PRAE.HU: Lesz harmadik rész?

Én szeretném. Van egy érdekes sztorim, a srácokat nagyon megszerettem, szívesen írok róluk.

PRAE.HU: Az első résznél (Váltságdíj nélkül) azt nyilatkoztad, az egész történet abból az ötletből bomlott ki, hogy mi történik, ha bedobsz egy vaksötét pincébe négy különböző karakterű, mai fiatalt. Most miből született a könyv?

Itt már adta magát, hogy merre mehetek tovább. Mindegyik könyvnek van egy „főszereplője”, akinek a történetét elmesélem. A Váltságdíj nélkül esetében ez Doma volt, így maradt a két srác és Zsófi, majd ahogy nézegettem a történetüket, láttam, hogy Zolié a legérdekesebb és a legaktuálisabb. Az mégis milyen, hogy egy tizenöt-hat éves srácot otthagynak a szülei egy rakat pénzzel, hogy „Bocs, de nekem most le kell lépnem, jó legyél”? Minden gyerek ettől fél, én is ettől féltem. Egyszer apámék az ígért este nyolc helyett fél tízkor értek haza, nyolc éves lehettem, és piszkosul leteremtettem őket. Innét csak tovább kellett gondolnom, amiben egyébként nagyon nagy szerepe volt Simon Marci egysorosának is: „A vér az, amit nem hiszel el.”

PRAE.HU: Hosszabb is lett a második rész, több szálon fut a cselekmény, szövevényesebb és nagyobb a tétje. Könnyebb vagy nehezebb volt megírni a folytatást?

Könnyebb, mert a szereplők készen voltak. Az első kötetnél elég sokat dolgoztam a szereplőkön, ki kellett találni őket onnét kezdve, hogy hogyan néznek ki, egészen odáig, hogy melyiknek mi történt a szüleivel, mi a kedvenc kajájuk, és szeretnek-e moziba járni. A történettel is könnyebben megbirkóztam, az események egymásnak adták a pofont, én meg a srácokkal együtt kapaszkodtam, nehogy lemaradjak valamiről. A legnehezebb Zsófi sztorija volt, az segítség nélkül nem is sikerült volna.

PRAE.HU: Ki és hogyan segített?

Feleségem segített sokat úgy a szöveggel magával (lévén ő szerkesztette), mint Zsófi alakjával: mit mondana, mit nem mondana, gondol-e ilyet egy ennyi idős lány, cselekszik-e ilyet. Első körben Zsófi múltját még terheltebbé tettem, de Szilvi azt mondta: ennyi is elég, sőt. Még a végén agyonnyomja őt, amit magával kell cipelnie. És persze Zsófi nyelvének megteremtésében is ő segített sokat. És nem szabad kifelejtenem Balázs Esztert és Vereckei Andit a Kolibri részéről, hiszen az ő inputjuk nékül sem lett volna Zsófi olyan hiteles, ahogy végül a könyvben megjelent.

PRAE.HU: A könyv foglalkozik a brókerbotrány hátterével is. Sőt! Mit szólt ehhez Nóra és Zoli, az előolvasó, célközönségbeli kritikusaid, akik leszavazták az első részben a kortárs utalásokat, a trágárságot és a szexet. Ez hogy ment át?

Elsőre és csont nélkül. Tudom, hogy ők ketten nem az átlagolvasókat képviselik, hanem fölöttük vannak, de azt nagyon élveztem, hogy azonnal rábólintottak. Itt élnek, ebben a világban, és szeretik tudni, hogy mi történik. Az már rajtam múlott, hogy a brókerbotrány vetületének értelmes és izgalmas olvasatát adjam, nem túl-, de nem is alulmagyarázva.

Megint hadd mondjak el neked egy személyes emléket. Hét, nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor Olaszországban elrabolták Aldo Morót, aztán keresték, nem találták, végül egy piros Renault-furgon rakterében bukkantak rá a véres hullájára. Ez engem teljesen felzaklatott. Mélyen és visszavonhatatlanul. Ott történt, hallottam róla, láttam, és nem értettem.  Anyámék nem tudták elmagyarázni, én meg hosszú évekig értetlenül álltam az egész előtt, képtelen voltam feldolgozni, hogy valakit elraboltak, aztán megöltek – és miért? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy még a hetvenes évek végén egy parányi balatoni kis faluban lakva sem vonhattam ki magam a történések alól, hát akkor hogyan lenne képes 2016-ben egy tizenöthathét éves srác homokba dugott fejjel élni? Biztos vannak kérdéseik, biztos sok mindent nem értenek, és ez egy olyan téma volt, ami eléggé sokáig rezonált a közbeszédben. A két előolvasóm és segítőm ezért is bólintott lelkesen. Mert itt volt ez a botrány, és szerették volna tudni, mégis mi lehetett ez. A regény nyilván fikció, de a botrány váza sajnos fájdalmasan nem az.

PRAE.HU: A könyv első fele olyan sötét és komor, mint egy skandináv krimi, az első rész óta minden rossz irányba fordult. Annyit talán spoilerezhetünk, hogy még Zsófi és Zoli is szétmentek. Nem féltél, hogy bedől az egész? Hogy nem fér bele az ifi kategóriába?

Voltak pillanatok, amikor meginogtam, hogy nem lesz-e ez sok, de úgy döntöttem, hogy arra megyek, amerre a sztori visz, és ha nem jó, akkor majd a szerkesztés során valahogy visszatereljük oda, ahol lennie kellene. Az biztos, hogy sokkal komorabb és súlyosabb dolgok történtek a srácokkal, mint az első kötetben, de úgy éreztem, hogy érdemes vállalnom a rizikót. Ebben a korban velem egy rakat szar dolog történt, meg egy rakat jó is, de azt fel tudtam dolgozni. Azon mit nem lehet feldolgozni, hogy bejöttem a Jutkának és díjakat nyertem a novelláimmal? Azzal viszont már el tudtam matekozni, hogy… az alkohol bajokat okozott a családunkban, egyebek mellett. A négy srácnak most minden szétcsúszott az életében (az egy Maxot leszámítva), és ez érdekesebb, mint ha Zoli és Zsófi kéz a kézben andalognak a Duna Plázában, nem?

PRAE.HU: Az (is) a valóság. Bár tény, hogy ez izgalmasabb. Az is feltűnt, hogy a felnőttek némelyike már nem töketlenkedik. És kiléptek a klisé és szociális háttérdíszlet vonalból…

Itt nagyobb volt a tét mindenkinek, ráadásul az első kötetben a felnőttek rondán szarban hagyták a srácokat, így volt mit jóvá tenniük. Gondolok itt főleg a Kisöregre, a nyugdíjas magánhekusra, akinek érthető a lelkifurdalása, lévén Domát az orra elől rabolták el az első kötetben, plusz a bizalmával sem a legjobban sáfárkodott. És végre Zoli apját is elő tudtam húzni a díszletek mögül, megpróbálván megmutatni, milyen egy bukott ember, egy bukott apa, és ezzel mit kezd ő meg a fia. A legrosszabbul Doma anyja járt, aki most csak kísértetként bukkan fel a történetben, mégis talán húsabban-vérebben, mint az első kötetben.

PRAE.HU: Szagosabban, az biztos! Apropó magánzsaruk: egyre jobban begyűrűzik a magyar gyerekirodalomba is a krimi, a gyerekkrimi műfaja, kezdik komolyan venni az írók is a témát. Vagy nincs igazi változás?

Örülnék, ha lenne, de magyar szerző tollából meglehetősen kevés ilyen jellegű könyv született, és azok is javarészt fiatalabbaknak szólnak, ami örvendetes, hiszen az olvas majd kortárs krimit felnőttként, aki gyerekként megismerkedett a műfajjal. Mindenesetre talán elmozdulni látszunk abból a poshadt világból, ami a legtöbb könyvesbolt ifjúsági polcait jellemzi. Az olvasáskutatók, a tanárok, a szociológusok, sőt még a kiadók is állandóan panaszkodnak, hogy keveset olvasnak a mai tizenévesek. Egyfelől igen, változnak az idők, a következő generáció majd többet olvas, de ha nincs mit olvasniuk, akkor ne csodálkozzunk.

PRAE.HU: Azért van mit. Csak a kiadás minőségével van gond, legalábbis szerintem. Szerinted?

Nem bánod, ha hosszabban válaszolok? A minőség szerintem itt másodlagos. Nem én mondtam, hanem Neil Gaiman: mindegy, hogy a gyerek mit olvas, csak olvasson. Mangát, telefonkönyvet, Harry Pottert, tökéletesen mindegy. Csak olvasson. Mert ha most ezt olvassa, akkor jelentős az esélye (és nem csak statisztikailag) arra, hogy felnőttkorában is élete része legyen a könyv meg az olvasás. Szerintem ez a cél. Olyan könnyű és kézenfekvő lenne megint beállni az elitista esernyő alá, mondván: alig jelenik meg jó minőségű könyv a fiatal(abb) olvasóknak. De én ezt mélyen hibás szemléletnek tartom. Visszakérdezek. Mi a jobb: ha egy gimnazista semmit sem olvas, mert Jókai a kötelező olvasmány, és akkor inkább a halál, vagy X-Ment olvas, Leiner Laurát, Hellboyt, Dan Brownt, vagy a telefonkönyvet? Ez az érem egyik oldala.

PRAE.HU: Szívesen vitatkoznék, de nincs elitista esernyőm. Volt, de kidobtam, folyton a fejemre csöpögött a valóság, hogy elképesztően jó könyveket nem adnak ki magyarul, ha igen, rosszul promózzák, vagy elveszik a tömegben, szerkesztetlen, hibás a fordítás stb. 

Pontosan. A másik meg a kiadói oldal. A fiatal olvasók (YA - Young Adult) piaca nyugaton piszkosul nagy, eszetlen mennyiségben adnak ki és adnak el könyveket ennek a korosztálynak, mert ismerik a piacot és a vevőket. Mi itt csak állunk és panaszkodunk, hogy jajajj, nem olvasnak, pedig dehogyisnem! Csak éppen a kiadók nem ismerik azokat, akiknek könyvet akarnak eladni. Kapásból tudok neked sorolni öt olyan könyvcímet, ami minden tekintetben értékesebb, összetettebb és komolyabb, mint az eladási listán tündöklő könyvek, senki sem veszi meg őket, és ennek két oka van. Egy: ami Amerikában siker, az Angliában még az lehet, de Magyarországon már nem. A háromszázharmincmilliós amerikai piacon bármiből el lehet adni háromezer példányt. Bármiből. A háromszorosáért sem kell annyira megdolgozni. De ugyanez a hatvanmilliós Angliában már rizikós, a tízmilliós Magyarországon meg egyenesen öngyilkosság. Kettő: Reménnyel nem lehet könyvet eladni, semmit sem lehet eladni reménnyel, a hitet leszámítva, de az az egyházak meg a templomok biznisze.

Az a minimum lenne, hogy a kiadók minimálisan ismerjék a célközönség vásárlási szokásait:

• Hány éves kortól vesz könyvet magának mondjuk egy gimnazista?
• Ha egy felnőtt havi két könyvet bír megvenni a fizetéséből, akkor egy gimis mennyit?
• Hány éves korig vesznek könyvet neki a szülei? Ki választja ki? A szülő vagy ő?
• Marhára nem mindegy se téma, se borító, se fülszöveg, se bolti kihelyezés szempontjából, hogy ki fizet a könyvért.
• Honnét szerez tudomást egy új könyvről?
• Mennyire fontos a hossza?
• Mennyire fontos a borítója?
• Ha vesz könyvet, hol teszi?
• Olvasna e-könyvet a print árának feléért a telefonján?
• Tölt le torrentről könyvet?
• Hadd ne soroljam.

Amikor az Agavét megalakítottuk, lassan tizenöt éve, pontosan láttuk, kiknek akarunk könyvet kiadni. Mármint ténylegesen, saját szemünkkel láttuk, hogy kik lesznek a vevőink, mert elmentünk mindenféle SF-találkozókra (science-fiction - a szerk.), és dumáltunk a srácokkal. Tudtuk, hogy mit akarnak és hogyan és mennyiért. Erre lehetett kiadót építeni, nem véletlen, hogy ennyi év elteltével az Agave meghatározó szereplője a szórakoztató irodalomnak. Az ifjúsági piacon meg olyan szintű túltermelési válság van, hogy rossz nézni. Minden kiadó azt hiszi, hogy ez most ugyan nem ment, de majd a következő! Az majd menni fog. Mitől menne? Mitől mennének az ifjúsági regények, ha már eleve a zsáner elnevezése sem jó? Nem jók az önkéntes korhatár-besorolások, hibás a témaválasztás, hibás a marketing, hibás a promóció – egyedül a szakmai oldal van a helyén, szerkesztőkkel, borítótervezőkkel, szöveggondozással.

PRAE.HU: Eddig bólogattam, most nem tudok. A szakmai oldal, tisztelet a kivételnek, mert azért akad, egyáltalán nincs a helyén. Pontosan ott kezdődik az egész, ahol te befejezted. Ha a szerkesztő, kiadó nem tudja, milyen könyvek mennek valójában, és a statisztika ehhez édeskevés, ahogy mondod (mert sokszor a szerző teszi oda magát - aki meg nem alkalmas erre alkatilag, annak a könyve a raktárban marad), akkor rossz lesz a könyvválasztás, rossz lesz a fordítás (mert nem találja el a nyelvi, kulturális regisztert és ez gyakran nem a fordítón múlik). Ha a nem tudom ki a célközönségem, mit szeret, ki veszi a könyvet, akkor mégis kinek tervezzenek borítót? Most pl. divat lett a problémaközpontú irodalom, mindenki azt akar kiadni, persze, fontos a trend, de egy húsbavágó könyv után nem kezdesz bele rögtön a következőbe, hiányzik (fájdalmasan) a puffer, főleg a kritikája. Az meg, hogy szerkesztőként van egy szerzőm, felépítem, foglalkozom vele, végigkísérem, vele gondolkodom, átiratom a szöveget ötször, kifejezetten ördögtől való. Persze itt is van kivétel szerencsére.
A helyzet nagyjából olyan, mint amikor öttucat csontsoványra fogyott, kókadt bélű fóka üldöz négy darab nagyon virgonc és rosszéletű halat, ráadásul olyan távolból, hogy néha nem is látják őket a zavaros vízben. És hadd terjesszem ki ezt egy kicsit: néhány kivétellel ez igaz a magyar könyvkiadás egészére. Sorra jelennek meg értékes munkák, amiket a kutya sem vesz, mert rossz volt a promóció (feltéve, hogy volt egyáltalán), mire a kiadó durcásan beül a sarokba, és puffog, hogy „Tessék, mondjátok meg, ezeknek könyvet kiadni, ezeknek értéket adni…” A piac eleve torzult az állami szubvenció miatt, és ha ez nem lenne elég, a legtöbb kiadó egy sajátos piramisjátékot folytat: az éppen aktuális félsiker bevételeiből próbálja meg kifizetni az összegyűlt számlákat, hogy a végén a fejére roskadjon az egész, mint az Ulpius esetében, maga alá temetve megélni akaró szerzőket, szerkesztőket, fordítókat, gazdasági szakembereket. Tudom, hogy a válaszom kicsit szélesebb mezőt takar, mint amit kérdeztél, de a válasz sokkal összetettebb még annál is, mint amit leírtam. De most visszakanyarodok az elejére: ha egy nagy kiadó csak kicsike, picike önuralmat gyakorolna, és egy évben öttel kevesebb könyvet adna ki, annak az öt könyvnek az árát (két-hárommillió forint) piackutatásra fordítaná, talán egy-két év múlva már egészen más pozícióból nézné a piacot, mert tudja, hogy kinek akar mit eladni, hogyan és mennyiért.  A fiataloknak nem azért pokolian nehéz könyvet eladni, mert nem olvasnak, hanem mert már nem a szüleik vesznek nekik könyvet, nekik maguknak viszont egyelőre nagyon meg kell gondolniuk, mire költenek és mennyit.

PRAE.HU: A könyveket különben sem szeretni kell, hanem eladni. Ezt hosszan folytathatnánk, csak nem tudom, mennyi értelme van. Ellenben hogy áll a magyar Kis Nicolas?

Egyelőre még várat magára. Nagyon szeretném, nagyon, de ezeknek a manusoknak így nyolc-tíz év környékén olyan srófra jár az agyuk, amit elég nehezen tudok követni. Mentségemül szolgáljon, hogy ennyi idősen sem nagyon értettem őket, de nem adtam fel. Imádom őket, az egész bandát, és időről időre firkálgatok vázlatokat, hátha megragad valami. Addig meg írom a sztorikat Zoliról, Domáról, Zsófiról, meg persze Maxról, mert szerintem ő jóval összetettebb, mint gondolnám. Vagy nem, és akkor csak jókat röhögünk.

PRAE.HU: Szerintem is mélyebb a srác, és már voltak bőven erre utaló jelek a második részben. Szóval hajrá Bálint, hajrá Max!

Varga Bálint fotója: Kolibri Kiadó/Németh Dániel

Könyvről készült fotó: Bernát Barbara