bezár
 

irodalom

2016. 01. 22.
Platón beájulna
Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága. Kalligram Kiadó, 2015, 271 oldal, 2990 Ft
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Platón beájulna Gerőcs Péter Győztesek köztársasága című regénye egy létező színházi alkotóműhely fiktív története, a magyar értelmiségről szóló szatíra, Platón filozófusok vezette ideálisállam-tervezetének paródiája, egy nem mindennapi ember nem mindennapi élettörténete – mindez rendőrségi jegyzőkönyvekben elbeszélve.

Zavarba ejtő könyv a Győztesek köztársasága. Nem pusztán azoknak, akik felismernek valóban létező személyeket a fiktívnek tűnő alakok mögött, hanem azoknak is, akik csak a magyar értelmiségről írott szatíraként olvassák. Bár természetesen sehol nem hangzik el, de aki csak egy kicsit is ismeri a Krétakör társulat és/vagy színházi-társadalmi műhely történetét, tud egyet s mást Schilling Árpádról és Gulyás Mártonról, és látja a szerző életrajzában, hogy egy évig volt munkatársa az említett műhelynek, az élhet a gyanúperrel, hogy kimondatlanul Magyarország legismertebb alternatív színházi alkotócsoportja idéződik meg a regény hasábjain. Önmagában a Krétakörről talán nem érdemes regényt írni, ugyanezt a történetet egy színháztörténeti monográfia adekvátabb módon tudja elmondani.  De nem is a színházi műhelyről szól valójában a regény. A Krétakör egy fiktív történet részévé lesz, és maga, valamint tagjai is fikcióvá, egy fura utópia-kísérletről szóló mű szereplőivé válnak.

Adott egy, a maga nemében zseniális alkotó és szervező figura, Vincze Sámuel, akinek a különös története rendőrségi kihallgatások sorozata folytán tárul fel. Az anyja, színházi mestere, két barátja, titkárnője, egy politikus és egy értelmiségi nő meséli el a hozzá fűződő viszonyát, a közös és másoktól hallott történeteket, hogy a hivatalos szervek (és persze mi, olvasók) valahogy közelebb kerüljenek a rejtélyes körülmények között eltűnt színházrendezőhöz, politikai aktivistához és „államalapítóhoz”. Az egyes tanúk Sámuel életének különböző szakaszait illetően szolgálnak információkkal, így időrendben bontakozik ki előttünk ez a nem mindennapi életút. Eközben persze képet kapunk magukról a beszélőkről is, annál is inkább, mert Gerőcs mindegyikőjükhez párosít egy-egy nyelvi és elbeszélői stílust: egyesek, mint például az anyja, össze-vissza kalandoznak elbeszélésükben; mások, mint a híres színházrendező, tárgyilagos bemutatását adják kettejük viszonyának; megint mások, mint a Lisszabonba költözött barát, vagy az értelmiségi nő, Anna, nem rejtik véka alá a főhősről alkotott nem túl hízelgő véleményüket; az idegösszeroppanás után kórházban fekvő egykori titkárnő pedig összefüggéstelenül, csapongva, álértelmiségi szlengben adja elő a tragikomikus sztorit. (Utóbbi rész egyébként kissé túlírt mind mennyiségében, mind a Parti Nagyra hajazó stílusparódia extrémitásait tekintve, de a többi fejezet irodalmilag magas szinten és izgalmasan tálalja a történteket.)

Ahova Vincze Sámuel beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad. Miközben az emberiség megváltásán fáradozik, lépésről lépésre, maga számára sem tudatosan teszi tönkre a körülötte lévők életét; emberi roncsokat és hullákat hagyva maga mögött. Utóbbiból igaz, csak egyet, homoszexuális partneréét, Lőrincét, akit Samu kegyetlen viselkedése hajszol a halálba. Andrea, a fiatal titkárnő ehhez képest csak idegösszeroppanást kap; az értelmiségi telep lakói pedig különböző szinten szenvedik meg a disztópiába forduló utópia-kísérletet. Merthogy Samu egész művészi és társadalmi működésének ez az alfája és ómegája: a Győztesek Köztársasága, amely előbb csak színházi előadásként kerülne színpadra, de miután ez meghiúsul, létező valósággá válik. Ahogy Platón a filozófusoknak adta volna az állam vezetését, úgy vázolja fel és valósítja meg Vincze Sámuel egy olykor a náci fajelmélet értelmiségi pandanjának tűnő ideológia alapján egy értelmiségiekből, vagyis a kiválasztott kevesekből álló ideális köztársaság tervét. Az elképzelés a maga módján meg is valósul, ehhez pedig a magyar entellektüelek egy része is nevét adja, engedve a felsőbbrendűségéről éneklők szirénhangjainak.

A regény ily módon a magyar értelmiség válságáról, morális-szellemi leépüléséről is képet ad, de leginkább az önmagát túlértékelő, a saját váteszi szerepébe beleszerető, de annak már csak üres formájába belemerevedő mozgalmár-művész kíméletlen paródiáját olvashatjuk, nem mellesleg a zsarnoksággá fajuló politikaiutópia-tervek tragikomikus szatíráját. Hogy ehhez éppen a válsággal szembeszállni igyekvő Krétakör fiktív mása szolgál alapanyagként, az már a regény vicces csavarja, egyben a leginkább zavarba ejtő mozzanata, ami egyszersmind a komolyan vehető és a komolyan vehetetlen közötti izgalmas lebegésben tartja a művet.  

A regény végén fényképekről szóló leírások dokumentálják az utópiakísérlet kudarcát. Az elüszkösödött romok az értelmiség apokalipszisét rejtik magukban. Nem túl reményteli vízió. De talán csak vízió.

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Csaba --


További írások a rovatból

irodalom

Az Élet és Irodalom Könyvtolmácsok című beszélgetéssorozatának első alkalma
Bemutatták Márton Ágnes drámakötetét
Lengyel riportirodalom - Prae 2023/2 lapszámbemutató
irodalom

Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Nils Frahm: Day
Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap
Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
(Nép)mesék és kisebbségi diskurzusok Szegeden


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés