ha nem a szerves és a salakanyag egyszeri és megismételhetetlen vegyítéséből? Hogy a vérünk ugyanolyan tusszerűen festi fel az életünket a bőr alatt, ahogy Herbert Aniko a felszínen.

Herbert Aniko bátor, de én talán még ennél is jobban szeretem, hogy őszinte. Hogy nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen. És csak megköszönni tudom, hogy a Varratok kötet szál lehetett, hogy a szavaim vérré lehetek ebben a különleges érben. És ahogy a vékony és hasítható reménynek is léteznie kell, úgy ez a vizuális tér is létezik. Megtömött formákkal és időtlen órákkal. Belőle van. A lányból. Aki miattunk lett vak, miattunk szerelmes.

Kérem, hogy barangoljanak-barangoljatok benne tiszta szívvel! 

Herbert Aniko Szándékos vakság I Szerelem című kiállítása a budapesti Galéria IX-ben (Ráday u. 47.) látható 2015. január 30-tól február 11-ig.